Kutszegi Csaba: Johanna madeleine-je a zserbó

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...

Bodor Johanna könyve utószavában azt írja magáról: „nem író vagyok..." És ez igaz, ám nem baj. Ha meg kellene határoznom, hogy amellett, hogy táncművész-koreográfus, Bodor mi minden még, aktuálisan azt mondanám: igaztörténet-mesélő.
Igaz történeteket mesélőkre minden korban volt igény. Ma meg különösen, amikor amúgy is a mindent átható artisztikus kézművesség nagy korszakát éljük, amelyben a művészet létrehozói és fogyasztói között a különbség oly módon kezd eltűnni, hogy utóbbiak maguk veszik kézbe az előbbiek dolgát, vagyis nem-írók írnak írók helyett, nem-színészek játszanak a tévében színészek helyett, és nem-koreográfusok koreografálnak nem-táncosoknak nem-koreográfiát... És a felsorolás még hosszasan folytatható volna.
Ha bárki azt gondolja, hogy most dohogok, téved. Bár kétségtelen, hogy fenti, világszerte burjánzó folyamat miatt még az is benne van a pakliban, hogy hamarosan nem lesz szükség művészetkritikára (ergo kritikusra sem), mégis azt mondom: ha feltartóztathatatlan a trend, nincs mit tenni, el kell fogadni a következményeit. De van, ami még ennél is nehezebb: ki kell találni, hogyan kell (lehet, vagy illik) reagálni a jelenségre. Ugyanis beszélni róla muszáj (erre is mutatkozik igény), ne adj isten, valamilyen recenziós műfajban valahogy artikulálni sem ártana a dolgot.

bodor-boritoDe hogyan ítéljem meg Bodor Johanna sorsfordító, kb. két éves életszakaszának leírását, annak milyenségét és minőségét, ha fogalmam sincs róla, milyen is volt valójában az ihlető forrás? Persze az igazmondó-szöveg egyik fontos kritériumát elintézhetem annyival, hogy a benne megírt történet – aprócska részleteivel együtt – igencsak hitelesnek tetszik. Hiszen ha nem is éltem ott, sokat hallhattam, olvashattam a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájáról, jelesül a tébolyult diktatúrában megélhető kisebbségi létről. De attól, hogy hiteles, még nem tudom, hogy igaz-e. Persze ha regény volna a Nem baj, majd megértem című könyv, kicsit sem érdekelne, hogy minden ugyanúgy megtörtént-e vajh, ahogyan írva vagyon benne, vagy sem. Sőt! Ha regény volna, nem átallanám közzé tenni, hogy részemről például Virgilt sokkal többször szerepeltettem volna, hiányolnám, hogy a diktatúra kémszervezetében szolgáló nagymenő képzőművész démonikus alakja nincs eléggé markánsan és szerteágazóan megrajzolva, frappánsabban pulzálnának ugyanis a sötét világ ördögi körei, ha kiderülne: Virgilnek korábban az elbeszélő barátnője, a kémszervezetet szintén megjárt Letitia is szeretője volt, valamint hogy ő (mármint Virgil) intézte titokban a Bodor szülők viszonylag könnyű Magyarországra jutását, persze csakis azért, hogy a Bukarestben egyedül maradt, épphogy felnőtt Johannára mielőbb rátehesse kéjvágyó mocskos mancsát. De hogyan kérhetném számon eme „hiányosságokat" az „írón", ha nem fantázia, hanem megtörtént események mozgatják a szereplőket?

Egyébként ezúttal is igaznak bizonyul a közhely: az írói fantáziánál jóval abszurdabb eseményeket képes produkálni az élet – a Ceuaşescu-diktatúrában legalábbis egészen biztosan így volt.

Az igaztörténet-mesélő hitelességét a balettszakmai események leírása révén meg tudom ítélni. A balett belső világa (melyet ha nem is bukaresti, de budapesti alapokon jómagamnak is sikerült alaposan megismernem) a nagyközönség számára legalább olyan bizarr, egzotikus és tkp. felfoghatatlan, mint a demokráciából vagy a puha diktatúra vidám barakkjából szemlélt, az élet mindegyik mozzanatát átszövő veszélyes zsarnokságé. A legtöbb néző, aki esetleg fiatal korában elképzeli, milyen kitartóan és fáradhatatlanul tündökölne ő is nagy szerepben a színpad közepén, valószínűleg már az első balettóráról testben-lélekben összetörve, végleg elmenekülne. Hasonlóan, csak képzeletben bírnánk mi is, akik nem éltünk benne, a diktatúrát.
Bodor Johanna oda-vissza, az egyikkel trenírozta magát a másikra. Tizennyolc éves korától két évig egyedül kellett élnie, tanulnia és dolgoznia Bukarestben (csak barátokra számíthatott), mert szüleinek és testvérének már sikerült fél lábbal Magyarországra áttelepülniük. Ő is arra várt, és azt intézte, hogy hivatalosan utánuk mehessen. A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...
És unalmas lehet most is, mert a jólétben (vagy a legalább kicsit jobban) élő polgár Európa-szerte imádja az embertelen diktatúrákban szenvedőkről szóló, valódi, hiteles, igaz történeteket. Nem csak nálunk van boomja „a gyermek- és ifjúkoromat Ceuaşescu Romániájában éltem, kisebbségi sorsban" tartalmú írásoknak, Herta Müller például (a Pegazusán) egészen az irodalmi Nobel-díjig lovagolta meg a témát. (N. B.: abszolút megérdemelten, mert érzékenyen, eredeti, adekvát prózaformát létrehozva dolgozta fel élményeit.) Ettől függetlenül az európai polgár leginkább a katasztrófaturista kíváncsiságával veti rá magát a témára, nekünk, magyaroknak meg még mindig jóleső érzéssel melengeti a szívünket, ha arra emlékszünk vissza, mennyivel jobban éltünk hajdanán, mint a románok (sőt, még a cseheknél is...). Bodor Johanna az empátiával olvasó számára ennél jóval többet ad, talán éppen tánc és élet gyakorlatban abszolvált párhuzama, és annak tanulságai miatt.
Bodor Johanna dacára, hogy nem író, mer egyszerű mondatokat írni. Az egyszerű mondatokat író (nem-)író átlátható, mert nem bújik ál artisztikus cirkalmak és/vagy mondatértelmezést nehezítő posztmodern gesztusok mögé. Bodor nyilatkozta, hogy bár csakis magyar anyanyelvű, de mikor a magyar nyelvtant kellett volna tanulnia, román iskolába járt. Ezért szerkesztőre volt szüksége, hogy rendbe tegyék könyve szövegét. Ami a nem-író balerinának megbocsátható, a jó nevű irodalmár szerkesztőnek már kevésbé: nem kevés nyelvtani-stilisztikai hiba és néhány körülményes, ügyetlen megfogalmazás is maradt a szövegben. (Túlzó jóindulattal: lehet, ez is emeli a mű hitelességszintjét.)
Szépirodalomnak akkor minősülhetne az írás, ha tudatosan alakított szerkezete, irodalmi formája volna. Ám a Nem baj, majd megértem történetei egyetlen egy lineáris, szinte háborítatlanul kronologikus cselekményszálra fűződnek fel, úgy ahogy az ember élőszóban is elmeséli, mi minden történt vele egy adott életszakaszban. Annak a bizonyos hitelességszintnek ez is jót tesz. De néha önkéntelenül, vagy tudatosan a nem-író megcsillantja rejtőzködő irodalmi vénáját. Néhány nappal édesanyja elutazása után az egyedül maradt, kvázi árva, tizennyolc éves balettnövendék így készül a közelgő karácsonyra: „Nem volt könnyű elhessegetni a családi karácsonyok emlékét. Potyogtak a könnyeim a hülye, giccses díszekre. Kis sávokban törölték le az éves port. A gömbökön fürödve csorgott egy-egy sós csepp. Szabadon csúszdázott az emléken." A képi metafora és az általa megragadott hangulat bátran hasonlítható Proust eredendően szintén eléggé triviális madeleine-süteményéhez, mely teában oldódva, aztán szájba kerülve, forradalmi változásokat idézett elő a 20. század világirodalmában.
A másik kiragadott „irodalmi pillanatban" Johanna azt a levelet olvassa, amelyből megtudja, hogy hazavárt édesanyja is „lehetőséget kapott arra, hogy Magyarországon maradjon", így neki egyedül kell végigcsinálnia a több évig is elhúzódható kitelepülési-családegyesítési procedúrát: „Ledermedtem, miközben a lelkem futásnak eredt, árkon-bokron át. Zúgtam az emlékeim között, a hegyi vízcsobogást hallottam, Anya nevetését, az imádott tenger moraját. Éreztem a számban anyai Nagyanyám zserbójának ízét, kezemben a hegyi tisztáson összeszedett vadvirágok csokrát, a kolozsvári templom csöndjét. Mindenhonnan összeszedtem annak bizonyítékát, hogy van boldogság, hogy jó élni. Éreztem testemen szüleim ölelését, a számba tett hőmérő idegesítő állagát, Anya tojásos-tejes-cukros koktéljának gyógyító illatát, láttam kutyám hálás tekintetét, miután vajúdás után megsimogattam izzadt hátát. Láttam a kutyakölykök tétovaságát, a bátyám meghatottságát. Láttam édesapám győzedelmes mosolyát, amikor egyik karácsonyunk alkalmával egy doboz banánnal állított be, éreztem a rumos szilvalekvár ízét."
Johanna madeleine-je a zserbó. Talán ez az a helyzet, amikor „az irodalom visszavág". Mert aki csak mesélgetni akar is, bele-beleesik az artisztikus képi fogalmazás bűnébe. Nekem ez azt bizonyítja, hogy ha naplóvá, sztorizgatássá vagy bloggá akarna is válni az irodalom, hosszútávon nincs rá esélye, mert előbb-utóbb úgyis visszaváltozik. De Bodor Johanna könyvét elsősorban nem ezért szeretjük. Hanem mert mindenki számára fogyasztható példát mutat a múlttal szembenézésre. Nem csak a mások bűnét, hanem saját hibáit is látja, és nyilvánosság elé tárja egyszerűen, őszintén, sallangmentesen. Hiába, no, aki balettban szocializálódott... Ott ugyanis (legalább eleinte) nincs mellébeszélés: ha spiccen maradtál a pirouette végéig, van miről beszélned, ha viszont seggre estél az előadáson a súgólyuknál, azt nehéz kimagyaráznod.

2014. július 25.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu