Faluhelyi Krisztián: Érzelmes üresség
Berlini Theatertreffen 2017 (negyedik rész) – hatásos előadásokról
Mégsem hedonista fiatalság képe bontakozik ki előttünk, hanem a végsőkig kiüresedett társadalomé.
A 2017-es Theatertreffen nyugodtan kiérdemelhetné az „elmaradt előadások éve/találkozója” címet is: a müncheni Residenztheater előadását, a Haramiákat a díszlete miatt nem lehetett Berlinbe szállítani, míg a hamburgi Thalia Theater produkciója, A viharlovas (r.: Johan Simons) betegség miatt maradt el. Tekintve azonban, hogy a müncheniek előadásáról már februárban, a kiválasztáskor lehetett tudni, hogy nem lehet ott Berlinben, a találkozóra elkészítették az előadás televíziós felvételét, melyet levetítettek, így az alábbi beszámolót ennek tapasztalatában írom.
A felvétel alapján bátran kijelenthetem, hogy az idei találkozó egyik legnagyobb vesztesége az volt, hogy a Haramiák nem lehetett ott élőben. (Még akkor is, ha maga a rendező, Ulrich Rasche szerint a felvétel olyannyira jól sikerült, hogy már-már veri az élő előadást.) A szóban forgó díszlet két óriási futópad egymás mellett, melyeket külön-külön meg lehet dönteni, körbe lehet forgatni, s melyeknek időnként majd húsz színész menetelését kell kibírniuk hosszú perceken keresztül. De ne fussunk előre.
A müncheni Residenztheater előadása, a Haramiák nem kizárólag a díszlete miatt figyelemre méltó, hanem amiatt is, ahogyan a rendező visszacsempészi bele az antik tragédiákból ismert kórust. Mint Rasche egy interjúban is nyilatkozta, 2004 óta kísérletezik a kórus szerepeltetésének lehetőségeivel a színpadon – melynek egyébként rajta kívül is nagy hagyománya van a német színházakban –, s e kísérletezéseiben alapvetően Einar Schleef inspirálta. Schleef szerint az antik kórus kiiktatása a drámából, amiért Shakespeare-t máig éltetjük, nem csupán megszabadítja a dermedtségétől a színházat, de egyben óriási veszteség is a számára. A kórus individuumokra darabolásával megszűnik a közös nyelv, az egyes szereplők közötti kötelékek, az egymás iránti felelősségvállalás, a közös identitás – maga a közösség. (Schleef diagnózisa ezzel a modernség tüneteit és problémáit mutatja ki a színház területén.) Ugyancsak Schleef megállapítása még, hogy a német klasszika korai darabjai (pl. a Götz von Berlichingen, a Haramiák) az antik és a shakespeare-i dráma ötvözetei, csakhogy ezekben már nem a főhős és a kórus szembenállása figyelhető meg, hanem a kóruson belüli dinamika, illetve a kórus szétforgácsolódása. A Haramiákban – mely miként az antik drámák, a címével is utal a kórusra – Károly és a haramiák között már feszültségek húzódnak, a haramiák veszélyeztetik Károly saját integritását, eredeti célkitűzéseit és alapelveit, így a főhős egyszerre áll a kóruson belül és azon kívül is.
Rasche célja tehát az, hogy visszaállítsa e kórust, hogy a haramiákat – akik szöveg szerint már nem kórusként jelennek meg Schillernél – kórusként jelenítse meg. Schiller darabjának dialógusait – elsősorban a rablók közöttieket, de néhol másokat is – így több helyütt egy emberként, kórusként – szinte monológokként – szavalják a színészek, amit Ari Benjamin Meyers élőben játszott zenei kísérete tesz rendkívül erőteljes hatásúvá. Ehhez a rendezői koncepcióhoz járul hozzá alapvetően a színpad és a mozgás is. A háromórás előadás szinte egyetlen végtelen monoton menetelés, kezdetben főleg egyénenként, a későbbiekben és az előadás végére azonban már egyre inkább kórusként, mely kórusba, a haramiák kórusába – miként arra Schleef is utalt – nemcsak Károly, de Ferenc és az öreg Moor is beletartozik.
Rasche mindeközben nem fektet különösebb hangsúlyt arra, hogy konkretizálja a haramiákat, ami általában a darab színrevitelének legfőbb kérdése szokott lenni. Jóllehet a rendező az előadás szövetébe beemel néhány részletet az ismeretlen francia szerzőkollektíva, a Láthatatlan Bizottság nagy vitákat kiváltott, magyarul is hozzáférhető politikai esszéjéből, Az eljövendő felkelésből, és ennek folytatásából, a Barátainkhoz-ból, de mint Rasche elmondta, az előadás nem erre a kérdésre helyezi a hangsúlyt, hanem legfőképpen az egyén és a közösség (a kórus) viszonyára.
Rasche előadása a szereplők felléptetése kórusként, a színészek szuggesztív szavalása, a zenei kíséret, a gigantikus díszlet és a végeláthatatlan monoton menetelés következtében döbbenetesen erős érzelmi hatással is bír – s ezzel máris egy olyan témánál vagyunk, melyre érdemes röviden kitérni az idei Theatertreffen kapcsán. Nem az idén történik először, de korábban talán még soha ilyen mennyiségben nem voltak jelen a fesztiválon olyan előadások, melyek nagyon intenzív érzelmi hatással bírtak, vagy egyenesen érzelmi alapon működtek. Az idén ilyen volt a Five Easy Pieces, a Borderline körmenet, a Haramiák, a Szomorú varázslók és A megsemmisítés. Az öt előadás közül az utóbbi négy ezt alapvetően a zenehasználattal éri el, vagy legalábbis nagy szerepe van benne a zenének. (Természetesen ez önmagában még nem hírérték, az érzelemkutatások régi közhelye, hogy a médiumok közül a zenét lehet a legkönnyebben felhasználni érzelmi hatások kiváltására.)
Az talán mégis figyelemre méltó, hogy – miként az egyik kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott – a művészet, ha teljesen nem is tagadta meg soha az érzelmi hatásokat, azért a modernség során meglehetősen óvatosan és tartózkodóan bánt velük. Mondhatni: az érzelmi hatás mindig a szórakoztatóipar területe volt, az erős érzelmi hatással bíró, vagy egyenesen érzelmes művek könnyűszerrel soroltattak a szórakoztatóipar birodalmába. Jó ideje azonban mintha ez változóban lenne, nemcsak a színház, de a film területén is. (S ide is idekívánkozik még egy megjegyzés: természetesen e fogalmak – művészet, szórakoztatóipar – már messze nem ugyanazt jelentik, s messze nem kezelhetők olyan mereven a posztmodern vagy a posztstrukturalizmus diskurzusai óta, mint korábban, még ha itt most nincs is lehetőség ezek kellő árnyalására.)
Thom Luz teljes mértékben a zeneiségre épülő, mégis meglehetősen álmosító Szomorú varázslók-ja (Traurige Zauberer) a Staatstheater Mainz előadásában nem véletlenül nem tartozott a legnépszerűbb előadások közé, ám a Konzert Theater Bern előadására, A megsemmisítésre (Die Vernichtung) mindenképpen érdemes kitérni. Olga Bach darabjának, mely a rendező, Ersan Mondtag és a színészek közreműködésével íródott, három fiatal áll a középpontjában, akik az élvezetek hajszolásával múlatják az időt (szex, drogok stb.). Mégsem hedonista fiatalság képe bontakozik ki előttünk, hanem a végsőkig kiüresedett társadalomé. Egy olyan fiatalságon keresztül, mely bár a hétvégi partin nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy semmi nem vezet sehová, hétfő reggel mégis ugyanolyan lelkesedéssel tolja tovább az egészet, mintha mi sem történt volna. Mint a leírásból is kitűnik, a darab önmagában nem reveláció értékű, Ersan Mondtag rendezésének köszönhetően azonban egy meglehetősen nehezen beskatulyázható és felcímkézhető előadás születik belőle.
Mondtag nagyon színes, mégis steril, teljesen művi környezetbe helyezi a hétköznapi történetet, mely valamiféleképpen az (elveszett) Éden torz kivetülése. A három szereplő – illetve a negyedik, aki hat szerepet játszik a darabban – a környezethez rendkívül illő, színes, testre feszülő ruhákban, hangsúlyos nemiszervekkel és túlsminkelt maszkokban jelenik meg. A darab eseményei szinte elsikkadnak a díszletből és a zenéből fakadó rendkívül erős atmoszféra mellett: az előadás felütése Brahms Német rekviemjének a második tétele, mely a díszlettel együtt rögtön meglehetősen apokaliptikus hangulatot teremt, s a későbbiekben ez csak tovább fokozódik az előadás második felében hosszú percekig tartó, hangosan dübörgő techno alatt. Mondtag előadása erősen megosztotta a közönséget.
Berlin, 2017. május 6-21.