Faluhelyi Krisztián: Érzelmes üresség

Berlini Theatertreffen 2017 (negyedik rész) – hatásos előadásokról

Mégsem hedonista fiatalság képe bontakozik ki előttünk, hanem a végsőkig kiüresedett társadalomé.

A 2017-es Theatertreffen nyugodtan kiérdemelhetné az „elmaradt előadások éve/találkozója” címet is: a müncheni Residenztheater előadását, a Haramiákat a díszlete miatt nem lehetett Berlinbe szállítani, míg a hamburgi Thalia Theater produkciója, A viharlovas (r.: Johan Simons) betegség miatt maradt el. Tekintve azonban, hogy a müncheniek előadásáról már februárban, a kiválasztáskor lehetett tudni, hogy nem lehet ott Berlinben, a találkozóra elkészítették az előadás televíziós felvételét, melyet levetítettek, így az alábbi beszámolót ennek tapasztalatában írom.

A felvétel alapján bátran kijelenthetem, hogy az idei találkozó egyik legnagyobb vesztesége az volt, hogy a Haramiák nem lehetett ott élőben. (Még akkor is, ha maga a rendező, Ulrich Rasche szerint a felvétel olyannyira jól sikerült, hogy már-már veri az élő előadást.) A szóban forgó díszlet két óriási futópad egymás mellett, melyeket külön-külön meg lehet dönteni, körbe lehet forgatni, s melyeknek időnként majd húsz színész menetelését kell kibírniuk hosszú perceken keresztül. De ne fussunk előre.

kepatmeretezes hu haramik1Haramiák / fotók: Andreas Pohlmann / a képek forrása: berlinerfestspiele.de

A müncheni Residenztheater előadása, a Haramiák nem kizárólag a díszlete miatt figyelemre méltó, hanem amiatt is, ahogyan a rendező visszacsempészi bele az antik tragédiákból ismert kórust. Mint Rasche egy interjúban is nyilatkozta, 2004 óta kísérletezik a kórus szerepeltetésének lehetőségeivel a színpadon – melynek egyébként rajta kívül is nagy hagyománya van a német színházakban –, s e kísérletezéseiben alapvetően Einar Schleef inspirálta. Schleef szerint az antik kórus kiiktatása a drámából, amiért Shakespeare-t máig éltetjük, nem csupán megszabadítja a dermedtségétől a színházat, de egyben óriási veszteség is a számára. A kórus individuumokra darabolásával megszűnik a közös nyelv, az egyes szereplők közötti kötelékek, az egymás iránti felelősségvállalás, a közös identitás – maga a közösség. (Schleef diagnózisa ezzel a modernség tüneteit és problémáit mutatja ki a színház területén.) Ugyancsak Schleef megállapítása még, hogy a német klasszika korai darabjai (pl. a Götz von Berlichingen, a Haramiák) az antik és a shakespeare-i dráma ötvözetei, csakhogy ezekben már nem a főhős és a kórus szembenállása figyelhető meg, hanem a kóruson belüli dinamika, illetve a kórus szétforgácsolódása. A Haramiákban – mely miként az antik drámák, a címével is utal a kórusra – Károly és a haramiák között már feszültségek húzódnak, a haramiák veszélyeztetik Károly saját integritását, eredeti célkitűzéseit és alapelveit, így a főhős egyszerre áll a kóruson belül és azon kívül is.

kepatmeretezes hu haramik21Haramiák

Rasche célja tehát az, hogy visszaállítsa e kórust, hogy a haramiákat – akik szöveg szerint már nem kórusként jelennek meg Schillernél – kórusként jelenítse meg. Schiller darabjának dialógusait – elsősorban a rablók közöttieket, de néhol másokat is – így több helyütt egy emberként, kórusként – szinte monológokként – szavalják a színészek, amit Ari Benjamin Meyers élőben játszott zenei kísérete tesz rendkívül erőteljes hatásúvá. Ehhez a rendezői koncepcióhoz járul hozzá alapvetően a színpad és a mozgás is. A háromórás előadás szinte egyetlen végtelen monoton menetelés, kezdetben főleg egyénenként, a későbbiekben és az előadás végére azonban már egyre inkább kórusként, mely kórusba, a haramiák kórusába – miként arra Schleef is utalt – nemcsak Károly, de Ferenc és az öreg Moor is beletartozik.

Rasche mindeközben nem fektet különösebb hangsúlyt arra, hogy konkretizálja a haramiákat, ami általában a darab színrevitelének legfőbb kérdése szokott lenni. Jóllehet a rendező az előadás szövetébe beemel néhány részletet az ismeretlen francia szerzőkollektíva, a Láthatatlan Bizottság nagy vitákat kiváltott, magyarul is hozzáférhető politikai esszéjéből, Az eljövendő felkelésből, és ennek folytatásából, a Barátainkhoz-ból, de mint Rasche elmondta, az előadás nem erre a kérdésre helyezi a hangsúlyt, hanem legfőképpen az egyén és a közösség (a kórus) viszonyára.

kepatmeretezes hu traurigezauberSzomorú varázslók / Antonia Labs, Ulrike Beerbaum / fotó: Andreas Etter

Rasche előadása a szereplők felléptetése kórusként, a színészek szuggesztív szavalása, a zenei kíséret, a gigantikus díszlet és a végeláthatatlan monoton menetelés következtében döbbenetesen erős érzelmi hatással is bír – s ezzel máris egy olyan témánál vagyunk, melyre érdemes röviden kitérni az idei Theatertreffen kapcsán. Nem az idén történik először, de korábban talán még soha ilyen mennyiségben nem voltak jelen a fesztiválon olyan előadások, melyek nagyon intenzív érzelmi hatással bírtak, vagy egyenesen érzelmi alapon működtek. Az idén ilyen volt a Five Easy Pieces, a Borderline körmenet, a Haramiák, a Szomorú varázslók és A megsemmisítés. Az öt előadás közül az utóbbi négy ezt alapvetően a zenehasználattal éri el, vagy legalábbis nagy szerepe van benne a zenének. (Természetesen ez önmagában még nem hírérték, az érzelemkutatások régi közhelye, hogy a médiumok közül a zenét lehet a legkönnyebben felhasználni érzelmi hatások kiváltására.)

kepatmeretezes hu vernichtungA megsemmisítés / fotók: Birgit Hupfeld

Az talán mégis figyelemre méltó, hogy – miként az egyik kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott – a művészet, ha teljesen nem is tagadta meg soha az érzelmi hatásokat, azért a modernség során meglehetősen óvatosan és tartózkodóan bánt velük. Mondhatni: az érzelmi hatás mindig a szórakoztatóipar területe volt, az erős érzelmi hatással bíró, vagy egyenesen érzelmes művek könnyűszerrel soroltattak a szórakoztatóipar birodalmába. Jó ideje azonban mintha ez változóban lenne, nemcsak a színház, de a film területén is. (S ide is idekívánkozik még egy megjegyzés: természetesen e fogalmak – művészet, szórakoztatóipar – már messze nem ugyanazt jelentik, s messze nem kezelhetők olyan mereven a posztmodern vagy a posztstrukturalizmus diskurzusai óta, mint korábban, még ha itt most nincs is lehetőség ezek kellő árnyalására.)

Thom Luz teljes mértékben a zeneiségre épülő, mégis meglehetősen álmosító Szomorú varázslók-ja (Traurige Zauberer) a Staatstheater Mainz előadásában nem véletlenül nem tartozott a legnépszerűbb előadások közé, ám a Konzert Theater Bern előadására, A megsemmisítésre (Die Vernichtung) mindenképpen érdemes kitérni. Olga Bach darabjának, mely a rendező, Ersan Mondtag és a színészek közreműködésével íródott, három fiatal áll a középpontjában, akik az élvezetek hajszolásával múlatják az időt (szex, drogok stb.). Mégsem hedonista fiatalság képe bontakozik ki előttünk, hanem a végsőkig kiüresedett társadalomé. Egy olyan fiatalságon keresztül, mely bár a hétvégi partin nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy semmi nem vezet sehová, hétfő reggel mégis ugyanolyan lelkesedéssel tolja tovább az egészet, mintha mi sem történt volna. Mint a leírásból is kitűnik, a darab önmagában nem reveláció értékű, Ersan Mondtag rendezésének köszönhetően azonban egy meglehetősen nehezen beskatulyázható és felcímkézhető előadás születik belőle.

kepatmeretezes hu vernichtung2A megsemmisítés

Mondtag nagyon színes, mégis steril, teljesen művi környezetbe helyezi a hétköznapi történetet, mely valamiféleképpen az (elveszett) Éden torz kivetülése. A három szereplő – illetve a negyedik, aki hat szerepet játszik a darabban – a környezethez rendkívül illő, színes, testre feszülő ruhákban, hangsúlyos nemiszervekkel és túlsminkelt maszkokban jelenik meg. A darab eseményei szinte elsikkadnak a díszletből és a zenéből fakadó rendkívül erős atmoszféra mellett: az előadás felütése Brahms Német rekviemjének a második tétele, mely a díszlettel együtt rögtön meglehetősen apokaliptikus hangulatot teremt, s a későbbiekben ez csak tovább fokozódik az előadás második felében hosszú percekig tartó, hangosan dübörgő techno alatt. Mondtag előadása erősen megosztotta a közönséget.

Berlin, 2017. május 6-21.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu