Kovács Natália: Örökség

Tóth Krisztina: Akvárium

Minden történést egy traumaélmény előz meg. Ez szervezi azt a spirált, amelybe belebonyolódik minden szereplő, amint kapcsolatba kerülnek egymással, s ez az, amit mintegy örökségként adnak tovább egymásnak.



Mint a világon mindennek, a halogatásnak is van jó oldala. Abban például, hogy késéssel adom le Tóth Krisztina Akvárium című regényéről szóló recenziómat, az a jó, hogy így reflektálhatok az időközben a műről született többi kritikára is. Ezekben jellemzően felmerül a kérdés, hogy a szerző egyáltalán regényíró-e vagy sem, illetve hogy mennyiben más ez a műve, mint az eddigiek. Jómagam fölösleges köröknek tartom ezeket, s tévesnek az irányt, pedig pár héttel ezelőtt, amikor először vágtam bele a cikk megírásába, én is egy hasonló felütésű, roppant hatásosnak szánt bevezetővel indítottam. Így szólt: „A könyvborítón, belül a fülszöveg fölé ugyanaz a fénykép kerül évek óta. Mintha a vaku villanása következtében megállt volna az idő. Vagy mintha a fénykép vándorolna, mert már nemcsak verses és novellás köteteken akar szerepelni, hanem végre egy regény borítóján is. S mire ez bekövetkezett Tóth Krisztina talán beírta magát azon szerzők közé, akiknek ugyanazzal az időtlen fényképével találkoznak az egymást követő generációk, tankönyveiket lapozgatva." Mostanra azonban meggondoltam magam. Mégsem ezzel indítok, mert ez a regény szempontjából a legkevésbé sem érdekes. Ahogy azok a közhelyek sem, amelyeket az előttem nyilatkozók megspóroltak nekem, s amelyek megkísérlik más szavakkal leírni a fülledt, bezárt hangulatot, amely a regény lapjain korábban már megszületett a narrátor szavai révén.
Ebben az érzékelhetően nyomasztó közegben zajlik a történet, melyet nyomon követhetünk. Vagy inkább történetek. Egyetlen eseményláncolatra tapadó számtalan sors gyűrűzik ugyanis körbe-körbe. Nem lehet megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött ez a sorozat, s azt sem, hogy mikor ér majd véget, ha egyszer vége lehet egyáltalán. Mégis kitapintható néhány ok-okozati összefüggés, melyekből sejthető, hogy minden állapotnak, történésnek és mindenki állapotának, helyzetének konkrét előzménye, indoka van.

akvarium borito


Véleményem szerint ezzel a tulajdonságával a regény beírja magát a traumairodalom hagyományába. A trauma mint élmény, jelenség, állapot olyan erőként működik, amely alapjaiban mozgatja a szálakat, mindenkire, mindenre hatással van. Minden történést egy traumaélmény előz meg. Ez szervezi azt a spirált, amelybe belebonyolódik minden szereplő, amint kapcsolatba kerülnek egymással, s ez az, amit mintegy örökségként adnak tovább egymásnak. Ennek a továbbadási folyamatnak a feltétele pedig az elfojtás, amely kritériumot kivétel nélkül mindegyikük teljesít. Mivel az egyetlen igazán potens karakter, Edit néni mintegy gondolatrendőrként felügyeli, nehogy ezek a problémák felszínre törjenek, a családtagok jellemzően semmit nem beszélnek meg egymással. Hogy a gyermek Vera miért került árvaházba annak dacára, hogy vérszerinti anyja él; hogy a család, aki örökbe fogadta őt, zsidó; hogy mi történt velük a háború alatt; vagy hogy mit jelentett azokban az időkben zsidónak lenni. Később, miután hozzámegy Lalihoz, sem beszélnek a megölt magzatról s a Vera testén megjelenő kék-zöld foltokról. Így mintha az elhallgatások regényét tartaná a kezében az olvasó. Talán pontosan ezért van szükség a külső elbeszélőre is, aki egyes szám harmadik személyben mondja el a történetet. Ez ugyanis nem egy traumát megélt ember terápiás írása, vagy személyes visszaemlékezése a háborúról, holokausztról, kommunizmusról, egyéb huszadik századi borzalmakról. Sokkal inkább olyan emberek története, akik maguk nem lennének képesek intellektuális magaslatokban megfogalmazni a velük történteket, s talán nincsenek is tudatában ezen események súlyának és fontosságának. Ezért van szükség narrátorra, aki elmondja, mi történt velük. Nélküle nem is lenne történet.


A narrátor mindentudó, külső mesélő, aki nyelvezetében jellemzően naturalizmusra törekszik, melybe beépíti az egyes karakterek szólamait is, bár párbeszéddel csak viszonylag ritkán töri meg az egységes elbeszélést. Pontos, részletes képet ad az ábrázolt világról, éppen ezért nevezem a művet fiktív szocioregénynek. Szocioregénynek azért, mert megteremti az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának miliőjét, azon belül is kiemelve egy bizonyos társadalmi közeget; vagyis ennyiben köthető egy adott történelmi korhoz, helyszínhez s szociális réteghez. Fiktívnek pedig azért, mert nem történelmi, hanem teljes mértékben kitalált személyeket szerepeltet, ily módon absztrahálva a történetet.
Ezeknek a regényben szereplő fiktív alakoknak többnyire már a külső megjelenésük sincs teljesen rendben. Edu feltételezett fogyatékossága ránézésre is észrevehető, de az ebben a közegben forgó asszonyok rajta kívül is mind kövérek, lábuk kivétel nélkül viszeres, és nem öltözködnek csinosan, mert nincsen rá pénzük. Vera sem szép, nem kellemes küllemű fiatal lány, ahogy gyermeke, Vica sem lesz az – már születésekor mindenki csúnyának tartja. Ám ahogy a belső, elfojtott konfliktusokon, úgy a külsejükön sem képesek változtatni. Ezt igazolja, hogy Vera hiába igyekszik az amerikai modellekre hasonlítani, szőkített hajjal csak még előnytelenebbül fest, s az általa divatosnak vélt ruhadarabokban mindenki nevetségesnek látja. Vélhetően rá is ugyanaz a sors vár, mint a hitközségi nőkre, akiktől szeretne különbözni, mert számára a megjelenésükhöz szegénység is párosul. Ám ez is olyan állapot, amelyből – úgy tűnik – nincs kiút, lehetetlen kilépni belőle, legalábbis Edit néni szavaiból ez derül ki: „Aki szegény, abból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Gazdag sohase. Ezt tanuljad meg!" – mondja a kamaszodó lánynak. Úgy tűnik azonban, hogy egyedül Edit néni az, aki képes megbékélni a szegénységnek eme fullasztó, zárt világával, amelyből nincs kiút. Vagy legalábbis ő az egyetlen, akiben nem fogalmazódik meg a konkrét vágy, hogy kilépjen a spirálból, a trauma örökségének folytonos vonzásából. Rajta kívül mindenkinek van egy titkos menedéke.
Ez Gabi bácsi esetében a legdrasztikusabb, hiszen ő a másvilágot választja. Edu menedéke a cigaretta, melyre újra rászokik nővére elvesztése után, illetve egy időben a kórházi könyvtár. Vera a Piroska Tónival folytatott levelezése révén tartja fenn magában egy másik élet reményét. Jóska bácsi pedig ezért építi meg az akváriumot, amely a regény címadó, központi motívuma is egyben. Ez a darabka tenger azonban hanyatló utat jár be. Először Benkő doktorék szépen berendezett otthonában találkozunk vele, aztán a szegényes bérlakásban elkészül a jóval hitványabb mása, majd pedig azt is elviszik Klárimama pincelakásába. A föld alá, ahonnan már nincsen lejjebb. Elnyeli a reménytelen sötétség, mitöbb, a végén Hófehérke koporsója lesz belőle.
Kilátástalannak tűnik tehát a helyzetük, melyből nem találni kivezető utat. Legalábbis nem ebben a létmódban. Talán éppen ezt a végeérhetetlenséget érzékelteti az is, hogy a regény lezárása is lezáratlannak, inkább csak abbahagyottnak tűnik. Engedtessék hát meg ez ennek, a róla szóló cikknek is.

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető, 2013

2013. szeptember

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu