Showcase 2018, Nagyvárad – első rész –

Botos Bálint rendezésében a hajdani, reneszánszkori színházi hagyományokig visszanyúló „asszonyverő játék” mintha éppen az ellentétébe fordulna át: itt a férfiak kapnak rendesen…

A nagyváradi Showcase 2018 első napjaiban azon gondolkodtam, hogy egy színháznak vajon mennyire kell (ki)szolgálnia a közönségét. Mert ha nincs tekintettel a helyi igényekre, az nagyon rossz, de még rosszabb, ha nem tud azoktól elszakadni. A Szigligeti Színház idén útjára indított eseménysorozatában fiatal alkotók kerültek fókuszba, és még a harmadik napon is úgy éreztem, hogy a különböző helyekről, irányokból érkezett színházcsináló fiatalok is evidenciában tartják, hogy minden városban lényegében a közönség tartja el a színházat.

Hogy milyen város Nagyvárad, és milyen a közönsége? Azt gondolom, összesen néhányszor tett, néhány napos látogatás után még csak meg sem próbálhatok erre válaszolni, viszont lehet, hogy a messziről jött ember rálátása, benyomásai szolgálhatnak némi tanulsággal.

Idegen / A fotók forrása: szigligeti.ro

Nagyváradon például a templomok (felekezetektől függetlenül) nagyon rendben vannak, a járdák zöme viszont igen pocsék, még a belvárosban is. Ahol viszont megcsinálták az utcát (például „sétáló” lett), ott nem látom friss felbontások nyomát, nyilván alul, a láthatatlant is rendbe tették. Ez nem mindenhol van így. Magyarországon például teljesen megszokott, hogy amit szeptemberben leraknak, azt közműjavítás miatt októberben felszedik. Váradon sok kis kozmetikus és fodrász szalon van, és mindegyikben akad vendég. Ha ezt összekombinálom a templomokkal, arra a következtetésre jutok, hogy a váradi polgárok kívül-belül igényesek önmagukkal, vannak szokásaik, kialakult értékrendjük. Az ilyen színháznéző szeret büszke lenni a színházára, de nem szereti, ha nagyon kirángatják a megszokott komfortzónájából. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy nemrég olvastam a (nagyváradi) mondást, mely szerint a világon kétféle ember van, váradi és nem-váradi, akkor megerősödöm abban a hitben, hogy Nagyváradon különösen evidenciában kell tartani, kinek csinál színházat az ember.

A Nagyvárad Táncegyüttes Idegen című passiójátékának (ezzel az előadással nyílt a szemle) szerintem Magyarországon csak kormánypárt közeli rendezvényen lenne közönségsikere, de ott sem a felmutatott értékei, hanem a témaválasztása miatt. Nekem is időbe telt, mire az előadáson meggyőződtem róla, hogy a formabontó kísérleteiről is ismert rendező-koreográfus Györfi Csaba és az elhivatott fiatal táncművész előadói komolyan, hitelesen és őszinte, mély átéléssel tolmácsolják a Jorge Luis Borges Márk evangéliuma című novellájára épülő mozgásszínházi Jézus-történetet. Ez azért lényeges, mert ha az előadás hiteles, csak fel tudok nézni az alkotóikra és előadóikra, ha viszont nem belülről fakad a témamegjelenítés, akkor egyszerűen nem tudok mit kezdeni a produkcióval. Magyarországon a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdett táncszínpadon divatba jönni a Jézus-sztori, nem kevéssé azért, mert akkortájt épphogy (meg)tűrt volt a téma, ráadásul a Jézus Krisztus szupersztár óta a divatja is szárnyalt Nyugat-Európában. Györfi a Borges-novella alapján bonyolult és sokrétű történetet és jelentéstartalmat jelenít meg (a Megváltóra hajazó idegen egy család életébe toppan be), hit, emberség és áldozatiság kérdéseit veti fel súlyos komolysággal. Elbeszélő és hangulatkeltő mozgásnyelve a mozdulatszínház régi hagyományaiból táplálkozik, eszmei értékrendje, amit képvisel – még ha a dolgok fonákját is felmutatja – a keresztény kultúrában szocializálódott, hívő embert szólítja meg, gondolkodtatja el. Hiteles ez a táncszínházi megszólalás, de láthatóan nem célja senkit sem kicsalogatni a komfortzónájából. Pedig fiatalok Showcase-programján valami ilyesmit elvárnék.

Idegen

A másnap déli szakmai bemutatón megnézhettük a Szigligeti Színház Liliput Társulatának új gyerekszínházi előadását. Szekernyés László Trón alatt a király című zenés mesejátékát a méltán megbecsülésnek és tiszteletnek örvendő Hajdú Géza, a Szigligeti Társulat örökös tagja rendezte meg, aki bár fiatal színházcsinálók közé nemigen sorolható, de alkotótársnak különböző műfajokat képviselő fiatalokat gyűjtött maga mellé. Ennek ellenére az előadás inkább hagyományos színházfelfogást és értékrendet tükröz, melyek közül az utóbbin, melynek fontos elemei a barátság, az igazság, az őszinteség, a segítőkészség, van is mit őrizgetni, de az előbbin – véleményem szerint – lehetőség szerint mindig meg kell próbálni továbblépni.

Szerintem a Showcase igazából a második nap esti előadásán indult be. A Botos Bálint rendezte Apátlanul igazi színházi csemege. Csehov Platonovja Radnai Annamária élő fordításában, a Szigligeti Társulat színészeinek lelkes és szakavatott tolmácsolásában, valamint Botos Bálint ügyes, jó felfogású és tempójú rendezésében előre mutató színházi este: leköti, helyenként szórakoztatja is a nézőt, miközben kérdéseket felvetve, tükröt tartva elénk rólunk és aktuális életünkről szól. A szórakoztatás, nevettetés kérdése itt is központba kerül. Csehovval kapcsolatban ugyanis közhely, hogy amit tőle utókora gyakran melankolikus, mély filozófiai tartalmat sejtető szövegként értelmez, azt írója eredetileg komédiának szánta. E cím nélküli, nagyon fiatalon írt színdarabjánál is gyanítható, hogy az irónia eszközét szándékosan használta, sőt, nem állt távol tőle a céltudatos nevettetés sem. Komolyságnak és komédiának e furcsa elegyére nagyon jól ráérzett a rendező. Ami ennél is érdekesebb: az általam látott előadáson úgy érzékeltem, a közönség nagyobb része is kifejezetten jól vette, mikor indokolt őszintén nevetnünk (hiszen saját magunkon nevetünk), és mikor késztetnek a drámai fordulatok, a nem normálisnak tetsző felfokozottság továbbgondolkodásra, elmélyülésre a színpadi felvetésben.

Apátlanul / Fotó: Vígh László Miklós

A húzások ellenére sem rövid előadásnak a végig eleven belső feszültségét e kettősség biztosítja, amit persze a színészi játék realizál. Én még azt is feltételezem, hogy a helyi színházfogyasztó mostanság (értsd: néhány évtizede) éppen különösen érzékeny e kettősségre. Mert bizonyos normák nyilván Nagyváradon is elkerülhetetlenül elvesztik megmásíthatatlanságukat, ilyen például a családfenntartó férfiúi tekintély kikezdhetetlensége. Az előadáson úgy vettem észre, hogy a fiatalabb, negyven alatti hölgyek kifejezetten jól szórakoznak a főszereplő Platonov semmirekellőségén, alaptalan nagyképűsködésén, nevetséges önsajnálatán. A többi férfi figura közül is nem egyre jellemző a lustaság, az önértékelési zavar, a pipogyaság vagy éppen az indokolatlan nagyravágyás. Botos Bálint rendezésében a hajdani, reneszánszkori színházi hagyományokig visszanyúló „asszonyverő játék” mintha éppen az ellentétébe fordulna át: itt a férfiak kapnak rendesen, noha eleinte (legalábbis Platonov) még az imádat tárgyai voltak.

Leszereplésükkel párhuzamban a nők válnak erőszakosan önmegvalósítóvá. Az özvegy tábornoknét játszó Gajai Ágnes, a nemrég férjhez ment fiatalasszonyt alakító Trabalka Cacília és a tudósnak készülő, kommunikációban gátlásos, ám titkon igen törekvő nőt adó Pitz Melinda elképesztő vehemenciával akarja magának megszerezni a Balogh Attila játszotta Platovovot – ám ne tévedjünk: ezek a nőalakok – végeredményben – nem a becsesnek nem mondható férfi személyért küzdenek, hanem önmagukért. Többek akarnak lenni, ki akarnak teljesedni, de per pillanat ezt még csak egy különlegesnek vélt férfi oldalán tudhatják elképzelni. Az említett színésznők mindegyike remekbe szabott alakítást nyújt, és nagyon jó figurát épít fel Balogh Attila is. Egy mai, humán szakos középiskolai tanár külsőségeit veszi fel (valamennyi szereplő mai ruházatot visel), olyan emberét, aki folyton kötelességének érzi, hogy okosabb legyen a környezeténél, aki valaha többre vágyott, és sikertelen karrierjét például pedagógus-szakszervezeti fellépéssel is szereti kompenzálni.

A többi szereplő is csak dicséretet érdemel. Az Apátlanul-ban különböző generációk játszanak együtt (ennek olykor-olykor finoman látszódnak is a nyomai), de egységesen jó színvonalat képviselnek, és stílusos társulatként mutatkoznak meg. Ez minden bizonnyal nagyban köszönhető a koncepciózus rendezésnek és a fiatalos színházszemléletnek, amely kortárs formákban gondolkodva, a máról akar beszélni, de nem feledkezik meg a nézőkről sem. E szemlélet áldásos jelenlétéről a Showcase további napjainak kínálata is meggyőzött.

Folyt. köv.

Showcase 2018

Nagyvárad, 2018. november 21-22.