Turbuly Lilla: Mozgásban

A nagyváradi HolnapUtán Fesztiválról -

Újragondolt klasszikusok egy újragondolt helyen.

Ha Holnap, akkor Nagyvárad. Ezt a gimnáziumi irodalomórák óta tudjuk, a helyieket és a városba látogatókat pedig az Adyékat a járókelők közé ültető szoborcsoport is figyelmezteti az irodalmi hagyományra. Hogy van Nagyváradon HolnapUtán is, azt eddig szintén inkább az irodalmárok tarthatták számon, hiszen a 2013 óta évente megrendezett fesztiválon az irodalmi programok és a városból elszármazott alkotók voltak túlsúlyban. Tavaly azonban változtattak az arculaton, és megerősítették a színházi vonalat. A cél az, hogy fiatal alkotók mutatkozhassanak meg, és ezzel párhuzamosan a színház közönsége is minél több fiatallal gyarapodjon. Ezért meghívták a magyar nyelvű színművészeti egyetemeket, és a program többi részét is fiatal rendezők munkáiból állították össze. Láthattuk többek között Székely Kriszta, Kovács D. Dániel, ifj. Vidnyánszky Attila és Sardar Tagirovsky rendezéseit.

senkiSzigligeti Színház: Senki madara / Fotók: Vigh László Miklós / A fotók forrása: Szigligeti Színház

Ami a témaválasztást illeti, a szervezők idén klasszikus színdarabok átdolgozásaiból igyekeztek válogatni, de nem ragaszkodtak szigorúan ehhez az elvhez, így bekerült a programba néhány kortárs darab is.

Az előadások mellett workshopokat is tartottak, részben színinövendékeknek, részben színpadtechnikusoknak.

A klasszikus – modern kettősséget a fesztivál két fő helyszíne is tükrözte. A Szigligeti Színház Fellner–Helmer tervezte, aranyozott ékszerdoboza mellett egy régi-új indusztriális térben mozogtunk a legtöbbet. Pedig a Sonnenfeld-ház alig néhány évvel később épült, mint a színház, ráadásul mikor máskor, mint 1908-ban, a Holnap évében. Az akkoriban („a beton pionyírkorszakában” – ahogy a felújítás tervezője, Emódi Tamás mondta) igencsak modernnek számító épületben egy nyomda működött. Az épület földszintjét már három éve bérli a színház, itt működik a Szigligeti Stúdió, és van egy tágas közösségi tér is. Most az emelet felújítására készülnek, ahol több próbatermet és egy stúdiótermet is kialakítanak majd. Ebben az épületben működik a Moszkva nevű romkocsma-kulthely is, miközben a teret tagoló oszlopok (amelyekkel azért alkotónak és nézőnek egyaránt meg kell küzdeni az előadás láthatósága érdekében) és a hatalmas vasablakok egy letűnt korszak ipari és humán kultúrájára emlékeztetnek. Egyszóval összesűrűsödik az idő ezen a helyen.

szakmaiSzakmai beszélgetés

A hatnapos rendezvényen 12 társulat 14 előadása fordult meg, ezek közül kilencet tudtam megnézni, így nem lehet teljes az áttekintés. Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem a látottakból, akkor az az, hogy ezek az előadások szinte kivétel nélkül mozgásban vannak. Vagyis hogy a fiatal rendezők már belenőttek a nyolc-tíz éve a hazai színpadokon még kivételnek számító, sokáig megnevezni is nehezen tudott „fizikai színházi” nyelvbe, ami különböző módon és színvonalon, de megjelenik az előadásaikban. Nincs statika, mozgás van. Legyen az a temesvári A tavasz ébredése (r.: Horváth Anna), a nagyváradi Kapufa és öngól (r.: Tasnády-Sáhy Péter) vagy a székesfehérvári Leonce és Léna (r.: Kovács D. Dániel).

Láthattunk példát a másik oldalra, a táncelőadás színháziasítására is: a Szabó T. Anna felnőtt meséjéből készült Senki madara a Nagyvárad Táncegyüttes néptánc felől a kortárs táncszínház felé lépegetésének egyik állomása (r.: Tóth Tünde), amelyben nem csak a táncműfajokat vegyítik egymással, de a Szabó T. Anna szövegeket is más vendégszövegekkel, miközben a látványvilágban és a színészi játékban is többféle stílus és kifejezésmód keveredik. Itt néha azt érezzük, hogy a kevesebb több lenne. A marosvásárhelyiek Augusztusa (r.: Balázs Zoltán) viszont néhány szótól eltekintve mozgásetűdök sorozata, amelyekbe nehéz belelátni a többet, a színlapon jelzett Bruno Schulz-művet . Miközben mindkettő szerethető, szó szerint látványos előadás, értékes színészi teljesítményekkel.   

A kilencből három előadásról szólok kicsit részletesebben

kapufaSzigligeti Színház: Kapufa és öngól

A színház drámapályázatán debüt-díjat nyert Kapufa és öngóllal elfogult vagyok, mivel első szakmai olvasójaként én javasoltam Körmöczi-Kriván Péternek, hogy küldje be a pályázatra, és nagy öröm volt hallani, hogy megnyerte. A szerzővel akkoriban arról is beszélgettünk, hogy nem is biztos, hogy színpadi szövegről van szó, és ha igen, akkor ez egy monodráma belső és külső monológokkal, ezért nem lesz könnyű színpadra állítani. (Talán elég, ha annyit mondok ehhez, hogy egy kamasz fiú az agyában keletkezett vérröghöz beszél.) Aztán arra jutottunk, hogy ez már a rendező dolga-gondja. Tasnádi-Sáhy Péter kapta a kihívást jelentő feladatot. Amikor a fényképeken azt láttam, hogy a szereplők nagyobb része álarcban van, tovább nőtt bennem a kérdőjelek száma, mivel láttam már több, a színészek arcát a játékból kizáró előadást, de olyat nem nagyon, amely összességében indokolta volna az álarchasználatot. Ez az előadás azonban ilyen, Tasnádi-Sáhy Péter pedig teremtett a darabhoz egy megemelt, mozgásos jelrendszert, amelyben Boy (a végig koncentráltan, figyelemre méltóan játszó Sebestyén Hunor) monológja jól tud működni. Külön említést érdemel Ungvári Oscar a vérrög néma, de gitáron az előadást végigjátszó szerepében, nemcsak a zene, hanem a hangsúlyos jelenlét okán, valamint Tőkés Imola finom, törékeny Szuzija.

liget2Váróterem Projekt: Liget

A Váróterem Projekt friss bemutatóval, a Ligettel érkezett, amelyet Botos Bálint írt és rendezett, építve a színészi improvizációkra is. A kolozsvári független társulat általam eddig látott előadásaihoz képest a Liget áttetszőbb szövésű, (jó értelemben véve) érzelmesebb, finomabb. Amire már az is utal, hogy ezúttal felhagytak a nyelvtörő-agytornáztató címadással is. Egy fiatal színésznő (mérsékelt és kicsit szégyellt sorozatszereplős hírnévvel) visszatér a szülővárosába, hogy eladja a házat, amelyet a családjától örökölt. Megtalálja nagyanyja naplóját, és ekkor szembesül azokkal a titkokkal, amelyek évtizedeken át hatottak az életükre, anélkül, hogy beszéltek volna róluk. A főszerepet játszó Sebők Maya és színésztársai játéka személyességével hat, a nézőtéren is érzékelhető intimitásélménnyel ajándékozza meg a nézőt. Most sem marad el a közös zenélés-éneklés. (Ez egyébként megint közös ismertetőjegye az előadásoknak: hogy nemcsak az ének, de sokszor a színészek hangszeres tudása is beleépül a játékba.) Külön meg kell említeni a jelmezeket is: Sebők Maya prémes nyakú kezeslábasa például valahogy őzbarnára festi a karakter szomorúságát is.

sepsiTamási Áron Színház: Chioggiai csetepaté

A végére hagytam a Chioggiai csetepatét, Sardar Tagirovsky és a sepsiszentgyörgyi társulat örömjátékát. Délután, a fiatal dramaturgokkal szervezett, és Boros Kinga által vezetett szakmai beszélgetésen az előadás dramaturgja, Sényi Fanni elmondta, hogy alig változtattak az előadás szövegén. Biztosan így van, de én most először bírtam követni a halászváros lakosainak szövevényes szerelmi életét. Az első felvonás emlékezetes, tiszta képe a velünk szemben ülő csipkeverő asszonyokkal nemcsak hangulatában volt erős, de a viszonyrendszer tisztázásában is segített. Ezek után viszont elszabadult a színpadon az életöröm és a játékkedv. A hatvanas-hetvenes évek olasz slágerei váltakoztak női- , férfi- és vegyespárosban elkövetett akciójelenetekkel, konkrétan és átvitt értelemben is röpködtek a színes konfettik, és látszott, hogy a színészek is élvezik a játékot. Mátray Lászlót például végre nem hősként láttuk viszont, hanem kicsit ügyefogyott, villámsújtotta frizurás, kukkoló Toffolóként. Pálffy Tibor jegyzőjének pazar, széken begurulós belépője ugyanúgy felajzotta a nézőket, mint Erdei Gábor hadarós Fortunatója. Szívesen néztem Benedek Ágnes minden megmozdulását, és a költészet sem hiányzott a végéről, az előadást némán, egy kerekesszékben végigülő Beczásy Áron Amaliája és Pál Ferenczi Gyöngyi Vicenzo bácsija jóvoltából.

sepsi2Pálffy Tibor a Chioggiai csetepatéban

Ahogy azt Czvikker Katalin, a nagyváradi színház igazgatója elmondta, a céljuk elsősorban az, hogy találkozási pontot teremtsenek a fiatal színházcsinálóknak és közönségüknek. Nem egy „lenyomjuk az előadást, és már utaznunk is kell” fesztivál szeretnének lenni, helyette alkalmat adnak arra, hogy a különböző egyetemekre járó színművészetisek, éppen csak végzettek megismerhessék egymást, eltölthessenek együtt pár napot, dolgozhassanak közösen, és a szakma, valamint a közönség is megismerhesse őket.

És valóban, benépesültek az egykori nyomda terei, a társulatok nézték egymás előadásait. A városlakók inkább a nagyszínpadi előadásokon tűntek fel, talán tényleg „a címre jöttek”, ahogy ez a dramaturgok beszélgetésén elhangzott. Ezek a beszélgetések idén még csak kísérleti stádiumban voltak – egyet a dramaturgokkal, egyet pedig a rendezőkkel szerveztek. A kísérőrendezvények között meg kell még említeni az esti koncerteket, amelyek lehetőséget adtak a színészek zenész oldalának megmutatására, és persze a bulira, hiszen a magamfajta középkorú csak foltokban tűnt fel a fesztiválon, mint a folyóparti virágágyásokban a makacsul kitartó hó. De ez egy nyitott, barátságos, és nem utolsósorban jól szervezett fesztivál volt, ahol mindenki jól érezhette magát.

HolnapUtán Fesztivál, Nagyvárad, 2018. március 20-25.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu