Kutszegi Csaba: Kérlelhetetlen torzítások közé szorult irritáló normálisok

Válasszunk párt!

Az enervált, impotens, gondolkodás helyett csak a laza, trendi szórakozás (szabadság)jogát őrizgető „demokrata" emberileg ugyanolyan undorítónak van ábrázolva, mint a gyalázatosan zsidózó, korlátolt fasiszta.



Nincs mit csodálkozni azon, hogy Magyarországon a színház dadogó kisdedként, vagy olykor éretlen, de nagyot mondó kamaszként próbálgatja megtalálni az aktuálpolitikára reflektáló előadások nyelvét. Ilyen nyelv utoljára a Kádár-korban működött, sok kitűnő művelője már nincs köztünk (vagy biológiailag még élve, de nyelvét-közegét vesztve kvázi előadásokat kvázirendez), és egyre kevesebben vannak azok is, akik még reflexből ismerik a sorok között olvasás (jelenetek mögötti áthallás-értés) múlt század nyolcvanas éveiben békésen konszolidálódott csízióját. Hogyan lehet ilyen helyzetben színházban aktuális politikai kérdésekről megszólalni, és kell-e egyáltalán?
Nemcsak hogy kell, hanem – sajnos – egyenesen muszáj is. Ugyanis az átpolitizáltság – mint Illyés Gyula versében a zsarnokság – mindennapjaink összes apró részletét átjárja, így ha az előadás rólam, az én életemről akar szólni (márpedig ezt elvárom), akkor ha tetszik, ha nem, politizálnia kell. Az elegáns finnyáskodás (hogy ti. értékes művészetet nem szabad bepiszkolni alantas napi politikával) manapság anakronizmus, mert napjainkban éppen a politika – ilyen mértékben még sohasem tapasztalt – penetrációjának nagy korszakát éljük.

párt1Takács Nóra Diána, Molnár Gusztáv, Hay Anna, Friedenthal Zoltán, Szandtner Anna, Tóth Péter és Terhes Sándor / forrás: www.facebook.com/hoppart.tarsulat


A HOPPart és a berlini Neuköllner Oper közös, Polgár Csaba rendezte Válasszunk párt! című előadásában nagyon szimpatikus, hogy leginkább művészi eszközök, eredeti ötletek latba vetésével keresgéli a megszólalás nyelvét. Persze ez nem jelenti azt, hogy mentesül a politikai közbeszéd, a pártos publicisztika és a média klisés, unalomig hajtogatott, direkt felturbózott, de hamar közhellyé váló beszólásaitól. Pedig az lenne az igazi színházi nyelv, amelyben konkrét nyelvi utalások nélkül is világos volna, hogy miről vagy kiről kommunikálunk. Születtek ilyen előadások a közelmúltban (nem is egy), a szerintem két legjobb még műsoron is van – igaz, az egyikhez nem kevés szakmai összefogásra és szolidaritásra is szükség volt. Alföldi Róbert két rendezésére, a Mephistóra és a Danton halálára célzok. Ezek minden részletükben körültekintő műgonddal készült, igazán korszerű előadások, az aktuálpolitikai üzenet megfogalmazásában mégis tulajdonképpen régi, jól bevált eszközökkel operálnak. És ez egyáltalán nem válik a kárukra. Sőt: ezáltal képesek az aktuálpolitizálás mellett általános és örökérvényű tanulságokkal is szolgálni.

párt3Terhes Sándor, Tóth Péter, Molnár Gusztáv, Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán


Mindkét előadásban emberi drámák zajlanak, hitelesen, megkomponáltan, szakavatott, célirányosan súlyozó dramaturgiával megtámogatva (ez a hagyományos elem), és e katartikus, emberi sztorik átélése közben jut el a dekódoló néző az aktuálpolitikai megfejtésekhez, tulajdonképpen azért, mert átérezve-értelmezve a látottakat-hallottakat, máshova nem is juthat el. Az fogalmazza meg színházban hatásosan az igazságot, aki ugyan direkt egyszer sem mondatja ki, de mondandója lényegét illetően mégsem hagy szemernyi kételyt sem a nézőben. Ehhez kell – egyebek mellett – a jól bevált, „emberi sorsokban áramló" ábrázolás. Alföldi ezt nem hagyja ki sohasem: megátalkodott emberábrázoló. De e tekintetben ugyanilyen Pintér Béla is. Például az aktuálpolitizáló Szutyokja (és még jó pár példa volna hozható) nem azért hat frenetikusan, mert jópofa beszólások (is) vannak benne, hanem mert a darabban esendő, gyarló emberek sorsában tárul fel minden, kap némi értelmet az elfogadhatatlan is.
Polgár Csaba rendezésében nincsenek nagy ívű szerepekben megmutatkozó, motiváltságukban is feltárt katartikus emberi sorsok, helyettük markáns karaktervillanások érzékelhetők, melyekből tippelni lehet az emberre. Ez és a szép számú aktuálpolitikai beszólás igen hasonlatossá teszi a Válasszunk párt!-előadást a nemrég bemutatott, Bodó Viktor rendezte vígszínházi A revizorhoz. (Az is rokonítja az előadásokat, hogy mindkettő régi, klasszikusként tisztelt dráma szövegét aktualizálja-magyarítja: a Válasszunk párt! Ödön von Horváth Délszaki szél című darabjának átdolgozása.) Bodó visszatérő, megkoreografált esésekkel, közös mozgással vagy éppen egyszerre előadott ujjal csettintésekkel „tördeli szét" az előadás hagyományos menetét, Polgár ugyanezt teszi például a fasiszta szó állandó, furcsa, megakadó kiejtetésével (fasss-szista). Ez utóbbiban érzek némi diszkrét utalást komcsi idők öreg veteránjaira, akik általában hosszú sz-szel ejtették a szót, hiába, no, ennyi biztosan változott a rendszerváltással: a jelen beszűkült mozgalmárjai éppen fordítva hibá(sss)zzák el a szót.

párt4Hay Anna, Szandtner Anna és Takács Nóra Diána


Ha egy előadás menetét folyton megtörik, és nem lehetséges felmutatni a szerepek ívét, valamivel akkor is ébren kell tartani a néző figyelmét, pláne ha még szórakoztatni is kell a nagyérdeműt (márpedig manapság ez utóbbiról senki nem mer lemondani). Aktuálpolitikai témáknál ez nem lehet más, mint hogy egységnyi idő alatt megfelelő mennyiségű jópofa beszólást kell zúdítani a nézőre. Az ilyen típusú előadások nagy része ettől sekélyesedik el. Valamivel jobb a helyzet, ha aktuálpolitikai párhuzamok nézőt bűvölő folytonos lebegtetése zajlik – a sima konkrét utalásoktól a némiképp bonyolultabb áthallásokig. De még ez sem emeli a színházi előadást a szellemeskedő tévés talkshow-nál magasabb regiszterbe. E tartalmi elemekből akkor kerekedik színház, ha mélyebb értelmű, jelentéses játék részeivé válnak. Bodó Viktor e téren A revizorban ezúttal inkább a felszínen marad: csak formai megoldásokkal operál; Polgár Csaba viszont mélyebbre kavar.
A Válasszunk párt!-ban a kvázi operaforma már eleve gondosabb anyagmegmunkálást ígér. Az ígéret hellyel-közzel be is tarttatik, bár szerintem a lazább, könnyűzenei részek rovására elkelne kicsit több, zeneileg igényesebb, többszólamú a capella kórusrészlet (a felhangzó, színvonalasan interpretált vokális részek igencsak emelik a produkció színvonalát). A játék azonban (igazából és közvetve) a jelentéses szerepösszevonások révén válik többszólamúvá, mélyebb értelművé. A radikális demokrata Martint ugyanaz a színész (Molnár Gusztáv) alakítja, mint a szélsőséges Fasisztát, felkavaró, hogy a két világnézeti véglet milyen természetességgel illeszkedik bele ugyanazokba a karakterjegyekbe. A Molnár által megformált figura ugyanis emberileg alig változik, amikor az egyik szerepből a másikba lép. Ennél még „szélsőségesebb rendezői kavarás" eredménye, hogy az Ödön von Horváth-darab alapján készült előadásban a jelenünkben elhíresült vakkomondor-sztori nem a jobboldali, hanem éppen a balos politikussal, illetve a feleségével (Terhes Sándor és Takács Nóra Diána) történik meg. A hatalomféltő akarnokság, a családon belüli mucsai zsarnokoskodás ugyanis teljesen politikaioldal-független, sőt, a Válasszunk párt!-ban az enervált, impotens, gondolkodás helyett csak a laza, trendi szórakozás (szabadság)jogát őrizgető „demokrata" emberileg ugyanolyan undorítónak van ábrázolva, mint a gyalázatosan zsidózó, korlátolt fasiszta (az egyén elviselhetőségének szempontjából nincs is köztük különbség, még ha súlyában, morálisan és társadalmi veszélyesség szempontjából nem is összevethető a két jelenség).

párt5Tóth Péter, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor, Kákonyi Árpád, Szandtner Anna és Friedenthal Zoltán


Polgár rendezése arra mutat rá, hogy ma sem az egyik vagy a másik oldal „a" hibás, hanem mindkettő velejéig amorális és erkölcstelen, mert közös bennük, hogy az ország szebb jövőjéről papolnak ugyan, de csak a saját reputációjukkal (hatalomféltésükkel) vannak elfoglalva. Na, erre a gondolatra akad igen kevés vevő a nézők soraiban. Mert a publikum egy része nálunk meg sem érti a felvetést (mármint hogy mindkettő velejéig amorális és erkölcstelen), nagyobbik része pedig csak úgy hajlandó értelmezni, ahogy ő akarja (értsd: politikaioldal-szimpátiájának megfelelően). Beszédes jele ennek (mármint az inaktív nézői értetlenkedésnek), hogy nálunk az eddigi előadásokon mindig elfogadta a nézők közül valaki a fasiszta tüntetők által felkínált horogkeresztes lufit (aztán egy ideig egyre zavartabban tartogatta, majd Rowan Atkinson alakította Mr. Bean-féle attitűddel letologatta a székek alá), míg a berlini előadásokon (személyes közlésből tudom) soha senki nem volt hajlandó megfogni és kézben tartani a fasiszta jelképet. Mi kívülállóként csodálkozni-bámulni járunk színházba, és eszünkbe sem jut, hogy tettünkkel nézőként (civil állampolgárként) is állást foglalhatunk. Ennek megfelelően gondolkodni sem vagyunk hajlandók (propagálják is sokan lentről-fentről, hogy a színház csak szórakozásra való), így az aktuálpolitikával foglalkozó előadásokból csak azt olvassuk ki, hogy a másik oldalon állók tényleg milyen szemetek.
Ebben a helyzetben csak a szuicid hajlamúak sajátja a középre húzás és a józan gondolkodás. Erről igen világosan ír – Bánki Györgyöt idézve – Szalai Erzsébet:
„A mai közvélemény [...] töredezett, törzsi ellentétek szabdalják – nincs közös ellenség. A törzsek egymás ellenségei – szembenállásuk a társadalom legapróbb sejtjeiben is érezteti hatását. A »lelki függetleneknek« ezért nem, vagy csak alig van támaszuk. Bánki György a következőképpen ír erről: »Minél inkább beszorul a közgondolkodás az egymásnak feszülő, kérlelhetetlen torzításokba, annál irritálóbbak azok, akiket most az egyszerűség kedvéért normálisoknak hívok. Ők két tűz közé kerülnek, langyosnak és megvetendőnek ítéltetnek, vagy nem figyelnek rájuk, mert nem értik, amit mondanak. Nem véletlen, hogy bármilyen tapintatosan is állnak elő árnyaltabb, a valóságot jobban tükröző gondolataikkal, a magyar önigazolás mocsarában együtt kell elsüllyedniük a hivatásos torzítókkal.« Vagy ha nem elég „tapintatosak", sőt nagyon is élénk színekben jelennek meg – de ez az élénkség nem az egy irányba mutató indulat, hanem az általuk tematizált problémák, konfliktusok összetettségének élénksége – akkor heves ellenérzésekkel, sőt agresszióval találják magukat szembe." (Civilség a mai Magyarországon? – Élet és Irodalom, 2013. október 4.)

párt6Kákonyi Árpád és Fekete Ádám


A törzsi szembenállás determinálta alkalmi süketség és vakság (vagy éppen a túlságosan mélyre látás) egyébként a szakemberek, jelesül a színházkritikusok körében is már szinte megszokott. Zsótér Sándor 2009-es Brecht-rendezéséből például (Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése, Örkény István Színház) a balliberális oldalon szinte mindenki kiolvasta az „elemelt", de félreérthetetlen aktuálpolitikai üzenetet, míg ugyanennek a rendezőnek a 2013-as Meggyeskertjében (szintén Örkény Színház) a legtöbben nem akarják (vagy képtelenek) észrevenni a közvetetten a mai magyar liberális értelmiség mentalitását veséző kemény kritikát, amely alapjában igencsak hasonló a Válasszunk párt!-ban megfogalmazódóhoz. Miközben ugyanezek a kritikusok a keresztény-nemzeti elkötelezettség egy-egy mégoly lájtos színpadi manifesztációjában viszont sokszor – tutira véve a hátsó gondolatot – rasszista támadást vélnek. Nem tudom, elég „tapintatosan" fogalmaztam-e, vagy (megint) heves ellenérzésekkel, sőt agresszióval fogom szembe találni magam.
A Válasszunk párt! egyébként – mint általában – nagymértékben a színészek teljesítményétől (is) jól sikerült előadás. Pedig a színészgárdájában igen eltérő képzettségű és tehetségű színészek találhatók, de a jó értelemben vett „egységesülés" mégis sikerül: a „kiragyogó típusú" Szandtner Anna csapatjátékosnak is nagyszerű, miközben Fekete Ádám, Kákonyi Árpád és Tóth Péter elismerésre méltón felnő a feladathoz. Terhes Sándor szürkén kezd, de később meggyőzően kiderül: az egyre visszataszítóbb szürkeség karakterábrázolásának tudatos eszköze. Takács Nóra Diána egyszerűen kitűnő, Hay Anna és Friedenthal Zoltán pontos, korrekt és megbízható. Molnár Gusztáv a játéka mellett a Polgár Lászlóéra emlékeztető gyönyörű basszusával is elbűvöl.
Polgár Csaba meg jól tenné, ha artikulálódó rendezői hangját (is) egyre többször, markánsan hallatná. Csak rettenetesen féltem: mi lesz vele, ha beskatulyázzák a csekély számú normálisok közé? Attól mentse meg az isten!

Válasszunk párt! (HOPPart – Neuköllner Oper)

Ödön von Horváth Délszaki éj című műve alapján készült. Fordította: Gáli József. Dalszövegek: Fekete Ádám. Díszlet, jelmez: Izsák Lili. Zene: Kákonyi Árpád. Dramaturg: Gáspár Ildikó, Fekete Ádám. A rendező munkatársa: Tóth Péter. Rendező: Polgár Csaba.
Szereplők: Hay Anna, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor, Friedenthal Zoltán, Molnár Gusztáv, Fekete Ádám, Kákonyi Árpád, Tóth Péter.

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2014. január 22.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu