Faluhelyi Krisztián: Három nővér és öt korántsem könnyű darab

Berlini Theatertreffen 2017 (második rész) – két előadásról –

A felnőtt néző számára egészen bizarr és megdöbbentő.

A Theatertreffen idei mérlege önmagáért beszél: két klasszikus dráma, melyek közül az egyik csak nyomokban tartalmazza a klasszikust, két regényadaptáció és hat olyan előadás, melyek esetében nem egy előzetesen – magától az előadástól függetlenül is – létező drámai szöveg színreviteléről van szó, hanem olyan előadásokról, melyek az adott társulatokra és előadókra szabva, sok esetben azok aktív közreműködésével közös alkotófolyamat során jöttek létre. Különösen figyelemre méltó, hogy mindezek közül csak kettő független, illetve nemzetközi koprodukció; a többi nyolc a városi színházi (nálunk: kőszínházi) struktúrából került ki, ami arra enged következtetni, hogy Németországban a városi színházakban, sőt mi több, „vidéken” is – az előadások közül öt ugyanis kisvárosból érkezett – élénk társulati alkotófolyamat zajlik, s van helye a kísérletezésnek is.

kepatmeretezes hu 3nvr1Három nővér  / Liliane Amuat, Franziska Hackl, Barbara Horvath / fotók: Sandra Then / a fotók forrása: berlinerfestspiele.de

A találkozó nyitóelőadása, a bázeli Három nővér talán rögtön a legjobb példa arra, hogy miként lehet egy városi színházi előadás egyszerre hagyományos és egyszerre rendkívül friss és eleven. Simon Stone – ugyancsak bázeli születésű, ám Ausztráliában felnőtt színész, filmrendező és színházrendező, a nemzetközi szcéna mára talán egyik legkeresettebb alkotója – Csehov azon kinyilatkoztatásából indult ki, miszerint színművei a jelenben játszódnak. Stone ennek megfelelően teljesen újraírta a Három nővért, melynek során nemcsak napjaink legfontosabb politikai-közéleti kérdéseivel és a technika vívmányaival (úgy mint internet, e-mail, facebook) tűzdelte meg azt (mint a tavalyi találkozóra meghívott bécsi Ibsen-rendezését, a John Gabriel Borkmant), hanem új cselekménnyel is ellátta.

Stone átiratában Olga, Mása és Irina Trumpról, a menekültkérdésről, szexuális és egyéb kiégettségről diskurál, ám mindezek ugyanúgy csak jelentéktelen fecsegések maradnak, mint „az élet nagy kérdései” Csehovnál. Andrej és Natasa már az első felvonásban házasok, a harmadikra pedig már el is válnak; Andrej drogfüggővé válik, Philipp, Natasa francia jegyese pedig felvásárolja a nővérek hétvégi házát, ahol az előadás egésze játszódik.

kepatmeretezes hu 3nvr2Simon Zagermann, Barbara Horvath, Florian von Manteuffel, Liliane Amuat, Michael Wächter

S míg a cselekmény alapvetően más, a szereplők közötti viszonyok továbbra is ugyanazok maradnak: Andrej és Natasa ugyanúgy elhidegülnek egymástól, Natasa ugyanúgy ráteszi a kezét a nővérek házára, Mását ugyanúgy elhagyja nős szeretője, Irina és Nyikolaj szerelme pedig ugyanúgy tragikus véget ér. Sőt, Stone-nál az is kimondatik, amit Csehovnál legfeljebb csak sejteni lehet: „Maxim sajnos a tiéd, Anton esetében azonban van egy kis kérdőjel!” – visítja Natasa elviselhetetlenül sípoló hangon Andrejnek. S miközben a harmadik felvonásban kiürítik a nyaralót, némiképp a Cseresznyéskert atmoszférája is beszűrődik az előadásba, míg Nyikolaj halála a Sirály végét idézi. Stone előadása továbbá érzelmi hatását tekintve is ugyanolyan intenzív, mint Csehov darabjai.

Stone legfőbb célja tehát – miként Csehové is –, hogy a közönséget saját életével, saját jelenével, saját hétköznapjaival és ezek banalitásával szembesítse, hogy a mai néző önmagára ismerjen a szereplőkben, ne pedig néhány magányos, századelejei oroszt lásson bóklászni a színpadon. Stone szerint a legfőbb probléma, miként azt egy interjúban nyilatkozta, hogy „számtalan ember ismét a múltban akar élni, mert régen vélhetően minden jobb volt, ahelyett, hogy elfogadná a jelent, úgy ahogy az van, s egyidejűleg kritizálná is azt.”

kepatmeretezes hu 3nvr3

Lizzie Clachan díszlete egy csinos kis vidéki dácsa, melynek – az üvegfalainak és a forgószínpadnak köszönhetően – szinte egyetlen rejtett zuga sem marad, a néző folyamatosan, minden oldalról beláthat a szereplők életébe. S míg a látvány révén csak a falakon kívülről, meglehetős távolságtartással kukkolhatjuk a szereplőket, addig a hangok éppen ellenkezőleg, sokkal inkább bevonnak: a színészek mikroportot használnak, mely egyrészt olyan fokú realizmust kölcsönöz az előadásnak, mely német színpadon csak ritkán látható, másrészt olyan erős intimitást ad neki – egyetlen sóhaj sem marad észrevétlen! –, hogy úgy érezhetjük, mintha mégiscsak bent lennénk a házban.

De vajon lehet-e még vágyakozni ma, amikor már szinte nagyobb erőfeszítés nélkül elköltözhetünk Moszkvába vagy éppen Londonba? S van-e egyáltalán idő a vágyakozásra? Stone szerint igen: a nyaralás, vagy az ünnepek, amikor a telefon és az internet háttérbe szorul, s rég nem látott barátainkkal és ismerőseinkkel találkozunk – miként itt is –, az elgondolkodás, a mérlegelés és az önreflexió azon dermedt, üres idejét hozzák létre, mely nagyon is emlékeztet a csehovi világra.

kepatmeretezes hu five1Five Easy Pieces / Maurice Leerman, Polly Persyn, Winne Vanacker, Elle Liza Tayou, Willem Loobuyck / fotók: Phile Deprez

A Five Easy Pieces szintén a találkozó egyik legtöbbet méltatott előadása volt. Az előadás létrehozójának, a CAMPO Gentnek évek óta van egy – mára már elhíresült és rendkívül népszerű – programja, melynek keretében kétévente készítenek egy olyan előadást, melyben gyerekek szerepelnek, s ehhez mindig olyan rendezőt kérnek fel, aki korábban még nem dolgozott gyerekekkel. A korábbi rendezők között olyan nevek találhatók, mint Tim Etchells vagy a Gob Squad, melynek Before Your Very Eyes című előadása 2012-ben ugyancsak meghívást kapott a Theatertreffenre.

Milo Raunak, annak ellenére, hogy dolgozott már tömeges bűntettet elkövető személlyel, s készített már előadást háborús körülmények között is, kihívás volt a feladat. A nálunk is ismert rendező (a 2011-es Hate Radio című előadása áprilisban volt látható a Trafóban) szerette volna elkerülni a gyerekszereplős előadások közhelyeit: a felnőtté válás abszurditását mint témát, a mesés költőiséget, vagy hogy az igazság szószólóiként szerepeltesse a gyerekeket. Rau végül egészen döbbenetes témát választott: Marc Dutroux történetét. Dutroux többrendbeli visszaeső gyermekrabló és gyermekgyilkos, aki áldozatait nemcsak megerőszakolta, de ezt videóra is vette, a belga trauma, a belga mítosz, akinek letartóztatása olyan forrongást váltott ki a belga társadalomban a 90-es évek végén, hogy az csaknem belpolitikai válsághoz vezetett.


kepatmeretezes hu five2Polly Persyn, Elle Liza Tayou, Pepijn Loobuyck, Willem Loobuyck, Winne Vanacker

A Five Easy Pieces öt epizódja a gyilkosságok ügyét járja körül. Az első részben Dutroux apja mesél a fiáról, a másodikban egy rendőr a nyomozás körülményeiről, a harmadikban Dutroux egy kislányt vesz filmre, a negyedikben két szülő beszél arról, hogy a gyermekeik már hónapok óta eltűntek, az ötödikben egy temetést látunk. Az előadás anyaga kizárólag nyomozati anyagokból, interjúkból stb. áll, melyeket Rau gyűjtött össze a kutatásai során. A szerepek túlnyomó részét gyerekek játsszák – Dutroux apjától az eltűnt gyerekek szüleiig –, az egyetlen felnőtt színész Peter Seynaeve a castingot tartó rendező és Dutroux szerepében, illetve egy-egy videófelvételen ugyancsak szerepelnek még felnőtt színészek. Az előadás próbafolyamatába be lettek vonva a szereplő gyerekek szülei, egy pszichológus, továbbá konzultáltak az egykori áldozatok szüleivel is.

Rau előadása egyszerre feszeget esztétikai, színházelméleti és morális kérdéseket. Miként lehet elbeszélni Dutroux történetét? Mit értenek a történetből, mit tudnak kezdeni a történettel, egyáltalán milyen hatással van a történet az előadás 8 és 13 év közötti szereplőire? Miként, hogyan és milyen körülmények között lehet színpadon eljátszani ezeket a jeleneteket? S miként hat a nézőre a gyerekekkel eljátszatott gyermekgyilkossági ügy?

kepatmeretezes hu fivepiecesPepijn Loobuyck, Polly Persyn

Rau egy interjúban arról mesélt, hogy a próbafolyamat elején eljátszatták a gyerekekkel Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjének néhány jelenetét, aminek az volt a tapasztalata, hogy a gyerekek intellektuálisan és a játék tekintetében pontosan értették, hogy mi az, ami Bergmannál történik, anékül, hogy az ehhez kapcsolódó érzelmeket és egzisztenciális válságot ismernék. A Theatertreffen közönségbeszélgetésén Seynaeve ugyancsak arról beszélt, hogy a gyerekek viszonya egészen más olyan megrázó témákhoz is, mint ezen előadásé. Számukra ez játék, s a felnőttek számára egészen borzalmas dolgokat is hihetetlen lelkesedéssel képesek játszani.

S valóban: az előadás elején hét vidám és önfeledt gyereket látunk a színpadon, akik nem sokkal később azt játsszák, hogy áldozatok, halottak vagy éppen gyászoló szülők. A felnőtt néző számára egészen bizarr és megdöbbentő. Az egyik szereplő a rendőr szerepében egy vidám és humoros jelenetben arról mesél büszkén, hogy milyen hálásak voltak neki a kislányok, mikor megtalálták őket Dutroux házában. Az előadás leginkább zavarba ejtő jelenete kétségkívül a harmadik, melyben Dutroux filmre akar venni egy kislányt, s arra kéri, hogy vetkőzzön le. Egy pillanatra elmosódik a valóság és a színház, Dutroux és a néző közötti határ; egy pillanatra úgy tűnik, hogy egy gyermekgyilkosnak kiszolgáltatott áldozat és a nézői tekintet számára kitett gyerekszínész között nincs is sok különbség, hogy a gyermekek molesztálása nem sokban különbözik egy előadásban való szerepeltetésüktől, „felhasználásuktól” (children abusingchildren using) és annak megtekintésétől. S aztán nem kevésbé megrázó a következő jelenet sem, ahol a 10-12 éves szereplők az eltűnt gyerekek szüleinek szerepében könnyek között arról beszélnek, hogy már hónapok óta nincsenek meg a gyermekeik.

Rau előadása sok szempontból elgondolkodtató, s könnyedsége, humora és erős érzelmessége ellenére is nehezen emészthető előadás.

Berlin, 2017. május 6-21.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu