Szmodis Jenő: Berlioz Budaörsön

Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem

A darabban csak egy Berlioz nevű urat látunk, aki az egyszerűség kedvéért maga nyilatkozik nem csak érzelmeinek hevességéről, de tulajdon zsenialitásáról is. Ő – ha igazat beszél – talán tudja, mi a szerelem, de annak legalábbis egy sajátos változata.

Ők tudják, mi a szerelem – ám Hubay erről ezen az estén sem tudott meggyőzni. A legkevésbé az egyébként kitűnő előadás tehet már régi hiányérzetemről. Spiró György szerint ez Hubay Miklós legjobb darabja. A közönség is kedveli, hisz nagy, lobogó érzelmekről van benne szó. Szó van róluk, de vajon hitelesen jelennek-e meg, s megjelennek-e valóban a műben. Ha a főszereplő a színpad közepén elharsogja, hogy ő bizony milyen nagyon szerelmes, s mily régtől fogva, ez sokkal inkább a választékosság hiányáról, mint a nagy és igaz érzelmek meglétéről győz meg. Ha aztán az is kiderül, hogy akit szeret, sose szerette őt, s most is inkább sajnálja csak, végképp zavarban vagyok, hogy kik is azok, akik tudják, hogy mi a szerelem. Berlioz úr nyilvánvalóan rögeszmés, ami illik is hozzá, aki az idée fixe-ből zenei eszközt formált. A matrónáról, Estelláról kiderül ugyan, hogy egykor a zeneköltő unokafivérével, Gastonnal paráználkodott a szőlőben, s hogy erre olyannyira emlékszik, hogy éppen elfelejteni akarná, ám hogy egy életen át dédelgette volt kedvese emlékét, ez nemigen tör át a szalondarabon.
Lassan jutunk el ahhoz a drámai forrponthoz, amelyben kiderül, Berlioz úr kamaszkorában akaratlanul fültanúja volt az aktusnak. Ez az élmény csak még jobban elmélyítette szíve hölgye iránti rajongását. Ez lehet beteges, vagy épp nagyon is egészséges – ám mindez alapvetően olyan szexuál-pszichológiai problematika, amelyre drámai művet alapozni meglehetősen kétséges próbálkozás. Mert vagy átérezzük annak szükségszerűségét, hogy hasonló esetben magunk is egy életre rabjaivá váltunk volna egy ilyen élménynek, vagy nem. Ha belátjuk, a darab fő üzenete: óvakodjunk a leselkedéstől és a hallgatózástól, mert elronthatjuk az életünket. Ha azonban nem, akkor Berliozban egy kissé perverz figurát kell látnunk, akiben sokkal eredetibb eltévelyedésének természete, mint érzelmeinek hőfoka. De Estella érzéseiről még mindig semmit nem tudtunk. Gaston nem vette nőül, bár ígért neki mindent. De miért nem? Meghalt, egy gazdagabb nőt vett el, nem is szerette Estellát soha? És Estella hogy viselte a csalódást, és csalódott-e valójában? Gaston által valóban megtudta, mi a szerelem?

pader csillag

Páder Petra és Csillag Botond / fotók: Borovi Dániel

A darabban csak egy Berlioz nevű urat látunk, aki az egyszerűség kedvéért maga nyilatkozik nem csak érzelmeinek hevességéről, de tulajdon zsenialitásáról is. Ő – ha igazat beszél – talán tudja, mi a szerelem, de annak legalábbis egy sajátos változata. És itt a cím (Ők tudják...) mindjárt hamissá és félrevezetővé is válik. Nem beszélve arról, hogy e cím, függően a hangsúlyozástól – igencsak szerencsétlen módon – kétféle értelmezésre is lehetőséget ad: Ők tudják..., illetve Ők tudják...
Persze a darabnak vannak bizonyos erényei, különösen azon a síkon, ami a szerzőnek kedves témákkal áll kapcsolatban: a művész és a nyárspolgár, a zseni és a haszonelvű attitűd viszonya. E vonatkozásban Hubay valóságos vádbeszédet fogalmaz meg, és nem lehet sok kétségünk afelől, hogy a szellemi nagyság és a köznapiság régiói közül melyiket érzi inkább otthonának. Hogy az életmű hitelesíti-e a látens önmeghatározást, az előttünk álló korok ítéletének zenéje. Az ellenpontozás azonban e vonatkozásban – minden hatás- és poénvadászat ellenére – kifejezetten sikerültnek mondható. Viszont dramaturgiailag kevésbé dicséretes a cseléd és a neki udvarló katona bevezető jelenete, melynek indokoltsága, azon kívül, hogy a darabot – melynek magja Berlioz és Estella duettje – egészestés darabként lehessen játszani, kevés. A duzzasztásnak ezt a szándékát jól mutatja, hogy a rövidsége ellenére meglehetősen unalmas cseléd–katona jelenet nincs szerves kapcsolatban a mű egészével.

mecs almasi2

Mécs Károly és Almási Éva

A darab mindennek ellenére jó választásnak mondható, hiszen a mű a közönséget mindig is izgalomban tartó témáról, a szerelemről, híres ember magánéletéről szól, mégpedig komikus felhanggal. A szerepek – bizonyos koncepcionális hibáik ellenére – jó lehetőségeket adnak a színészek számára ahhoz, hogy humorérzéküket, az érzelmi váltásokban pedig ritmusérzéküket megcsillogtassák. Frigyesi András rendezése dicséretesen igyekszik hű maradni a mű szalondarabjellegéhez, alapvetően kerüli a korhűségtől idegen elemeket. Mécs Károly Berlioza és Almási Éva Estellája – figyelemmel a XIX. közepének etikettjére – persze fizikailag tartózkodóbb lehetne egymással. Legalábbis jelenetük legvégéig. Az elbeszélt érzelmek hőfoka és a fizikai tartózkodás talán még növelhetné a feszültséget, amely ha gerjed, talán időnek előtte ki is sül. A rendezés egy különös mozzanata, hogy az ablakot formázó hatalmas díszletelem előbb betódul a játéktér közepe felé, majd Berlioz és Estella jelenetének végén a helyére kerül. Egy realisztikus felfogású, korhű díszletek (Zöldy Z. Gergely) között és jelmezekben (Romhányi Nóra) játszott előadáson ez a megoldás csak különösen indokolt esetben engedhető meg. A dramaturgiai magyarázattal azonban az előadás sajnos adós marad, s csak utóbb tudható meg, hogy a távolodó díszletelem azt az űrt szimbolizálja, amit a Mester távozása maga mögött hagyott. Talán szerencsésebb lenne a hiány érzetét kizárólag Mécs egyébként kitűnő játékára és a színpadon maradottak néhány pillanatig tartó csöndjére alapozni. S ha még ez is kevésnek mutatkozik, esetleg a melegebb fényekből a hidegebbek felé tolni a színpad megvilágítását.
A főszereplők, Mécs Károly és Almási Éva remek formájukat hozzák, a darabot megtöltik azzal, ami benne van, sőt azzal is, ami hiányzik belőle. Mécs olykori finom iróniája elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Hubay Berlioza elfogadható és emberi legyen. Ebben különbözik is Sinkovits Imre klasszikussá vált Berlioz-megformálásától, amelyben a hősi és patetikus elemek voltak hangsúlyosabbak. Almási egy közvetlenebb Estellát állít elénk, mint egykor Tolnay Klári. És ez ugyancsak előnyére válik az előadásnak. Az úgynevezett mellékszereplők is becsülettel helytállnak. A szobalány (Páder Petra) kellően cserfes, bár olykor talán a kelleténél kissé nagyhangúbb. A katona (Csillag Botond) merőben katona, és arra a rövid időre, amíg szükség van rá, az is marad. Jelenetük erényei őket dicsérik, hibáiért már a szerző sem felel. Estella lánya, Charlotte (Kovács Vanda) szépen és kiegyensúlyozottan hozza a szerepet, hogy drámai kitörése végül annál erőteljesebb legyen. Férje, Adolphe (Szegezdi Róbert) – korrekt szerepjátszása mellett is – a ma oly jól ismert hibát nem kerüli el: inkább nyegle, mint hülye. Noha utóbbi is hálás szerep. Sőt! A darab tévéjáték-verziójában Haumann Adolphe-ja és annak már-már artisztikus korlátoltsága persze igen magasra helyezte a mércét. Estella unokája, Loulou (Mezei Réka) bájosan adja a naivát, kedves színfoltja az előadásnak. Nehéz feladatát is jól oldja meg. A kissé didaktikus szerzői elképzelésnek megfelelően neki kell kimondania a darab címét is képviselő legfőbb szentenciát: „ők tudják, mi a szerelem." Becsülettel és némi költészettel veszi az akadályt. Mint ahogyan Frigyesi is a halk zenével és a kialvó fényekkel elhiteti velünk, hogy egy szép történetet láttunk.

Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem

Rendező:FRIGYESI ANDRÁS. Díszlettervező:ZÖLDY Z. GERGELY. Jelmeztervező:ROMÁNYI NÓRA. Dramaturg:KOVÁCS KRISTÓF. Zeneszerző:MONORI ANDRÁS. Rendezőasszisztens:JUHÁSZ GABRIELLA.
Szereplők: MÉCS KÁROLY, ALMÁSI ÉVA, KOVÁCS VANDA, SZEGEZDI RÓBERT, PÁDER PETRA, MEZEI RÉKA, CSILLAG BOTOND.

Latinovits Színház, Budaörs, 2015. január 31.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu