Turbuly Lilla: A városnak a városról

A Zalaegerszegi Kortárs Művészeti Fesztiválról – 2. rész

…amiről egy kortárs fesztivál nem mondhat le.

Úgy tűnik, a Quimby-dalok mellett (lásd előző beszámolónkat) egy romantikus előadáscím is erős hívás a nézőknek, mert a fesztivál másik abszolút teltházát az Április Párizsban produkálta. Hogy a cím hathatott így, azt onnan gondolom, hogy Horgas Ádám rendező nem egy ismert darabot állított színpadra. John Godber párizsi története abban az értelemben egyáltalán nem szokványos, hogy nem fiatal szerelmesek találnak benne egymásra, hanem egy megfáradt házasságba érkezik egy nyereményhétvége. A családfenntartásba és a mindennapokba belekeseredett feleség (Botos Éva) és a munkanélküli, a garázsában nyomasztó képeket festő férj (Szirtes Balázs) kettőse eleinte minden, csak nem romantikus. Szópárbajaik az utazáson is folytatódnak, az új élmények azonban lassacskán segítenek visszatalálni régebbi önmagukhoz és egymáshoz. Akárcsak az Egy nyári napot, ezt az előadást is a premieren láttam először, és most is azt tapasztaltam, hogy a bemutatóhoz képest sokat érett, felszabadultabb, pörgősebb lett, érződik rajta a két színész játéköröme, összehangoltsága.17202684 1288703711214013 1694294199211882 nÁprilis Párizsban / Botos Éva és Szirtes Balázs / a képek forrása: Manna Egyesület

Ilyen a színház: minden előadás más és más, ha ugyanazt a darabot ugyanabban a szereposztásban két különböző estén nézzük meg, nem ugyanazt látjuk. Nem beszélve arról, hogy aktuális állapotunktól függően nézőként is másként rezonálunk. Volt még egy ilyen újranézésem a fesztiválon: a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős osztályának Kiadjamagát című előadása, Forgács Péter rendezésében. Másodjára is megrendített, és úgy láttam, a közönség nagyobb része sem úszta meg ezt a megrendülést. Az előadás a színésznövendékek saját történeteiből épül fel, gyerekkoruktól egészen a jelenig. (A dramaturg Faragó Zsuzsa.) Kezdőpontként azt az emblematikus pillanatot idézik meg, amikor Antall József halálakor félbeszakították az akkor még konkurencia nélküli tévében a Kacsameséket: egy generáció első találkozását a politikával és a rendszerváltással.

Már-már ijesztő az az őszinteség, ahogy sorjáznak a fájdalmas családi történetek, amelyek a végére valóban kiadják az elmúlt 25 évben, jórészt válással érintett családokban felnőtt generációjuk látleletét. (Idén kizárólag magyarországi hallgatók végeztek a marosvásárhelyi színi egyetemen, így az előadás is elsősorban határon belüli életünkről szól.) A játék fordított színpadképpel zajlott, vagyis a színészek a nézőtéren játszottak, mi pedig a színpad helyén ültünk. Sokkal közelebb egymáshoz, mint amikor az Ódry Színpadon láttam az előadást, talán ezért is volt most intimebb élmény. Különösen erős pillanat Dunai Júlia Veronika zárómonológja arról, hogyan szeretné végigjárni egy élet stációit. Ez a színművészetis előadás a fesztivál különleges pillanata volt: bátor, tétre menő, felemelő vallomássorozat.

kiadjamagat Kiadjamagát

Saját magukról vallanak az És a függöny felhördül színészei is: Bánki Gergely, Ficzere Béla, Lengyel Tamás és Stefanovics Angéla. Stand up számok és jelenetek váltogatják egymást, a színészélet jellegzetes pillanatait villantják föl: castingok, reklám, az ismertség vagy éppen az ismeretlenség előnyei és hátrányai, próbák, színész és rendező kapcsolata. Az utóbbiról készült jelenet – három „bölény”, vagyis éltesebb férfi színész találkozása az első próbán a fiatal rendezőnővel – az egyik legviccesebb, de azért sokat elárul a színházi világ erőviszonyairól. A jelenetek általában jobban működnek, mint a stand up részek, de ez természetes is, hiszen utóbbi másféle személyességet, megmutatkozást igényel, mint amihez a szerepekben hozzászoktak. Az És a függöny felhördül felvállaltan szórakoztatni akar, és ezt a vállalást önironikus, reflektált humorral teljesíti.

Idén egy gyerekelőadás került a programba, Marica Bábszínháza érkezett a Cipőmesével. A népmesékre építkező, királylánynak férjet kereső történet Tárnok Marica és (az Sz. Nagy Mari helyére beugró) Szőcs Orsolya előadásában vegyíti a bábjátékot az élő szereplős játékkal. A karaktereket cipők jelenítik meg, bevonva a nézők (felnőttek és gyerekek) cipőit is. De ötletesen használnak más tárgyakat is a sámfától a cipőkefékig. Közvetlen, természetes játékmódjukkal gyorsan elnyerték a gyerekközönség bizalmát. A Cipőmese erénye az is, hogy inspirál a játék otthoni folytatására, tudatosítja, hogy drága és felesleges játékkütyük helyett mindennapi tárgyakkal is kiválóan lehet játszani.

tulipant cipomeseCipőmese / Tárnok Marica és Sz. Nagy Mari

Míg mi két előadás között fagylaltozással múlattuk az időt, a k2 Színház időgépe ugrott visszafelé 72 évet. Így alig két órával az után, hogy Topánka királykisasszony megtalálta a maga Bocskorát, elkezdődött a fesztivál utolsó előadása, amelynek nyitóképében Ekecs Ferenc színész (Domokos Zsolt megjelenítésében) azon sóhajtozott, hogy szerelmét, Ráhelt az egerszegi gettóba zárták. A Mindenki Egerszegre! alaphelyzete szerint a társulat készül továbbmenni a városból, de nem teheti, mert – és ez a részlet is kordokumentumon alapul – játszásra kötelezik, hogy a színházzal javítsa a közhangulatot. Csakhogy a főszereplőt (Horváth Szabolcs) behívták katonának. Őt szerelme, a helyi Hompó Rózsi (Boros Anna) siratja, aki annyiszor látta az előadást, Szigligeti Ede A cigány című darabját, hogy még talán be is tudna ugrani a férfiszerepbe, ha a főszereplő nem szökne vissza a társulathoz, na meg Rózsihoz. 1944 júliusában járunk azonban, a katonaszökevényre nyilvános kivégzés vár a város főterén. (A kivégzés is valós tényeken alapul, de nem a vándorszínészt végezték ki.) Míg a Cipőmese végén mindenki újra felvehette a lábbelijét, itt egy pár elárvult cipő maradt a színpadon.

A k2 Színház egy hétig járta a várost történeteket, karaktereket keresve. Ahogy azt a velük készült interjúban a rendezők, Benkó Bence és Fábián Péter elmondták, éles helyzeteket szeretnek színpadra vinni, és szinte minden munkájuk a múltban vagy a jövőben játszódik, mert minden generációnak ki kell alakítania a saját viszonyát az előző generációkhoz. Fontosnak tartják azt is, hogy a mából reflektáljanak a múltra. Ezek után nem csoda, hogy két dolog ragadta meg a figyelmüket: a városban most épülő Mindszenty-zarándokközpont kapcsán Mindszenty József alakja és mai megítélése (plébánosként és gimnáziumi hittantanárként működött a városban 1944-ig) és az egykori gettó emlékei. A történethez a kiindulópontot egy 1944-ben hónapokig a városban játszó színtársulat adta.

PEZ 3853Mindenki Egerszegre! / fotó: Pezetta Umberto / a kép forrása: zaol.hu

Mindössze egy hetük volt a kutatómunkára, a szövegkönyv megírására, szereptanulásra, színpadra állításra. A létrejött előadáson így nem lehet számon kérni egy hosszú próbafolyamat eredményeként létrejött munka cizelláltságát. Az előadás azonban fontos kérdéseket vet föl, amelyek nem csupán Zalaegerszeghez kötődnek. Például hogy meddig és milyen színházat lehet vagy kell csinálni ember- és művészetellenes vészkorszakokban. Hogyan és mire emlékszünk a múltunkból, minek állítunk emléket? Ez utóbbi most azért nagyon időszerű Egerszegen, mert ahogy ez az interjúból is kitűnik, tapasztalták, hogy Mindszenty József megítélése nem egyértelmű a városlakók körében sem (erre utal az előadás egy mondata: „Mindszentyről jót vagy semmit!”), miközben a sajtótájékoztatókon kívül nyilvános közbeszéd nem nagyon volt a városban erről a nem kis beruházásról. A színház pedig arra is való, hogy a közös ügyeket színpadra vigye, és ezzel párbeszédet generáljon.

Az előadás maga döcögősen indult, aztán magára talált. A komoly téma nem zárta ki a humort sem, amely részben a folytonos, kényszerű szerepcserékből fakadt, részben pedig abból, hogy az egyik színésznő (Erdélyi Adrienn alakította) berekedt, és a mondandóját a Domokos Zsolt játszotta karakter tolmácsolta. A valóban létezett Károlyi Társulat vezetőjét, Károlyi Jánost Borsányi Dániel játszotta, a súgót pedig Kovács Zsuzsi.

k25Részlet az előadás szövegkönyvéből / a kép forrása a k2 Színház facebook-oldala

Az előadás témája és tragikus vége is meglepte a közönséget, akik valami vidámabb, könnyedebb darabra számítottak. A Mindenki Egerszegre! cím sem igazíthatott el senkit, hiszen azt még előzetesen, a valódi téma ismerete nélkül kellett megjelölni. Mintha a szervezők is megijedtek volna egy kicsit a várható fogadtatástól, legalább is erre utalt, hogy előadás előtt hangsúlyozták, a művészek szabad kezet kaptak, maguk is csak most fogják látni, mi készült. Egy kortárs művészeti fesztivál azonban nem mondhat le a kísérletezésről, a kockázatvállalásról, a gondolkodtatásról, a múltról és jelenről való párbeszéd kezdeményezéséről. Ez az előadás pedig éppen ezekről szólt, ezért jó, hogy a programba kerülhetett.

U.i.: Egy rendszeres fesztivállátogató felvetette, mások pedig kérdésemre erősen helyeselték azt az ötletet, hogy szívesen szavaznának a kedvenc előadásukról. Vagyis, hogy jó lenne közönségdíjat alapítani. Ez pedig nagyon is azt jelzi, hogy mára magukénak érzik a ZAKO-t.

Zalaegerszeg, 2017. július 10.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu