Csatádi Gábor: Ki ez a Viktor?

Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem, Pesti Színház

Ebben a miliőben mindenki hinni akar Viktorban. Mert olcsó, ám hatásos ópiumként hat a hasba akasztó, teljesen hihető – bár hangyányi józansággal egyből átlátható – halandzsa. De ez utóbbi itt normális. Hisz erre van igény.

Mert ha erre tudunk válaszolni, akkor könnyen megérthetjük, hogy kik is vagyunk mi. Igaz volt ez már annak idején, '69-ben is, amikor Fejes Endre megírta a Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényét, egy regényt a korszakról. Úgy tűnik, nemcsak a belőle írt darabnak a mában is működő elevensége, hanem a lelki habitusunk sem változott a közel ötven esztendőben. Így hát ez a zenés dráma Szász János rendezésében nagyon újként és régi ismerősként is szól hozzánk, éreztetve: a magának figyelmet, elismerést görcsösen kiverekedni akaró kisember ma talán még harsányabban jelen van nálunk.
Pedig a darabban minden szigorúan nem a máról szól. Hiszen ez egy Sötét ruhás fiú (Wunderlich József) története, aki időről-időre kibújik az általa alakított görög diplomatához passzoló fekete öltönyéből, mert hát a csepeli gyárban hétfőtől péntekig lakatosként kell dolgoznia – a kék overaljában. Nem, ez semmiképp sem a mai Magyarországról szól, hanem ez egy, a valaha KGST-tag országunk szocialista múltjáról közölt, relikviaszámba menő korrajz. Vagy legalábbis a mozgatható falelemekre háttérként vetített tapétaminta, a szobabelsők lakberendezése, a szintén kivetített Pobeda személygépkocsi, a vizuálisan megidézett cinzanós üvegek és az egész, jelzésértéknél szándékosan nagyobb, jó arányérzékkel eltalált látványközeg (díszlet-jelmez: Vereckei Rita) a hatvanas évek végi létet szeretné tudatosítani bennünk. És mégis: minden retrós múltba révedés dacára nem szabadulunk a belül egyre jobban lüktető érzéstől: ez jelenünk Magyarországa, ötven év előre, vagy hátra... Ebben éltünk, ebben élünk ma is.

joestet1Wunderlich József és Bata Éva / fotók: Kallos Bea, MTI

Ez a fajta „normális időzavar" mostanság teljesen rendben is van. Hisz amikor Wunderlich József Sötét ruhás fiúja görög férfi idolként, mellén feltépett fehér ingben, „I am Viktor"-t énekelve a Pesti Színház színpadáról a nézőtérre szalad, az olyan, mintha hozzánk, közénk futna. Közénk, akik közt otthon van, akiktől megértést remél. Mert ez a refrénszerűen visszatérő viktorozás úgy hat, mint a nekünk szánt felkiáltás: vagyis nem egyszerűen „Viktor vagyok", hanem „én a ti Viktorotok vagyok". Mintha megértésért, befogadásért esdeklő kiáltozás volna. Merthogy erre a mi Viktorunkra, a Sötét ruhás fiúra rá van írva: teljesen elveszett és gyámoltalan. A szívtipró macsó, a lehengerlő sármőr és a félénk, de őszinte, ölelést kolduló kisgyermek olyan egyvelege, amelyet szétszálazni képtelenség. És igazi ünneprontás is lenne megtenni. Wunderlich József talán maga se tudná ezt az általa vegytisztán előállított csepeli-görög, melós-diplomata Viktor-prototípust alkotó elemeire szedni. Ettől, ezért lesz félreismerhetetlenül zseniális a figurája.
Nem tudunk, más sem tud neki ellenállni. Kár is vele kísérletezni: a Sötétruhást körbedongó egyetlen hölgynek sem sikerül. Persze Juhász Katalin postai alkalmazott (Tornyi Ildikó) nem is nagyon küzd ezért. Játékából rögtön kicsendül, hogy külföldön, pláne Görögországban mégiscsak jobb lenne élni, mint idehaza a levelek és tértivevények között. Hűvös Ilona (Járó Zsuzsa), a görög diplomata Viktorunk haját vágó fodrászlányt se kell noszogatni, hogy a Sötét ruhás úrba belehabarodjon: Járó átlényegülve tárja elénk a szövetkezeti fodrászlétből kitörni vágyó hű szerelmest.
Az ál-igazi, hazudósan őszinte pszeudo-attasénknak még a tapasztalt, sokat látott vénlány, Varga Veronika (Börcsök Enikő) sem tud ellenállni: úgy tapad vágyakozó kérleléssel főhősünkre, hogy abban ott vibrál a józan tapasztalatot hanyagul felülíró, mérhetetlenül kiszolgáltatottá tévő szeretetéhség, amely még Viktor szeretethiányán is játszva túltesz. Még a hideg, számító, karrierista Karácsony Nagy Zsuzsannát (Bata Éva) is lóvá tudja tenni a diplomata-lakatos. Bata Éva ordításában a lelepleződéskor benne van a „hát mégis át tudtak verni" és a „velem ezt ki merte megtenni" szánalmasan kiábrándító kínja.
Ebben a miliőben mindenki hinni akar Viktorban. Mert olcsó, ám hatásos ópiumként hat a hasba akasztó, teljesen hihető – bár hangyányi józansággal egyből átlátható – halandzsa. De ez utóbbi itt normális. Hisz erre van igény. A határok lezárva. A mesésnek hitt nyugati jólét csak képeslapok képeit tovább álmodó megfoghatatlanság. Hinni akarnak a lányok Anyukái (Kútvölgyi Erzsébet) és Apukái is (Papp Zoltán). Párosuk – mindig az éppen aktuálisan elbolondított lány szüleiként – a hatvanas évek végi és a mostani Magyarországnak az élő könyvtára. Megismerhetjük belőle az egykori korízlést, a szocialista látszat- és mintaerkölcsöt és a föl nem sóhajtozott, titkon eldadogott vágyakat.
Ahogy tökélyig kimunkált kortablóvá lesz az egyszerre Viktort szapuló és rajta atyáskodó Művezető (Gados Béla), a rezignált, besúgásaiba is totálisan beleunt Házmester (Dengyel Iván) és a botjával bicegő, ettől aztán frusztrált, önmagát hátrányban érző Lakótárs (Dolmány Attila) szereplése is. A zenei betétek (dalszöveg: Sztevanovity Dusán) minden hangulatjavításuk ellenére sem tudnak könnyed felhőtlenséget kölcsönözni a megidézett kornak. Megjegyzem: a zenés drámában nem egyformán erőssége mindegyik szereplőnek ez éneklés, de mentségükre elmondható, hogy nem is musical a produkció.

joestet2

Börcsök Enikő és Wunderlich József

Aztán, ahogy a korsó jár a kútra, úgy a Sötét ruhás fiú is addig járatja a bolondját a lányokkal, míg Karácsony Nagy Zsuzsannában emberére és feljelentéssel fenyegetőjére nem talál. Végül a lebukást elkerülendő, naiv, mit sem sejtő, a gyilkosság súlyát meg nem érző elegáns őszinteséggel egy borotvával elmetszi a fellázadó lány torkát. Persze ezért a Magyar Népköztársaság Népbírósága kötél általi halálra ítéli az áldiplomatát, a csepeli lakatost.
Szász János Jó estét-rendezése ennek a kivégzésnek az apoteózisával ér véget – díszletet kölcsönözve a frappánsan könnyed és fájóan keserű magunkra ismeréshez. Az egész stáb utcai ruhában, majdnem a rivaldáig előre lépegetve, felszabadultan énekli a dráma betétdalát: „Kicsi görög vigyél engem Tanganyikába / Honosítunk szilvát, meglásd, nagy lesz az ára / S hazajövünk aztán barnára sülve / S a többiek a gutától meg lesznek ütve...". Az önfeledt finálénak az akasztófa alatt kinyíló süllyesztő csapódása vet véget.
Szász János Fejes Endre-olvasata révén szimpatizálunk a mi Viktorunkkal. Mert erre vágyunk. A meg nem élt életünk, az el nem ért vágyaink megtestesítőjeként tekintünk az áldiplomatára. Ő a mi Európából kivezető görög Tanganyika-királyunk.

Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem

Díszlet-Jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Kovács Krisztina. Videó: Szöllősi Géza, Bánki Ákos, Kerek Béla. Koreográfus: Szent-Ivány Kinga. Súgó: Zsolnay Andrea. Ügyelő: Röthler Balázs. A rendező munkatársa: Egyed Mónika. Dalszöveg-konzultáns: Sztevanovity Dusán. Zeneszerző, zenei vezető: Presser Gábor. Rendező: Szász János.
Szereplők: Wunderlich József, Tornyi Ildikó, Börcsök Enikő, Járó Zsuzsa, Bata Éva, Kiss Diána Magdolna, Kútvölgyi Erzsébet, Papp Zoltán, Gyöngy Zsuzsi, Nagy Petra e.h., Valentyik Anna e.h., Karácsonyi Zoltán, Tar Renáta, Gados Béla, Dengyel Iván, Dolmány Attila, Ember Márk e.h., Furák Péter, Nagy Szabolcs, Grósz Zsuzsa.

Pesti Színház, 2015. szeptember 13.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu