Kutszegi Csaba: Tényleg meghágott a vadszamár…

Shakespeare: Szentivánéji álom

David Doiasvili Szentivánéjije keménykedő, formális rendezői önmutogatás. Az előadásnak bár minden részlete gondosan ki van találva, összhangzó értelemmel az egész nem bír.

Nem vágyom habkönnyű Szentivánéji álomra, amelynek fő üzenete a szerelem és általa az élet dicsérete, nem nagyon tudok viccet először halló újszülöttként önfeledten kacarászni azon, hogy mennyi bohókás, nem várt fordulattal tűzdelt esemény történik meg langyos nyári éjen az athéni erdőben, és legfőképp nem vágyom a remény hazug, húrrá optimista színházára, amelyben minden jó, ha a vége jó, és minden jó, mert az életünk is éppen nagyon-nagyon jó. Vagy a felé tartunk, hogy nagyon-nagyon jó legyen...
De nem vágyom ennek erőltetett, mondva csinált ellentétére sem. Hogy tudniillik bölcs mosoly helyett csak a torz lehet elég mély, hogy minden könnyed, hétköznapi történés mögött elfojtott indulatoktól feszülő, paranoiás, örömtelen pozícióharc zajlik, hogy semmi sem egyszerű és magától értetődő, hanem minden alattomosan és értelmetlenül manipulált, a harcban mindenki csak önsorsrontó lúzer lehet, a kötelék csak rabságot és fogva tartást jelenthet, pozitív tartalmú emberi kapcsolatot nem. Pláne akkor nem vágyom e terhelt világ nyomasztó, lélekmaceráló képeire, ha felépültét, mutogatását nem indokolja-motiválja semmilyen követhető, kimutatható és komolyan vehető művészi szándék, hanem csak úgy zúdul rám az átértelmezett, kifordított rémségek tára, mert a színházcsinálót kívülről, belülről vagy mindkét irányból valami intenzíven arra kényszeríti, hogy mindent átkreáljon, mindent másmilyennek mutasson meg, mint amilyennek eddig látszott, hogy minden sima mögött az érdest láttassa, és hogy ezzel szinte kérkedjen, ha van értelme, ha nincs, ha hat az érzékeimre, ha nem. David Doiasvili Szentivánéjije keménykedő, formális rendezői önmutogatás. Az előadásnak bár minden részlete gondosan ki van találva, összhangzó értelemmel az egész nem bír. Mondhatnám: üres, külső szemlélőként motiválatlanul ellesett modernkedés, régen levezetett, már mindenki által unt színházi kísérletek újrademonstrálása.

szent tompos horvath

Tompos Kátya és Horváth Lajos Ottó / fotók: Eöri Szabó Zsolt

Nem javít a helyzeten, hogy mindezzel menetrendszerűen érkező érzelmes löketek képeznek ellenpontot; amikor nem tudom, hányadszor hallom meg Chopin Cisz-moll keringőjének bágyadtan fájdalmas, gyönyörű dallamát, valahova oldalra kell néznem, mert már taszít a kliséként használt zenei aláfestés révén rám erőszakolt mély érzés. Ha kezdeném is élvezni a fiatal szerelmesek lendületét, trendi beszólásaikat, a színészek akrobatikus ügyességét, hamar merőben más stílusra vált az előadás, és az eklektikának nem tudom egyéb értelmét felfedezni, mint hogy azért kell, hogy a rendező felvonultathassa rendezői arzenálját. Azt is megéltem az épületben már megnyitása óta nem egyszer, hogy „a rendező nem tudott ellenállni a színpadtechnikának" (ez azonban nem kötelezi arra, hogy ellenálljon a színházművészetnek), ezúttal is minden, ami süllyedhet és emelkedhet, süllyed és emelkedik, csak többet érne mindennél egy-egy jól megütött hang, egy-egy apró, de lélektől lélekig hatoló gesztus. Persze ez utóbbiból is akad nem egy az előadáson, de az – nagyon úgy fest –kizárólag a színészek érdeme.

szent tompos

Tompos Kátya

Nagy-Kálózy Eszter csak szemmel és tartással érzékletesen előad egy súlyos mini drámát a mesteremberek színielőadása közben, mert a rendező odaadaptálta a Hamlet egérfogó-jelenetét (Shakespeare-színház a Shakespeare-színházban!): a Nagy-Kálózy által egy személyben játszott Hippolyta-Titánia ráismer a Szarvas József adta Zubolyban a szexpartner vadszamárra (és hirtelen emlékezni kezd bűnös csalárdságára), a Theseus-Oberont szintén egy személyben játszó Horváth Lajos Ottó mindeközben a féltékenységtől stroke-közeli állapotban kőröz a színpadon. Már az éji erdőben is disszonáns volt az „egy személyben két férfinek" a szamárral lezajlott hűtlenkedés miatti, súlyos férfilelkét és férfi büszkeségét gyötrő féltékenykedése, mert hiszen az egész szamarasdit ő találta ki, és menedzselte le (a hülyék kérik maguk a pofont, csak hogy utána megsértődhessenek). De Theseus-Oberon Doiasvilinél nem az asszonyát szereti, hanem a balhét, és a kötelék nála azt jelenti, hogy a nyitó- és záró képben egyaránt kötéllel vonszolja, gyötri, nyomja le és rabosítja nőjét. Így világossá válhat számunkra – ha esetleg nem tudnánk –, hogy a Szentivánéji tkp. férfi és nő kapcsolatáról szól.

szent fatyol matyassy

Mátyássy Bence és Fátyol Kamilla

A rendező a „médiavilágos" (értsd: az elektronikus média világát idéző) előadással a fiatalok számára igyekszik szerethetővé tenni Shakespeare-t. Az ilyen próbálkozásokról hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az Y generáció (vagy már a Z!) tagjaival Shakespeare-t kellene inkább megismertetni-megszerettetni, nem pedig a saját, internetes külsőségekből felépített világukat, amelyet úgyis jobban ismernek mindenkinél. A szintén kettős szerepet alakító Farkas Dénes (Philostrat-Puck) úgy kalandozik a legtöbbször virtuális térre emlékeztető színpadképben, mint valami mindent tudó és mindenre képes action hero (még szájon is csókolja férfi főnökét, Oberont), úgy próbálja kibogozni a gubancokat, mint egy trendi mediátor, és mindezt (gyakran mikrofonba beszélve) úgy közvetíti a közönségnek, mint egy felkapott, kereskedelmi tévés moderátor. A fiatal szerelmesek, Tompos Kátya (Heléna), Fátyol Kamilla (Hermia), Fehér Tibor (Lysander) és Mátyássy Bence (Demetrius) néha egészen mai fiatalokká, sőt kiskamaszokká vedlenek át, ezek egyébként az előadás legjobb részei (például amikor függőlegesen „fekszenek" a paravánfalon, vagy amikor a nevükkel jelölt nyílásokon bukkan elő a fejük), mert ezekben a színészi játék, a személyiség dominál.

szent lead

Fátyol Kamilla és Tompos Kátya

A nem éles eszükről híres, de becsületes és jó szándékú mesteremberek nem találják helyüket e világban. Ezzel „adekvát" színészi megjelenítésük is: bár alakítóik mindent megtesznek, sehogy sem illeszkednek az előadásba. Viccelődésük a legtöbbször éppoly erőltetett, mint bölcselkedésük. A már említett „előadásuk" elején Szarvas József Zubolyként sokat sejtetően abszolvál is egy (valóban egérfogást ábrázoló) egérfogó-jelenetet, ami a célzás értőjének túl mache, a legtöbb fiatal meg úgysem asszociál belőle semmire, így nekik meg teljesen felesleges. Hasonlóan feleslegesen „túlbiztosítottnak" érzem az akciót, amikor Zuboly lemegy a pódiumról, és valósággal arcába vágja a restelkedő Hippolytának, hogy bizony ő volt az, aki szamárként az éjjel meghágta.
Hogy a közönség ifjú tagjai mennyit értenek meg, és milyen következtetéseket vonnak az előadásból, azt nem tudhatom. Jómagam a kötélen rángatott, és folyamatosan lealázott Hippolyta-Titániával együtt érezve azt gondolom, szörnyű az a világ, amelyben már álmodozni sem lehet büntetlenül, mert felébredvén, kiderül: valóság volt az egész.

William Shakespeare: Szentivánéji álom (Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház)

Arany János és Nádasdy Ádám fordítása alapján készült. Jelmeztervező: Bánki Róza. Dramaturg: Kozma András. Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia. Díszlettervező, rendező: David Doiasvili.
Szereplők: Horváth Lajos Ottó, Nagy-Kálózy Eszter, Farkas Dénes, Tóth László, Fehér Tibor, Mátyássy Bence, Fátyol Kamilla m. v., Tompos Kátya, Reviczky Gábor, Kristán Attila, Szarvas József, Schnell Ádám, Varga József, Rácz József.

Nemzeti Színház, 2014. szeptember 19.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu