Kutszegi Csaba: A rózsaszín szemüveg és az igazság

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2018 – I.

…este a szabadkai színészek azokat a rózsaszín szemüvegeket osztották ki a nézőknek, melyeken keresztül délután az aradi színházcsinálók szemlélték a városukat.

Idén úgy alakult, hogy a TESZT közepébe pottyantam bele. Az első napomon alaposan megtapasztalhattam, hogy a hármashatár közeli eurorégiós színházi találkozó a tekintetben is igen multikulturális, hogy a szervezői nagyon különböző színházi produkciókat hívnak meg. Ezekben nemcsak kulturális különbségek, hanem eltérő színház-felfogások is megmutatkoznak.

23-án, szerdán például délután az aradi Slavici Klasszikus Színház A mi városunk-előadása ment, azt egy KA-F-KA című, Mehdi Farajpour által koncepcionált-koreografált-rendezett és eljátszott francia mozgás-performansz követte, hogy végül a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház politikai színháza, a Felhő a nadrágban előadása zárja a napot, Kokan Mladenović rendezésében. Három, egymástól ennél jobban különböző produkciót keresve sem lehetne találni.

felhőKosztolányi Dezső Színház: Felhő a nadrágban / A kép forrása: kosztolanyi.org

Emlékezve gyermekkorom iskolai történelemkönyveinek bemagolandó fasizmus-meghatározására, Mladenović attrakcióját hirtelen felindulásból nyílt, terrorisztikus politikai színháznak nevezném, rögtön hangsúlyozva persze, hogy az előadás a nézőt agresszíven lerohanó taktikájával nem a fasizmus mellett, hanem éppen minden hozzá hasonló fasisztoid diktatúra ellen agitál. Hozzá képest a nosztalgikus, édes-bús Arad-sirató, A mi városunk – ha már én is visszarévedek – leginkább egy szcenírozott Szabó család-jellegű rádiójáték-repríz. Arról nem is beszélve, hogy a két előadás megszólalás-stílusa, színészijáték-módja között is akkora a különbség, mint Mekka és Jeruzsálem… (Ha szabad egyáltalán ezekben a migránsos időkben mekkázni.)

Az nyilván elvitathatatlan, hogy az aradi előadásra van, főként helyi közönségigény (pláne hogy A szüleim szuperek voltak! címmel a megalapozó projekt-előzménye is sikeresen működött), de a fiatal rendezőtől, Cristian Bantól elvártam volna jóval több esztétikai kockázatvállalást. Arra inkább találok érthető és elfogadható magyarázatot, hogy a múlt század történelmi-társadalmi traumáira utalásokkor az alkotóknak nem volt céljuk mélyebbre hatolni, érzékenyebb pontokat irritálni. Helyette gondos helytörténeti kutatások eredményeit illesztették bele Thornton Wilder A mi kis városunk című, harmincas években íródott szövegébe. Ami a színészeket illeti, lelkesek, ügyesek és téma-adekvátak, és egészen biztosan nyitottak lennének másfajta, újszerűbb, radikálisabb színpadi feladatokra is.

mivárosunkIoan Slavici Klasszikus Színház (Arad): A mi városunk / Fotó: Laurian Popa

Ezzel szemben a Mladenović-rendezés alapkoncepciója egyenesen az, hogy mindent a lehető legradikálisabban… Ha gonoszkodni akarnék, megállapíthatnám: este a szabadkai színészek azokat a rózsaszín szemüvegeket osztották ki a nézőknek, melyeken keresztül délután az aradi színházcsinálók szemlélték a városukat. A szemüvegosztás természetesen metszően ironikus gesztus volt, azt jelentette, hogy a színházfenntartó országos és önkormányzati vezetők a jelen és a múlt idilli bemutatását várnák el a színházaktól. Ezt „meg is teszik” az előadáson: a színészek bárgyúra-idiótára túljátszott hihetetlen gúnnyal bizonygatják hosszú perceken át, hogy mennyire nagyszerű a helyzetük, milyen jó, hogy különböző levonásokkal még csökkentik is a fizetésüket, hogy mennyire nincs szükségük pénzre, egyetértenek vele, hogy amit tőlük elszednek, azt kapják meg a vezetők, akik igazán lophatnának még többet… Aljasságok, bűnök, tragédiák sorát mondják el, mutatják be jó másfél órán át, felnagyított játékkal, lehengerlő tempóban, erőszakosan, fizikai akciókkal, extrém kellék- és jelmezhasználattal. És mindeközben visszatérőn provokálják a nézőket: ti ezt tudjátok, és hallgattok, nem csináltok semmit. Ennyire másmilyen az élet a két közeli város, Arad és Szabadka között? Vagy csak nézőpont és vérmérséklet kérdése, ki mit és hogyan visz színpadra? Ezek persze álnaiv kérdések, de azért minimum ijesztő, hogy ugyanannak az igazságnak – a nézőpontok függvényében – hány homlokegyenest máshogy kinéző oldala lehet.

Látszólag nem ilyen kérdések foglalkoztatják a perzsa Mehdi Farajpourt, aki Oriantheatre nevű színházát még Iránban alapította, és 2011-ben „telepítette át” Franciaországba. Vajon milyen lehet az élet Iránban például Aradhoz és Szabadkához képest? Még az is lehet, hogy a szabadkaiak számára is elviselhetetlen. Egyébként a perzsa „orian” szó a meztelenségre utal, de nem csupán a testire, hanem tisztaságot és igazságot is jelent. Tehát Farajpourt is érdekelheti az igazság, csak egészen máshogy és máshol keresi. Ő mintha önmagában keresné. KA-F-KA című táncos performanszában az Átváltozás eseményeit és Gregor Samsa alakját is csak egyfajta ürügyként használja. A többi szimbólumot ugyanúgy: a talajra vetített óralapot, mely körül – a mutató járásával ellentétes irányban – az előadás kezdete előtt hátrafelé fut, az ébresztőórákat, a szigetelőszalagot, a mobiltelefont, a különböző vetített alakokat és árnyakat. Esztétikus mozdulatok és szép, élő testszobrok bemutatására törekszik, ám mégis az az ember benyomása, hogy Farajpourt – a legtöbb szóló-performerhez hasonlóan – nem is igazán az elkészült előadás milyensége és minősége érdekli, hanem az a folyamat, amely az előadás készítése közben benne lejátszódott. A néző is akkor jár jól, ha abból valamennyit meg tud érezni. De Temesváron (és Aradon, és Szabadkán és az egész régióban) sokkal többen vagyunk olyanok, akik konkrétan megfogalmazható, világba ordítható kizárólagos igazságokra vágyunk – a színházban is.

táncosTemesvári Csiky Gergely Állami Színház: Táncos a sötétben / A kép forrása a színház fb-oldala

A második napomon, csütörtökön a házigazda temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Kocsárdi Levente rendezte Táncos a sötétben című előadását láthattam. Lehet, hogy jókor érkeztem (vagy az egész fesztivál műsor-összeállítása ennyire koncepciózus), mindenesetre eme opus is az igazságproblematika mentén szerveződik, sőt, alaposan tovább is lép a témában. A feldolgozott Lars von Trier-film sztorijából ugyanis az derül ki, hogy manipulációval a kegyetlen hazugság is megkérdőjelezhetetlen igazságnak tüntethető fel. Aki nem látta filmet, annak el kell árulnom, hogy a történetben egy Egyesült Államokban élő emigráns gyári munkás hölgy hihetetlenül keményen dolgozik és spórol, mert tudja: nemsokára teljesen elveszti a látását, és kiskamasz fia műtétjére kell gyűjtenie, hogy ő meggyógyulhasson az örökletes szembetegségből. A hosszú évek alatt összegyűjtött pénzét „jó barátja” ellopja, ő maga gyilkosság gyanújába keveredik, minden ellene szól, elítélik, kivégzik. Mintha csak mellékkörülmény volna, hogy mindeközben rajong a musicalek csodás (ám hazug) világáért, de ez mégsem mellékkörülmény, mert ez az írói ötlet teremti meg a darab állandó, felkavaró formai feszültségét: az egyik póluson a kegyetlen világ, a másikon az idilli álom. És aztán sokkolóan kiderül: a való világban is munkál a két pólus, sokan a valódi életüket is hazugságvilágba menekítik.

Az előadáshoz Vlaicu Golcea szerzett zenét, neki és a rendező jó arányérzékének köszönhető, hogy Temesváron a (számomra általában elég nehezen befogadható) zenés műfajban igen sokoldalú, hatásos, tanulságos és elgondolkodtató előadás született, mely – bár paradoxonnak tetszik – a műfaj iránti igényeknek is megfelelően, a „szórakoztatás” egyfajta funkcióját is betölti. Ehhez persze kellettek az elhivatottan és magas színvonalon teljesítő színészek is. A fesztivál népes kínálatából nincs mód játszókat név szerint kiemelni, de Magyari Etelkával kivételt kell tenni: ő formálja Selmát, a csodálatos nőt, anyát, a jólelkű álmodozót – sokáig emlékezetesen.

miosztályunkJászai Mari Színház (Tatabánya): A mi osztályunk / Fotó: Prokl Violetta

Nincs olyan írói fantázia, mely a valóságban lejátszódónál borzalmasabb horrort tudna kitalálni – és ezzel még lájtosan vezetem be Tadeusz Słobodzianek darabjának, A mi osztályunknak az előadását. A katolikus és (keresztény) ortodox vegyes vallású családból származó lengyel író (hazájában nem kis felháborodást is kiváltó) darabjának immár harmadik változatát láthattam, melyet rendezőként Guelmino Sándor jegyez, és a tatabányai Jászai Mari Színház társulata játssza. Biztos vagyok benne, bármennyi verziót fogok még látni, nem fogok tudni betelni vele: minduntalan rá kell döbbennem, hogy az embernél aljasabb, vérengzőbb teremtmény nincs a világegyetemben, miközben valahogy fel kell fognom azt az ellentmondást is, hogy a legnagyobb gonoszságra is mindig akad magyarázat, sőt, a legvéresebb gyilkosokban is munkál valahol (vélt vagy valóságos igazságokra alapozott) jóra törekvés. A történetben egy lengyel kisváros közös iskolai osztályába járó lengyel és zsidó gyerekek sorsát követhetjük kiskamasz koruktól halálukig – a múlt század harmincas éveitől kb. az ezredfordulóig.

Guelmino kitűnően rendezte meg a darabot, a tatabányai színészek kivétel nélkül remekelnek (kiemelni bárkit megint igazságtalanság volna, de engem Danis Lídia szabályosan lenyűgözött). Az előadás tulajdonképpen „fizikai színház”. Megkoreografált mozgássorozatok ugyan nincsenek benne, de az állandó, eszköz-, díszlet- és kellékhasználattal „nehezített” mozgásos, sokszor attraktív és kockázatos akciók nemcsak folyamatosan dinamizálják az előadást, hanem – a felfoghatatlan abszurditást minduntalan felmutatva – többletjelentést is társítanak az amúgy is igen jelentéses verbális szöveghez. (Az előadásról oldalunkon itt olvashatnak részletes kritikát - a szerk.)

E sorok írása közben én már tudom: a TESZT-en a következő napokban is folytatódni fog az igazság (és annak nem egy másának) artisztikus keresésése.

(folyt. köv.)

TESZT 2018

Temesvár, 2018. május 20-27.                              

 

© 2016 KútszéliStílus.hu