Csatádi Gábor: Ördög légy, ne lekvár, avagy Faust fénytörésben

Goethe: Faust I–II.

Máté Gábor Faustja tébláboló tanárember, akinek elkeseredett hezitálásai, tétova, önigazolásokat kereső monológjai egyszerre elkeserítenek, szánalmat keltenek és szolidaritást is ébresztenek.

Mesékre azért van szükségünk, hogy élni tudjunk, hogy megértsük önmagunkat. Teljesen függetlenül attól, hogy mindehhez az életkorunk hányadik ikszét tapossuk. Annakidején valószínűleg Goethe is ilyen megfontolásból írta – hatvan esztendőn keresztül – Faustjának kétrészes monstre drámáját. Azonban, hogy Schilling Árpád jó kétszáz évvel később mit is szeretne tudatosítani velünk és bennünk ezzel a hatalmas goethei dráma-mesével, az sajnos az előadás után sem válik markánsan magunkkal vihetővé.
Pedig ez a kétrészes, kétestényi Faust-előadás mindent elkövet, hogy emblematikusságra törekedve, nyomot hagyjon bennünk. Mégsem leszünk okosabbak a tekintetben, hogy ki is ez a Faust. Nem születik meg Faust az I. részben, a II. részben pedig csak a hiányát lehet érezni. Az is kérdés: miért is fontos számunkra ez az útkereső vívódás? Meg a keserédes megtapasztalások közötti sodródás, ami a Faustot hús-vér létünk számára is intenciókkal telivé teszi. Mert ezen Faust-olvasat – minden heroikus igyekezet, egyként lélegző színészi összmunka dacára – nem víziót, csupán impressziókat ad nekünk a világ „faustiságáról". Melyek aztán sem intenzitásukban, sem pedig a „kisreálban" nem eresztenek gyökeret, nem tudnak megérkezni hozzánk. Mindennek semmi köze sem a dráma terjedelmi sajátosságához, sem nyelvezetének veretességéhez (egyébként Márton László új fordítása hűen megőrizte a verselés patináját anélkül, hogy szemernyit is dagályossá válna, de erről még majd később).

faust mate3

Máté Gábor / fotók: Táborosi András és Nagy Zágon

A két rész – két egészestés, külön előadás – színpadképében, modorában és összbenyomásában teljesen külön egységként él. De ugyanazoknak a szereplőknek a felbukkanása mindkét részben mégis organikus egységbe rendezi a drámakölteményt. A Faust I. színpada az előadás egésze alatt szinte teljesen üres. Csak az előadás kezdetén, a játéktér elején álló, torony vagy oszlop gyanánt is érzékelhető hatalmas, kétembernyi könyvépítmény összeomlása után színen maradt könyvhalom uralja a teret. Rajta, mint változó domborzaton jár-kel Faust (Máté Gábor). A színpad mélyén hevederekkel egymáshoz kötött ajtók, szekrények a renoválás átmenetiségének állapotát keltik (díszlet, jelmez: Ágh Márton). A tartópillérszerű könyvtorony eldőlése startpisztolyként adja meg nem csak a kezdést, hanem a két felvonásos I. rész felütését is.
faust lead

Kulka János és Máté Gábor

Ebben az „ó, jaj, összedőlt a kincstár" atmoszférában telik el a Faust I.. Ebből indít, mintegy elrugaszkodva, hogy aztán a teljesen szellemi, elvont tudományszagúságból a totálisan emberi, a magát elpusztító szenvedély felé tartson. Máté Gábor Faustja tébláboló tanárember, akinek elkeseredett hezitálásai, tétova, önigazolásokat kereső monológjai egyszerre elkeserítenek, szánalmat keltenek és szolidaritást is ébresztenek. Faustja kitörni vágyik az öncélúnak hitt elefántcsonttoronyból, remélve, hogy környezetével kapcsolatba lépve, majd létezése értelmét, hasznát is megleli. Ez a kitörni vágyás egyidejűleg önostorozás is. Kesergés, amely legalább annyira nem tud kiszabadulni a maga teremtette elszigeteltségből, mint amennyire sóvárog az emberi lét gyakorlatias, hétköznapi világáért is. Máté Gábor önmarcangoló, élni vágyó, de mégis eléggé életképtelen főhőse betölti a Katona üres színpadát. Tökéletesen elvisz magával minket ez a mátéi Faust, minden rezdülésével egyre jobban a saját bűvkörébe von be. Azonban nem tud átjönni Faustjának „itt és most"-ja, az a felütés, amelytől elhessegethetetlenül érezhetnénk a tua res agitur-t, „a te vagyonod forog kockán" megkerülhetetlen kényszerét. Azaz: Máté Faustját tökéletesen értjük, együtt haladunk vele, ám ebben a Faustban nem ismerünk rá a magunkban megbújó Faustra. Ez elsősorban nem a karakterformálás számlájára írható, mert ez más karakternél és az előadás más interpretációs rétegeiben is hasonlóan tetten érhető... Ezért erre később még érdemes visszatérni.
Ebben a Faust I.-ben minden a pusztán szellemiből törekszik az emberléptékű hús-vér anyagiság irányába. Nem azért, hogy e kettőnek a párharcát állítsa elénk. Nem is az Ördög – Isten dualitás kedvéért. Inkább a kézzelfoghatóan megélhető érzések, életminőségek térnyeréséért. Minden Faustnak célzott replika, monológ ebbe az irányba tart.
Ennek a buzdításnak ad utánozhatatlanul egyedi védjegyet Monori Lili Ősanyája, aki süllyesztőből közénk emelkedő takarítónőként, parókáját kezében fogó flegmatizmussal sajnál le és inspirál egyszerre mindent, ami szavak tirádái mögé bújtatott, erőtlen filozofálgatás. Keresztes Tamás lánglelkű, céltudatos Wagnere piszkálja fel Faustban azt a tüzet, melyet Székely B. Miklós Öreg parasztja a jó értelemben vett tenyeres-talpas, ösztökélő bölcsességével aztán képes tovább szítani.
Mert itt a tét a kiszabadulás: az abszolút szellemiből, az értelem világából, amelyben barangolva Faust teljesen ki- és megfáradt, nem képes utat találni mindabban, ami testi, mulandó és örömökkel teli. Mephistopheles (Kulka János) azúrkék öltönyös megjelenése és vérrel szentesített „szövetségkötése" Fausttal nem ellenpólusa mindannak, amiben eddig élt Faust, inkább komplementere a világának. Schilling nem kettejük ellentétéből eredezteti szövetségüket, hanem Faust eddig belakott világának a határait nyitja tágasabbra Mephistophelesszel folytatott kollaborálása révén. Kulka János nemcsak teljességgel belakja a Faust I. Luciferének karakterét, hanem bravúros feszegetésekkel ki is tágítja a figura standardizált kereteit. Nem klasszikus csábító, sokkalta inkább közösút-kereső. Társ, aki lojális cimboraként Faust mellé szegődik. Egyszerre, egy időben fondorlatos intrikus, kalandra csábító világfi és önmagára is rákérdező eltérítő. Hosszadalmas, néhol nyakatekert monológjait a hangjával, mimikájával, egész testének játékba hozásával húzza alá, vagy éppen teszi kérdőjelek közé. Mintha karakterének minden egyes mozaikját virtuózként letapogatva igyekezne közszemlére tenni.

faust mate meszaros

Máté Gábor és Mészáros Blanka

Faust középkorú tanárember, számára a szerelem igazi megtapasztalás, amit Mephistopheles Margarétában (Mészáros Blanka e.h.), a fiatal, megigéző, szeretetre, szenvedélyre vágyakozó lányban kínál Faustnak. Mészáros Blanka tétován vágyakozó, és az idősebb férfi iránti vonzalmától megdelejesedő nőként rajong és húzódik vissza egyszerre. Szép, csendes megszállottsággal, némán eped Faustért, Faust ugyanezzel a néma konoksággal válik gyilkossá – a szeretett nőért. Máté Faustja nem tud, nem akar lassan haladva, udvarolva szeretni. Mindent vagy semmit, egészen vagy semennyire, lázálmában mint holdkoros sodródik frissen szabadjára engedett ösztönei és széplelkűségének épen maradt tilalomfái között. Szép, érthető kettejük játéka, de nem átérezhető, minket nem is vonnak bele, mint ahogy ezt már Faust játéka kapcsán is említettem. Mintha ez a viszonyrendszer a maga zabolátlan és egymást kereső, ám egymásra találni még sem tudó levegőtlen szerelmével nem tudna kettejük között testet-lelket magába szippantóan formát ölteni. Talán ezért is lesz Mészáros Blanka I. részbeli, nagyon szépen világított, finom tónusú, magát földön ziháló őrülete minden szépsége dacára is zárványként ható záró jelenet. Ez az őrület nem talál utat Fausthoz, így – bár teljesen értjük, érezzük ezt a szűkölő, önmagára szabadult kínt, de ez a fájdalom nem csatornázódik be sem a kapcsolatba Fausttal, sem az egész I. rész drámai ívébe, ha egyáltalán lehet ilyen ívről beszélni ennek a Faust I.-nek a kapcsán.
Ugyanilyen becsatornázatlan marad az I. rész első felvonásának zárójelenete. Nem a felcsatolt műfalloszok puszta ténye és látványa hoz (esetleg) zavarba, hanem a dömpingszerű, mennyiségbéli arányuk. Tasnádi Bence és Dankó István ezekben a csatolmányokban parádézó népként bemutatott önfeledt, szuggesztív játéka csak tovább erősíti ezt a hiányérzetet. Értjük mindebből a lesújtó célzásokat, a maróan jogos kritikát, de egy idő után már csak a mennyiségi többlet marad, mert hiányzik az üzenetérték, ami a látványt kanalizálva, a maga kritikai élével telibe találná a befogadót.

faust2 bodnar mate

Bodnár Erika és Máté Gábor

A Faust II.-ben – melyet Goethe jó húsz esztendővel az I. rész után írt meg – színes kavalkád tárul elénk a maga mitológiai gazdagságával. Ágh Márton eklektikusan berendezett, belvárosi értelmiségi lakása, a megannyi túlzsúfolt szegletével igazi táptalaj ehhez a mitológiai alaptónushoz. A színpad közepén kétszárnyas ajtó vezet a lakás nappalijába. Balra, emelvényen ágy gyanánt matrac, balra hátul lelakott vécé. A tér jobboldalán kiadóablakos főzőfülke, mellette fürdőszoba, melybe elhúzható zuhanyfüggöny révén látni be.
Mozgalmassá válik a mitológiai mese, egyszersmind szét is aprózódik a világ, amelyet Faust ebben a II. részben álmodik. A II. rész széttartó, mitológiai utalásokkal teletűzdelt goethei szövegét a rendezés – nagyon találóan, dramaturgiai ívet húzva ezzel – Faust és Heléna (Bodnár Erika) beteljesületlen szerelmére és közös gyermekük, Euphórion (Keresztes Tamás) önbeteljesítő, végzetszerű halála köré csoportosít. Bodnár Erika Helénája egyszerre ábrándokkal teli, ugyanakkor ezektől az ábrándoktól kellőképpen megfáradt rezignált múzsa Faust számára. A már-már nyugvópontra érkezni akaró fausti „világ-lakás" hangulatot újabb és újabb kalandok pezsdítik fel. Hol Tasnádi Bence játékosan kérlelhetetlen Griffje nyomul be, talányos, lényeget érintő rímpárjaival feladva Faustnak a leckét. Hol Bán János Seismosa borogat könyvszekrényeket, változtat harcállásokká békésen álló asztalt, székeket, jelezve szélvész szilaj habitussal, hogy a világ immár megváltozott Faust körül, ideje minderre neki is felocsúdnia. Monori Lili Mantója takarítónőként jön közénk ismét, hogy kezében vécékefével mint szenteltvíz-szóróval tegyen rendet, hirdessen békét, és Faustot egy újabb mitológiai utazásra sarkallja azáltal, hogy beparancsolja a nappali cserépkályhájába. Nem kevésbé erőteljes történés az sem, amikor Keresztes Tamás Wagnere életre hozza a bukósisakos kis öcsit, mint a csak lombikban létezni tudó Homunkulust (Tóth Anita), aki mint egy asztronauta próbálja meg a maga helyét meglelni ebben a fausti világ-lakás forgatagban. Ebben a keserédes téblábolásában az asszonykórus – mint Lamiák – lírai tónusokat bejáró éneke segítené. Megkapó és szép.
Azonban a humoros, szinte mindent poénra vevő szimbolikus játszadozás a tárgyakkal nem képes a mitológiai világ lényegét megszólítani. Világos és elfogadható a karikatúrába hajló applikálás, profi módon is van kivitelezve, ám az előadásnak eme szándékos könnyűvé tétele nem hozza meg a tőle várt és neki szánt hatást. Mert a stílusregiszter-váltásokat nem sikerült kellő magabiztossággal, eleganciával megoldani. Harsányabb, élesebb, pörgősebb stílusugrások jobban célba juttatnák ezeket a nagyon finom, jól eltalált, azonban erőtlen megoldásokat.

faust2 ban

Bán János

Ha van valaki, aki az I. részhez képest igencsak elesetten, zavarodottan igyekszik ebben a forgatagban a helyét megtalálni és megtartani, akkor az Mephistopheles. Aki a konyhai tűzhely piros zománcú lábosában hol önmaga kotyvaszt, kever-kavar ki túlélésre terveket, hol a két Phorkyasszal (Pelsőcy Réka és Monori Lili) szövetkezve, igyekeznék az eddigi befolyásos pozícióját átmenteni. Ám ebben a II. részben hol a Doktorandusz (Dér Zsolt e.h.) iskolázza le, hol Próteus (Nagy Ervin) tetovált bősz istene rakja helyre. Kulka- Mephistopheles a II. részben inkább az események után kullog, csak kommentátorként érvényesül.
Mindeközben Faust Császárrá avanzsál. Ám ebben a szerepében sem tud közelebb kerülni ahhoz a vágyott létállapothoz, amely miatt Mephistophelesszel szerződést kötött. Máté Gábor császársága ízig-vérig hatalmaskodó önkény – hatalom nélkül. Pont annyira befolyásos, kulcsszerepet játszó ez a pozíciója, amennyire a hatalma súlyán elmerengve a vécéjén trónol, majd a gondolkodást befejezve, lehúzza azt.
Kegyencek, talpnyalók, bérelt fogdmegek lebzselik körbe. Ez a közeg számunkra csak akkor válik ismerősebbé, mikor a saját házuk padlásán bujkáló Baucist (Bodnár Erika) és Philemont (Keresztes Tamás) a két felderítő (Tasnádi Bence és Dankó István) létrán rángatja le, hogy kivégezzék őket, és felgyújtsák a házukat. Utóbbiak ügyetlen, akarnok hatalom szolgái, burleszkbe való szerencsétlenkedésük a létrával épp oly szánalmas, mint az a császári akarnokság, amelyet kiszolgálnak.
Minden, amit hús és vér elevenít, az meg is hal egyszer, így a Császár is bevégzi, egyetlen karóra és papucs marad utána. Az angyalok kórusa (fiúkar, csupa tíz év körüli fiúból) a menybe emeli, jobban mondva, elráncigálja a vécébe. Ez a fiúkar egyébként hol szirének énekét intonáló kórus, hol húsvétvasárnapi egymást lökdöső ministráns csapat, hol pedig hemzsegő patkányok hada, akik a Faust I.-ben a nézőtér első sorának székeire dobálják a tanár könyveit. Egyszerre tüneményes résztvevők és az előadás díszletei között kavargó kívülállók ők. Nagyon elemi, szerethető, kontaktot teremtő alkotói lesznek így az előadásnak.
A halott Faust-Császáron így már újra nincs hatalma Mepistophelesnek, aki egy szál alsónadrágban szambázni kezd kínjában, zavarában vagy talán önfeledt örömében. Nem tudni, csak nézzük, mert mi magunk is pont ilyen talányosnak érezhetjük az egész Faust I-II.-t. Vajon miért? Gondolhatni, hogy a veretes nyelvezet könyvdrámaként hathat csak jól, és nem színpadon. Ám Márton László ügyelt a rímekre, pontot tett a sorok végére, hogy a drámai jelleg, a színpadi dramaturgiát jobban viselő fordítás nyerjen inkább teret. Lehet, hogy Bíró Bence dramaturgnak a több mint tizenkétezer sorból még a megmaradt négyezernél is kevesebbet kellett volna megtartania Goethe szövegéből? Egyik kérdés sem visz közelebb a jobb megértéshez, sikeresebb befogadáshoz. Megmagyarázhatatlan módon a nézőtér és a színpad között meglévő üvegfal lehet a ludas. Mindent láttunk, mindent értettünk ebből a Schilling Árpád dirigálta Faust I-II.-ből, ám – a társulat embert próbáló, heroikus, briliáns küzdelme és a néző között – mégis megtört a megértés útja. Mint a fény az üvegfalon.

Goethe: Faust I–II.
Fordította: Márton László. Zeneszerző: Dargay Marcell. Díszlet-jelmez: Ágh Márton. Dramaturg: Bíró Bence. Fény: Pető József. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Schilling Árpád.
Szereplők: Máté Gábor, Monori Lili m. v., Keresztes Tamás, Székely B. Miklós, Kulka János, Dér Zsolt e. h., Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Dankó István, Mészáros Blanka e. h., Haumann Péter, Bodnár Erika, Pelsőczy Réka, Bán János, Tóth Anita, fiúkórus, asszonykórus.

Katona József Színház, 2015. április 25-26.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu