Varga Kinga: Ememberség vagy embertelenség

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

A regény tulajdonképpen egy emlékállítási gesztus, az emlékezés, a történelmi trauma kibeszélhetőségét, illetve éppen a ki nem beszélhetőségét járja körbe, és mutat fel egy arra lehetséges alternatívát.

A kitömött barbár „jól megcsinált regény". Az első betűtől az utolsó pontig tervszerűen meg van konstruálva, hibátlanul szervesül az elbeszélés-szerkezet és a címből kibontakozó kép szimbolikája – mire becsukjuk a könyvet. A szerző kiválóan mixel, felszeleteli az idősíkokat és a lineáris idő múlását. Erős közlésvágy jellemzi, semmit sem bíz a véletlenre. A kockázat azonban nagy, hiszen mindent egy lapra tesz fel: arra, hogy a cím jelölős szerkezete által megjelenített kép működésbe tudja-e hozni, át tudja-e lényegíteni a jól megszerkesztett, mechanikus konstrukciót.

kitomott boritoKitömött barbár. Az olvasónak nem kell sokat törnie a fejét a cím konkrét jelentésén. Már az első fejezetben egyértelművé válik, hogy Angelo Soliman, a fekete bőrű, főhercegi szolgálatban álló, rabszolgából felszabadult, tényleges gyökereit nem ismerő szerecsen három társával együtt a bécsi Természettudományi Múzeum kiállítóterében áll kitömve: a kíváncsi látogatók számára prédául odavetve. Feketék a fehérek között, meggyalázott helyzetben. Tükörfunkcióban. Ez a kép uralja a regényt. A tizenegy fejezetből kilenc felütése is ez. Az elbeszélő, Török Sophie, Kazinczy Ferenc özvegye, akinek egyes szám első személyű közlése maga az elbeszélés, vele szemben veszi fel a pozícióját. Angelót maga előtt látva idézi fel annak történetét, valamint férje és saját maga fiatalkori élethelyzetét, férjével közös sorsuk alakulását. Továbbá azt a folyamatot, amelyben az idős, hetvenen túli Kazinczy (élete utolsó erőfeszítésével) elmeséli megismerkedését Angelóval, majd a fekete férfi megbotránkoztató, hányattatott sorsát, az életében elviselt megalázásokat és a bőrszíne miatti kirekesztettség halála utáni továbbgyűrűzését. A visszaemlékező elbeszélésfolyamban időnként Kazinczy közvetlen elbeszélésébe vált át a szöveg. Ezzel együtt a felépített elbeszélés-technika egyszerű, az író a szövegmasszában komótosan kalauzolja az olvasót, sok ismétléssel, világosan elkülönítve a három idősíkot: (1) Török Sophie elbeszélő pozícióját a jelenben, (2) Kazinczy vallomását barátjáról a közelmúltban, a kolerajárvány miatti széphalmi vesztegzár szűkre szabott terében, és (3) azt a régmúltat, amely Török Sophie primer, és férjének tulajdonított, átszűrt emlékei alapján kibontakozik a három főhős egyéni és közös múltjáról.A regény tulajdonképpen egy emlékállítási gesztus, az emlékezés, a történelmi trauma kibeszélhetőségét, illetve éppen a ki nem beszélhetőségét járja körbe, és mutat fel egy arra lehetséges alternatívát. Önreflexív a szöveg, hiszen végig az elbeszélés lehetőségét/lehetetlenségét firtatja, és annyiban mindenképpen sikeres, hogy feleleveníti, tehát láthatóvá teszi a múlt sötét árnyát. Kazinczy a toll és Török Sophie a papír – ahogy ez többször is olvasható a szövegben. Nem vész hát kárba Angelo mártíromsága, és barátjába, Kazinczyba vetett bizalma, miszerint őt tartja a hírnöknek, sorsa hírnökének, rá hagyja a bőrét, ezzel jelöli ki számára a funkciót. Török Sophie pedig maga lesz az emlékállító, akinek a feladata ebben merül ki, ettől nem is tud többé elvonatkoztatni, csak továbbítja, rögzíti a tényt.
A regény tele van dichotómiákkal. Mi és ők. Ők és mi. Mi, a barbárok és ők; ők, a barbárok és mi. Ösztön-műveltség, test-szellem. Mindhárom sorsban szerepet játszik a szabadkőművesség (a két férfi önmaga vett részt a mozgalomban, míg Török Sophie-nak az apja foglalkozott vele), a természet megismerésének olthatatlan vágya, valamint a műveltség mint az emberi szellem legmagasabb szintre juttatása. Kazinczy életének és házasságának ez utóbbi adja az alapját, a széphalmi közös élet is ennek fénykörében telik, amíg az elszegényedés ellene nem hat. Kazinczy ezért küzdött egész életében. Számára a legfontosabb az ememberség, vagyis a tehetség és a társadalmi körülmények adottságain is túlnyúló, állandó tökéletesedési kényszer. (Az emember szó a regény szerint a nyelvújító Kazinczy leleménye.) Az elbeszélésben Angelo Soliman az emember, aki adottságain túlnőve kiemelkedett a rabszolgasorsból. Mindamellett bőrszíne miatt környezetében mindig is idegen maradt, szexuális vágyat és aberrált gondolatokat gerjesztett, hiába lett kiművelt elme. Kazinczy és Soliman jó barátok lesznek. A magyar sem tudja soha a vélt osztrák szellemi fölénnyel szemben leküzdeni a „barbárság" bélyegét, még ha fel is virágoztatta környezetét, és egész életében a műveletlenség ellen küzdött. Az örök idegen pedig, akinek bőrszíne soha meg nem bocsáttatik, gyűlölet tárgya lesz.
A regény a 18. század közepétől egy évszázadot fog át, és bemutatja, hogy a felvilágosodás eszméi terjednek és hullámoznak ugyan (a szabadkőművesség szabadságot hirdető eszméivel együtt), de nem lehet annyira szabad a gondolkodás, hogy a fekete embert bőrszíne miatt ne vesse ki magából a fehér társadalom. A regény erről szól közvetlenül, a többségnek kiszolgáltatott különösről, a kisebbségiről, az előítéletességről, az elemi, fajta iránt megmutatkozó gyűlöletről. Egy tabló, arcunkba mutatás, szembesítés.
Szép a történelmi időutazás, a korfestés, érdekes a házaspár családi háttere. Kazinczynál a gyűlölködő testvéröccsökkel és a zsarnokoskodó anyával, Sophie-nál a különc, kísérletező apával (aki az ondóját lombikba önti, és innen, a „mag"-ból eredezteti a világ értelmezhetőségét), valamint az incestust folytató testvéreivel, a családi vagyonból őket kifordító fivérrel és az őrült, Ferencért epekedő nővérrel. Szép Kazinczyék házasságának bemutatása a nyolc megszületett, hét felnövő gyerekkel és az egymás iránti tisztelettel. Az okfejtések is tanulságosak a szabadkőművesség irányzatainak kibontakozásáról. A regény egészét plasztikusság jellemzi, így a fentieket képszerűen látjuk magunk előtt. Mint ahogy a második fejezetben Kazinczy hófehér ősz fejét és kiömlött tintától összekékített arcát is, mely előrevetíti kolera által bekövetkezett, elkékülő halálát.
Egy idő után mégis felbomlik a kiegyensúlyozottnak tűnő párhuzam a Bécsben magyar barbárnak számító Kazinczy és az idegen Angelo között (aki a környezete miatt identitásproblémákkal küzd, és még életében maga is úgy érzi, nincs belseje, fűrészporral van kitömve). Környezetüktől elütő, saját kultúrájuknak megfelelő öltözetben sétálnak Bécs utcáin, és nevetnek egymáson, hogy vajon melyikük a nagyobb barbár. De nem ugyanaz a helyzete (és a sorsa) a bőrszíne miatt megalázott, megnyúzott embernek és a margóra került, de tisztességben megőszült, komoly szellemi hatást kifejtett férfinak. Kazinczyt megalázták, megtörték, de Angelót kivetették magukból.
Tehát nem azonos súlyú a két ember többiektől való különbözősége. Kazinczy is a mi oldalán találja magát, szemben az őkkel. Vagyunk mi, és vannak ők. Nincs felmentés, nem lehet relativizálni az elkövetett bűnöket. Erről szól ez a könyv, a kockázatvállalás erre vonatkozik, és megállapítható: a szembesítés sikeres. A regény utolsó mondata a szembenálló fekete alakot azonosítja az elbeszélővel: Török Sophie magára ismer Angelóban. Erre talán nem lett volna szükség. Az eltartó távolság a rálátás miatt olykor hasznosabb.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Kalligram, 2014

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu