Kutszegi Csaba: Árnyalatban a világmindenség

Kompánia Színházi Társulat: Penelopé retrospektív

Az előadás annak a tizenkét szolgálólánynak a szemszögén keresztül szemléli az Odüsszeusz-történet végkifejletét, akiket a hosszú bolyongás után hazatérő ithakai király – mint a ház árulóit – felakasztatott.

Szimpatikus előadás a Penelopé retrospektív. Ízig-vérig alternatív. Míg a hazai kortárs színházi szcéna egyes professzionális alkotói az elmúlt években a saját stílusuk, iskolájuk, brandjük megőrzése mellett bemutatóikon görcsösen igyekeztek a színházinyelv-megújítás élharcosainak (is) mutatkozni, addig a Kompánia Színházi Társulat maradt ott, ahol mindig is volt: a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek kicsit naiv, de romlatlan alternatív művészetszemléletére építkezve, lényegében ugyanarról ugyanúgy beszélnek, mint az elődeik. És ez most nem elmarasztalás.
Ugyanis a mai, sokszor áttekinthetetlen, értelmezhetetlen és értéktelen színházi kísérletek dömpingjében megnyugtató az immár jól ismertként ható, a korábbi művészeteszményeket megtagadó, azokat fejtetőre állító eredeti alternatív hangulat. De az újút-kereső formabontó művészetnek éppen hogy nem megnyugtatnia, hanem provokálnia kellene – vethetné közbe a mai, rutinos kortársművészet-fogyasztó. Csakhogy a Kompánia nem feltétlenül új utakat keres. Legalábbis a hagyományos művészet alternatíváinak felmutatása önmagában manapság már nem minősül útkeresésnek, hiszen ez a felmutatás időközben a kortárs művészet bevett, mindennapos gyakorlatává vált, ergo: semmilyen szempontból nem újút-keresés. Mintha a Kompánia (ösztönösen vagy tudatosan) fel is vállalná, hogy nem a színházi megújulás zászlóshajója akar lenni, hanem „csak" az alternatív művészetszemlélet egyik, egyéni megoldásokra törekvő szemléltetője. Az ilyen szemléltetőkre márpedig nagy szükség van, mert a művészet megkérdőjelezhetetlen szabadságát időnként nemcsak újradefiniálni, hanem folyamatosan újradeklarálni is muszáj. Persze a nagyobb dicsőség azoknak a valódi újradefiniálóknak jut, akik munkásságukkal korszakos irányzatokat nyitnak, de mellettük a szerényebb újradeklarálókat is elismerés illeti.

penelope2

A Penelopé retrospektív alapötlete irigylésre méltóan remek, feltételezem, hogy a rendező Lukács Lászlótól származik. Az előadás annak a tizenkét szolgálólánynak a szemszögén keresztül szemléli az Odüsszeusz-történet végkifejletét, akiket a hosszú bolyongás után hazatérő ithakai király – mint a ház árulóit – felakasztatott. Teljesen mindegy, hogy a látottak-hallottak Pénelopé későbbi, lelkifurdalástól terhes rémálmai-e, vagy pedig még a hazatérés és gyilkosság előtti, darabbéli „reális" időszakasz „lelki" eseményábrázolása, hiszen a lényeg az alapszituáció, mely korszakok és helyzetek szimbóluma is lehetne: valakik hűséggel várnak valakire vagy valamire, „jutalmuk" pedig az eltaszítás, a halál lesz. Mert nem kérdéses, hogy a szolgák ártatlanok, sorsuk mégis – törvényszerűen – csak a büntetés, a leöletés lehet.
A szolgálólányok (persze nem mellékes, hogy nőkről, és nem férfi szolgálókról van szó) a mindenkori tehetetlen kiszolgáltatottakat, a kiragadott életszakaszuk pedig – nem túlzás ezt állítani – az emberi életet jelképezik. Akkor meg bármilyen színpadi furcsaság vagy bizarr akciózás indokolt és motivált lehet, hiszen maga az élet produkálja a legbizarrabb, abszurd eseményeket (pláne úgynevezett „szűk keresztmetszetekben", melyekben felgyorsulva, sodró erővel hatnak a tényezők). Az előadás tehát nem a levegőben lóg, hanem stabil gondolati alapokon nyugszik, éppen ezért nem zavaró például a feltűnő zenei eklektikája: élő zene, hangfelvételek zörejekkel, zenekar, zenélő színészek, ismert és különleges hangszerek, barokk muzsika, a játszók által énekelt angol dalok, slágerek...

penelope1

A különböző furcsa, vagy furcsán használt tárgyak, eszközök bevetésével végrehajtott akciókról elkerülhetetlenül a hely (Artus Stúdió) szelleme jut eszembe, és az, hogy Goda Gábor is rendezett már előadást a társulatnak (Elfeledett ének). Nyilvánvaló, hogy az Artus – Goda Gábor Társulata elevenen hat a Kompániára, és ez egy helyes irány. Még akkor is, ha a Kompánia által bemutatott színpadi akciók többsége jelenleg nem tudja sikeresen megjeleníteni az Artusra jellemző líraiságot, titokzatos artisztikumot. Nehéz lenne megmagyaráznom, hogy ez miért van így. A Kompánia tagjainak látszatra igen hasonló akciói, eszközhasználata, színészi játéka, mozgása, színpadi jelenléte – mind az alkotók, mind az előadók részéről – talán csak egy árnyalattal maradnak el az Artusétól, de ebben az árnyalatban van a teljes világmindenség. Az ihletett előadásmód mellett nyilván nagyon fontos a kisebb, nagyobb és parányi, összetevő ötletek minősége, kidolgozottsága, kifinomultsága. Ezt alátámasztja, hogy az előadás egyetlen igazán telitalálat ötlete, a csipkeminták üveglapra varázslása lisztszórással pillanatok alatt orbitálisan megemeli a produkció minőségét. Az plusz szerencse és persze ügyes szerkesztés következménye is, hogy onnantól már az előadás végéig kitart a varázs, a finálészerű eszköz-, akció- és hangzáskavalkád jól össze van szedve; majd végül érzékletes és érthető a nyakban hordott bábuk hátra vonása, a lányok jelképes, csöndes halála.

Penelopé retrospektív (Kompánia Színházi Társulat)

Előadók: Ferencz Krisztina, Kemény Rozália, Mayer Zita, Szalay Henrietta. Alkotótársak: Lukács Máté, Mészáros Ágnes, Sona Bellerová. Zene: Lukács László, Heppes Miklós. Fény: Lukács Sebestyén. Rendező: Lukács László.

Artus Stúdió, 2014. december 5.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu