Kirilla Teréz: Sziszüphosz karikatúrája

Örkény István: Tóték

...minden diktatúrának megfelelő partnerre van szüksége: olyan emberre, aki elfogadja saját értelmének megzavarodását, és a végletekig hajlandó magyarázni (és vele igazolni) önmagának, miért is mond le a személyes szabadságáról.

Felgördült a függöny, és kezdődött az előadás – írnám, ha egy szokványos előadásról lenne szó, ahol a függöny felgördülése után kezdődik a játék. Ám a Miskolci Nemzeti Színház Tóték című előadása kivételt jelent: itt a több tucat fehér ingből álló függöny a díszlethez tartozik, mozgása (leeresztése vagy fölhúzása) pedig az előadás része, szerepe általában kettős: vagy tagolja a jeleneteket, hangsúlyozva a váltást (hol Tóték, hol a postás kerülnek előtérbe), vagy vetítővászonként szolgál, melyen második világháborús filmhíradó-részletek peregnek. A díszlet (Horesnyi Balázs) egyébként kitűnően lett megtervezve – azt hiszem, régen láttam a bemutatott mű világához ennyire szervesen illeszkedő szín-, anyag- és formakompozíciót. Nemcsak a fehéringekből „szőtt" függöny, hanem a padló, a mennyezet, a falak és a dobozok is hófehérek, s ha fölidézzük emlékezetünkben Örkény írásait, a Lágerek népét vagy az Emlékezőket, amelyek a Tótékhoz közeli élményanyagból, az orosz hadifogság emlékeiből íródtak, akkor megértjük, hogy ez a fehér szín csakis a Don kanyar vidékének végtelen hómezőit jelentheti, ahol a visszavonuló magyar katonák silány öltözetükben, a németek által a szovjet sereg elé prédaként dobva, ezerszámra fagytak halálra.

 EDV0036

Görög László / fotók: Éder Vera

Fehérek a tyúkok is, ezek az elhagyatott szárnyasok, akik nem sokáig kapirgálnak a padló fehér vásznán, Tótné (Nádasy Erika) második színpadi megjelenésekor ugyanis az egyiket már kitekert, véres nyakkal látjuk a hóna alatt. A színpad közepén ott árválkodik egy piros lábas is. A piros tehát a másik szín, ami föltűnik a fehér mellett. Jelképezheti a fronton kiontott vér színét is, illetve érdekes, hogy Örkény a már említett írásaiban, amikor az orosz táj szépségeit próbálja ábrázolni (erre is fogékony volt!), akkor a hómezőkön kívül a vlagyimiri úton épült kolostorok vörös téglafalát emeli ki – úgy tűnik, hogy ez a két színélmény, a fehér és a piros, meghatározó erejűek lehettek az emlékezés folyamatában. A színpadkép tervezői igyekeztek ennek a színvilágnak a hangulatát megteremteni.
A rendezés élt a kontraszthatás eszközével is: a postás (Molnár Sándor Tamás), akinek a monológjával kezdődik az előadás, sötét színű egyenruhát, fekete keretes szemüveget visel, és a kerékpárja is fekete színű. Ahányszor megjelenik a színpadon, mindig lágy, aranyszínű derengés tölti be a fehér vásznakat, ingeket, lepleket. Általában a színpad szélére ül, egyenesen az első sorokban ülő nézőkhöz beszél, de mindezt diszkréten teszi, nem tolakodón, s jóllehet hallatlan dolgokat árul el a munkavégzésével és önmagával kapcsolatosan is, ezt nem provokatív módon teszi, hanem egyfajta autisztikus távolságtartással. Elmeséli, hogy szokatlan viselkedése miatt (egyszerre próbált két cselekvést elvégezni, például ülni és állni, beleköpött az ártézi kútba, stb.) Cipriani, az idegorvos (Kokics Péter) is kezelte, s hogy bizony a kézbesítendő levelek között alaposan szelektál: Tótéknak például az irántuk érzett rokonszenv miatt egyetlen olyan levelet sem ad át, mely a fronton szolgáló fiúk életének negatív aspektusait tárja fel, így arról sem szereznek tudomást, hogy Gyula fiuk az őrnagy érkezésének pillanatában már halott.

 EDV0074

Czakó Julianna és Görög László

A nézőnek, ha a görög tragédiák logikája felől közelíti meg a darabot, olyan érzése támad, mintha ez a sötét ruhába öltözött, sovány – őrültnek vagy elmebetegnek a bizarr önvallomásai alapján sem tűnő –, világos logikával érvelő szereplő apollói vonásokkal bírna. Mintha az volna a feladata, hogy a tragédia közelébe se engedje Dionüszoszt, a mámor istenét: megfosztja az embereket attól a lehetőségtől, hogy az öröm, a fájdalom vagy a gyász őrjöngésében törjenek ki. S ha már a görögöknél tartunk, talán nem véletlen, hogy Tótot (Szatmári György) például már Örkény is sziszüphoszi figurának tartotta, aki a fasizmus gerjesztette háborús félelmek, illetve a fia iránti aggodalom miatt nem a lázadás, hanem az abszurd beletörődés útját választja. Amikor pedig föllázad, és azt a bizonyos követ kiengedve kezéből, legörgeti a szakadékba, olyan tettre szánja el magát, mellyel ugyan kitör az események abszurd láncolatából, de az őrnagy meggyilkolása ugyanolyan erőszak, mint amely a világ másik végén a fia életét oltotta ki.

 EDV0541

Szatmári György és Görög László

A színészi játék transzparensen megmutatja azt, hogy a gyilkosságot nem hirtelen fellobbanó indulattal követi el, hanem az abszurd életérzésből fakadó közönnyel: miután az őrnagy visszatérésével a kéthetes se nem élet, se nem halál állapot egyfajta megfoghatatlan, szétfolyó idővé kezd tágulni, az élet és a halál iránti tökéletes fásultsággal és tompasággal követi el tettét. Tót mellett az őrnagy (Görög László) az ideges hisztériáival, a dobozolással egyfajta karikatúrája lesz az igazi Sziszüphosznak: míg a mitikus hős, legalábbis Camus szerint, a sziklagördítésben is megtalálja a munka felemelő erejét, ő épp ellenkezőleg, az egyszerű karitatív munkát mániává fokozza le, melyhez bizonyos kellékekkel (margóvágó) és tilalmakkal (ásítás, különféle mozdulatok tiltása) egy szarkasztikus ceremóniát is kreál. Görög László hátrafésült, sima, fényes hajával, peckes járásával, fülig érő, de merev mosolyával jól kidomborítja a figura démoni vonásait. Számos középkori történet maradt fenn olyan szerzetesekről, akikhez társul szegődött egy-egy démon, és cselekvéseivel az illető szerzetes karikatúrájává igyekezett válni: ha például a barát böjtölt és virrasztott, a démon benne csúfondárosan túlteljesítette az önsanyargatást. Ugyanígy fokozza fel a virrasztásban, éjszakázásban verhetetlen, egyre jobban kiviruló őrnagy Tóték munkáját: abszurddá, értelmetlenné teszi. Groteszk, már nem emberi alakká fejlődik a szemünk láttára.

 EDV0567

Görög László, Czakó Julianna és Nádasy Erika

A filmhíradós részletekben fel-felbukkanó Hitler alakjával a háttérben az egész cselekmény kezd egyre hátborzongatóbbá válni, és pillanatról-pillanatra érezni lehet, ahogy elháríthatatlanul közeledik a vég. S közben világossá válik a néző számára, hogy minden diktatúrának megfelelő partnerre van szüksége: olyan emberre, aki elfogadja saját értelmének megzavarodását, és a végletekig hajlandó magyarázni (és vele igazolni) önmagának, miért is mond le a személyes szabadságáról. Ez a megvilágosodás azonban nem jelent együttérzést egyik szereplővel sem, sőt a megértett igazság ítéletté válik. És mivel a történelem gyakran ismétli önmagát, önmagunk felett is ítéletet mondunk a darabbal – ezt finoman, de ismétlődően érzékelteti az előadás (az utolsó jelenetek egyikében a falu neve rovásírással is fel van tüntetve, talán ez a legdirektebb utalás a jelen társadalmában érzékelhető szélsőséges ideológiákra).
Amikor az utolsó pillanatokban Tóték lánya, Ágika (Czakó Julianna) a közönség felé fordulva, néhány hosszú pillanatig maga elé mered (egyfajta katatón mozgásképtelenség állapotában), azon tűnődöm, vajon megoldást jelentett volna-e, ha Gyulát életben hagyja Örkény? Hová tért volna haza a fiú, hogyan tudta volna elviselni a front után a hazatérést? Nehéz kérdések, melyek árnyékában a miskolci társulat munkájával igazi, színházi élmény született.

Örkény István: Tóték (Miskolci Nemzeti Színház)

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Díszlet: Horesnyi Tamás. Súgó: Fekete Zsolt. Ügyelő: Lichtenstein Pál. Rendezőasszisztens: Kriston Szabolcs. Rendező: Béres Attila.
Szereplők: Görög László, Szatmári György, Nádasy Erika, Czakó Julianna, Molnár Sándor Tamás, Kokics Péter, Märcz Fruzsina.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2015. június 25.

Budapesti Nyári Fesztivál 2015

Trailer

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu