Csatádi Gábor: Ki itt a gyilkos?

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – KRITIKA

Bűnhődünk, és bűnbocsánatra várunk bűn nélkül is.

Nem biztos, hogy megtudjuk, ki a gyilkos. Elvégre ez nem krimi. Bár ezt azért így mégsem merném állítani. Hisz Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a mélylélektani analízis és a filozófiai kalandregény mesteri párlata. Horváth Csaba háromsíkú Szkéné-béli rendezésében két markáns alkotóelem, a mozgásszínház és szöveg-monstre küzd egymással. E küzdelem persze nem mindig gördülékeny, viszont olyan egyedi megoldásokkal, hangsúlyokkal zajlik, amelyek igazán emlékezetesek.
A Szkéné teljesen kiürített, lecsupaszított játékterében a seregnyi szereplő mint homogén massza mozdul. Egyszerre fordul, egyszerre dől, hol jobbra, hol balra. Óramű fogaskerekeiként mozognak, amihez a talpuk alá lefektetett, egymáshoz szorosan passzított habszivacs táblákon súrlódó lábak „zaja" mint metronóm adja az ütemet. A családi kapcsolatok, a társadalmi rétegződések, valamint az utca emberének a „masszája" ez a tökéletesen együtt mozgó színész-konglomerátum. Közülük egy csupán Raszkolnyikov (Pallag Márton), aki mint oly sokszor, most is a pénze után futna – elzálogosítana vagyonából valamit. A papír rubel röpköd, mint falevél, mert hisz pénzt kell szerezni, pénzt mindenáron.

Mészáros Csaba felvételei

A Horváth Csaba koreografálta mozgásszínházi előadásban nem csak a tér és a díszlet csupaszodik vissza teljesen minimálisra, hanem a játékmodor is. Lehet vívódni azon, hogy ez most a karakterformálás szándékos eszköztelensége, pianója, vagy esetleg a színészi létezés hiánya. Pallag Márton Raszkolnyikovján ugyanis sem az egyéni tépelődés önmarcangoló tusáit, sem a gyötrődő intellektus szárnya vesztett próbálkozásait nem látjuk. Nincs egyéni többlete, amellyel személyre szabottá tehetné a saját figuráját – gondolhatnánk. De inkább azt hiszem, hogy a rendezői koncepciónak nem is célja az, hogy a figurák finom cizelláltsággal árnyalják egyéni karakterük rétegeit. Mert ez az előadás inkább közös hitvallás egy világról, melyben a rubelek pehelykönnyű szállékonyságától válik minden más vaskossá, mázsányivá. És hitvallás a gyilkosság morális lehetőségéről, vagy éppen a képtelenségéről.

Ebben az interpretációban Horváth Csaba számára a Dosztojevszkij-szöveg inkább kotta, ütemet megszabó egység, semmint klasszikus színházi értelemben vett, dramaturgia gerincét jelentő képlet. Semmiképpen sem az. Inkább ugródeszka, mely aztán a mozgás vizuális világát kijelöli, megalapozza. Viszonyokat látunk, mert Horváth rendezésében a viszonyokat kell éreznünk. A pénzszűke diktáló kényszerét, a rubel hiányát, ahogy szálldogáló, döngicsélő, szélfútta árva papírként van jelen. De mindemellett a koreográfia érzékelteti az emberi kapcsolatok zátonyra futását is. Bűnhődünk, és bűnbocsánatra várunk bűn nélkül is. Mindenki valaki másnak a fizikai „túlerejét" szenvedi el. Az Anya anyaként és Katyerina Ivanovnaként (Földeáki Nóra) is ki van szolgáltatva, hol Raszkolnyikovnak (leendő anyósként), hol pedig az agyafúrt, anyagias Szvidrigaljovnak (Andrássy Máté). Mindig menekülőre vagy épp védekezőre kell vennie a mozdulatokat. Kontaktolnak, egymáshoz szorulnak, néha pedig a padlót fedő habszivacs táblákat mint pajzsot állítják föl (színpadkép: Pallós Nelli) – védendő önmagukat. Közben árad, terjeng a szöveg (fordította: Görög Imre és G. Beke Margit), ám mégsem ez lesz igazán az előadás meghatározója. Hanem sokkal inkább az, hogy a szereplők a szöveget át- és túllépve, hogyan tudnak egymással és magukkal dűlőre jutni. Hogyan birkózik meg Raszkolnyikov az egyszerű bűntudattal és a maga kreálta elméletek önfelmentő látomásaival. Szonya (Hay Anna) miként válik önmaga és Szvidrigaljov áldozatává, némán sodródva a pénz és a kicsinyes bosszú motiválta emberi végességek között. Hay Anna Szonyája önmagát feladó és megadó világával, finom tudatossággal ráerősít az amúgy is jelen lévő, mindent önmaga szolgálatába állító szemléletre.

A szöveg fókuszában Raszkolnyikov gyilkossága áll, ám Horváth Csaba értelmezésében ez a tett nem egy konkrét személy konkrét bűne, hanem egyetemes érvényű, mint az önmagát mentegető, önigazoló létforma, amely teljes részletességében, mintegy magától értetődően minden szereplő alaptartozéka. Így nem csak egy konkrét szereplő bűnhődik az általa elkövetett gyilkosságért, hanem – nemes egyszerűséggel – mindenki, a saját meg nem tett, ki nem mondott bűneiért, a cselekvésre alkalmatlan életéért. Olykor-olykor dúdolgatott dallamfutamok „ragadják magukhoz a főszerepet", melyeknek díszített ornamentikája az előbbi benyomást megerősíti, mintegy globálissá teszi: általa univerzálissá tágul a „mi mind bűnösök, és önmagunk korlátainak a rabjai vagyunk" életérzés (zene: Ökrös Csaba). A regényes színmű-próza így képes egyértelmű etikai, érzelmi útmutatást adni. Mert az önigazolás-dömping és a raszkolnyikovi filozofálgatás csődöt mond. Főhősünk maga marad egy szál egyedül, ücsörögve a habszivacsokból összerótt magaslaton. Üveges, rezignált tekintettel maga elé meredve nézi, miként futkos a Százados (Fehér László) egy papírpénz után, melyet sosem tud elkapni. Éppen úgy, ahogy Horváth Csaba sem teszi le a voksát egzakt módon a „ki a gyilkos, ki az igazi bűnös" kérdéskörben. Számára a lehetőség, a mozgásban rejlő dinamizmus, a tanúskodás az egymásból és egymásra épülő közös Dosztojevszkij-világról a döntő. Az, amelyben bármelyikünk bármikor ugyanúgy gyilkos lehet. Ahol önmagunk bűnös, feloldozást váró-áhító lénye válaszok után kiált.

Bűn és bűnhődés (Forte Társulat)
Fjodor M. Dosztojevszkij regényéből Görög Imre és G. Beke Margit fordítása alapján a színpadi változatot írta: Garai Judit és Horváth Csaba. Zene: Ökrös Csaba. Dramaturg: Garai Judit. Jelmez: Benedek Mari. Színpadkép: Pallós Nelli. Fény: Payer Ferenc. Produkciós vezető: Számel Judit. Rendezőasszisztens: Sólyom-Nagy Fanni. Rendező-koreográfus: Horvát Csaba.
Szereplők: Pallag Márton, Zsigmond Emőke, Földeáki Nóra, Fehér László, Hay Anna, Kádas József, Nagy Norbert, Krisztik Csaba, Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horkay Barnabás, Hegymegi Máté.

Szkéné Színház, 2015. szeptember 20.