Szoboszlai Annamária: Az erőszakot a brutalitással, Szégyent a Semmivel

...ha ez a forma és ez a vélemény kizárólag az erőszakot, a brutalitást, az állatiságot mutatja be direktben, akkor a nézőben – a magamfajta nézőben – szimplán fizikai fájdalmat vált ki.


Vegyünk egy kutyát. Ne a barátság, hanem a példa kedvéért. Mit mondhatunk el róla? Meghűl az ereimben a vér, ha megugat, s agyarát kivillantja. Nem mozdulok. Ő ugat. Majd egy idő múlva elbizonytalanodva, merthogy támadni nem akarok, morogni kezd. Én hagyok neki időt. Ő a levegőbe szimatol. Várok. Füttyentek neki. Nyelvét lógatva lihegni kezd, és figyelve felém somfordál, majd hogy még mindig nem mutatok sem fenyegetést, sem a félelem jegyeit nem hagyom kiütközni a bőrömre, egészen közel jön, s megszagolja a kezemet. A kezem szalonna szagú. A kutya nyalni kezdi. Barátok vagyunk.
Vegetáriánus vagyok. Nem volt a kezemben hús. Mindez csak fikció.

Melyik az igazibb, Parmenón vagy a malac? Hát a hiperrealista festészet korában? Hol van az emberben, vagy mivé alakult ama érzék, mely képes felismerni a művészit? S képes intellektuális-ideológiai bűntudat nélkül visszautasítani azt, ami olcsó és hamis? Ki lehet még ejteni a művészet terén azt a szót, hogy morál? (A szépről, jóról, igazról nem is beszélve.) Csakis esztéták, kritikusok, mainstream gondolkodók legmélyebb lesajnálását, megvetését kiérdemelve. (Kivételek persze mindig akadnak, csak épp a kivétel, a közműveltségben-kultúrában foganatosított aktuális áramlattal való szembeúszás értetlenkedést vált ki a fent leírt kultúra örző-védőiből.)

szégyenZsótér Sándor és Wéber Kata a Szégyenben



Lehet, hogy az utolsó idealisták egyike vagyok, ergo kicsit sem áruképes. Talán ha meg tudnám érteni azt a művészt, aki installációjában szart pakol az Úrvacsora asztalára. Vagy ha magával tudna ragadni a pusztán naturális, Mundruczó Kornél Szégyen című darabjának „játékot" kezdő megerőszakolós jelenete, Tóth Orsi megalázása, a színpadra hurcolt kutyatetem, a földbe szúrt fehér rózsák elgázosítása, az előadás egy pontján felfüggesztett állatból csöpögő vér. J. M. Coetzee regénye – mely az apartheid után kialakult helyzetet járja körül – tájékozódási pontul szolgál a rendezőnek a kibeszédhez a mai (magyar) állapotokról. Kell is a jól formált véleménynyilvánítás, de ha ez a forma és ez a vélemény kizárólag az erőszakot, a brutalitást, az állatiságot mutatja be direktben, akkor a nézőben – a magamfajta nézőben – szimplán fizikai fájdalmat vált ki. És ennél nem is léptet tovább. Nem emel fel, nem háborít fel maga ellen. Hiába az önmagában kiváló színészi játék, ha a rendezői koncepció rideg, részvéttelen. Hohó, a világ is az – mondják a fogadatlan – vagy fogadott? – prókátorok, ennek a részvétlen művészetnek a hitszolgái.

semmiRészlet a Semmi előadásából



Hogy miként is van jelen ez a cinikus halálarc a művészetben, azt nagyszerűen bemutatja a Semmi, a Janne Teller dán botránykönyvéből színpadra írt ifjúsági előadás. Noha ez a darab is csak a mai módi, a jelen szellemi-lelki közállapot felmutatására képes, arra vonatkozólag, hogy mégis mit kezdjen a néző az élet értelmét, fontosságát kutatva az egymás megalázásán, megcsonkításán, majd meggyilkolásán keresztül a New York-i Guggenheim Múzeum művészének státuszáig eljutó tinikkel, no meg Duchamp-mal, nem nyújt fogódzót. Ismét egy darab, ami fizikailag fáj. S mely – bár ezúttal bábokon, de micsoda horror arcú, szerethetetlen kölyökbábokon az esti híradó, a sorozatgyilkosos teleregények, a horror szintjén hat.

Nem lehet tagadni a világba, az emberbe fészkelt démonit. De ha a művészet is azzá válik, a démoniság szolgájává, „hírmondójává", ha cinizmusában egészen addig elmegy, hogy a „morál" említésére fuldokló nevetésben tör ki, akkor ott baj van. Ha Dániában a gyerekekbe már iskoláskorban a Semmit adagolják kötelező olvasmányként, ott baj van. Sokszor leírtam, és egyre öregesebb tempóra vall, ha újra megteszem: a művészi szabadság egyben felelősség.

Szégyen - trailer

 

© 2016 KútszéliStílus.hu