Kenessei András: Fej- és Diótörő

Wayne Eagling–Solymosi Tamás–Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő

Egy 65 éves vénember udvariasan átadta a helyét egy 65 éves újszülöttnek.

2015. november 26-án, Wayne Eagling alkotásának színpadra állításakor (nyilvános főpróba) történt a helycsere. Aznap lett a kanadai születésű táncművész és koreográfus 65 éves. A budapesti újszülött valójában Amszterdamban látta meg a napvilágot 1996-ban, ahol Eagling a Holland Nemzeti Balett művészeti igazgatójaként Toer van Schayck társaságában vitte színre. Az amszterdami bemutatót követte a finn és a lengyel balett-társulat Diótörője, Eagling koreográfiájával. 2005-ben a londoni Angol Nemzeti Balett hívta meg művészeti igazgatónak, s öt évvel később ott is készített egy angolos változatot a mesebalettből.
A magyar újszülött a bevezető, templomi jelenetet követően az ősbemutatóra hajaz néhány percben, ahogy a szereplők be- és kikorcsolyáznak, mintha csak valamelyik amszterdami grachton lennének. Ám egyúttal magyar is, mert fakutyáznak benne. Eddig találkoztunk Marikával, Misivel (az öccsével), a nevelőnővel és a ló nélküli csodahintóban érkező Drosselmeierrel, valamint unokaöccsével. Úgyhogy indulhat a mese.

diotoro5 foto nagy attila

Nagy Attila felvétele

Eagling két felvonásra tagolja a cselekményt (a Vajnonen-koreográfia háromrészes volt) és a két rész jól elkülönül egymástól. A Stahlbaum házban lejátszódó események kiválóan megtervezett és színvonalasan kivitelezett dramaturgiája kifogástalan. Mint balettkoreográfia azonban nem képes felnőni az aprólékos műgonddal megtervezett cselekményhez.
A színpadképet a folyamatos mozgás, áramlás, a cselekmény fővonalához szervesen kapcsolódó mikrotörténetek éltetik. Nincs egy pillanatnyi szünet, egy csöppnyi unalom, a cselekmény nem ül le, hanem folyamatosan pezseg. Mindenkinek, a legkisebb mellékszereplőnek vagy statisztának is van dolga, feladata. Miközben a cselekmény fősodra az előtérben zajlik, aközben oldalt, vagy hátul is érdekes dolgok történnek.
Például.
A nagyszülők nem ülnek magukra hagyatva, mert valaki mindíg foglalkozik velük.
A felnőtt vendégek nem állnak a hátsó-oldalsó színfalaknál meredt vigyázzállásban, hanem fel-alá sétálva, koccintgatva csevegnek egymással.

diotoro4 foto nagy attila

Nagy Attila felvétele

A szolgálók, komornyikok, szobalányok nem várnak a karmester beintésére, hanem teszik a dolgukat, mint az életben.
Igen. Ez a helyes kifejezés az első rész rendezői-koreográfiai-dramaturgiai megoldására és kivitelezésére: életszerű és természetes. Ám mindez sajnos a látványos tánc rovására megy. Még azok a betétek sem tudnak igazából segíteni ezen, amelyek a Vajnonen-koreográfiában sűrű tapsra ingerelték a közönséget (Diótörő bábu, Egérkirály bábu, Harlequin és Colombina). A felvonás végén a pas de deux és a hópelyhek tánca visszakanyarodik a klasszikus balett-előképekhez, de valahogy hiányzik a belső erő.

diotoro2 foto nagy attilaKim Minjung és Oláh Zoltán / Nagy Attila felvétele

A szünet pedig arra (is) alkalmas, hogy törjük egy kicsit a fejünket: a Stahlbaum házban kétségtelenül főmachinátor Drosselmeier a Diótörő bábut ölelgető Marika álmában miért kell, hogy újra és újra a Herceggé avanzsált Diótörő segítségére siessen? A Herceg nem tudja egyedül megvédeni hercegnőjét az Egérkirálytól? Akkor Marika tán nem is őrá vágyik, hanem a varázsló-atyafigurára?
A második rész kezdete további fejtöréseket okoz. Marika nem kettesben hajókázik a mesés vizekre, hanem a Nagy Varázsló társaságában hármasban, így aztán a pas de deux-k pas de trois-kká varázsolódnak át (de már a bábjátékok némelyikében is, emlékezzünk csak!), és a denevéreket sem a Herceg hajtja el, hanem az Ősz Mester. (Az meg tán csak a magyar változatban érvényes poén, hogy a denevért népiesen bőrEGÉRnek is mondjuk.) No, de ne kicsinyeskedjünk, inkább csatlakozzunk a hálás közönség újabb csodákra váró többségéhez – és íme, bekövetkezik a csoda. Odaérünk a hókristály palotához, a színpad fénybe borul, és a közönség ámult sóhaja belengi a nézőteret.
És taps.
Tényleg hatásos. Jöhet a divertissement.
Drosselmeier továbbra is főszerepben: ő szervezi a táncokat. Már nem vesz részt bennük, csak indít és rendez. Amint elindította, szépen hátrasétál és fontossága tudatában helyet foglal egy (legalább) ötszemélyes kanapén, ahonnan végigköveti a produkciókat, majd amikor véget érnek, újra előre jön, hogy intézkedjen a következőről. S noha a háttérből irányít, mégis mindegyiken rajta van a kézlenyomata. Például a spanyol táncon, amely a legtöbb koreográfiában páros tánc (a „magyar” változatban négy donna táncolta), de most pas de trois, hasonlóképpen a kínaihoz. Kellemes meglepetés volt a trepak (orosz tánc), amelyben a lányok körtáncában magyar néptánc-lépéseket lehetett megfigyelni. A nemzetközi táncbemutatót az obligát pas de trois zárta, amely rokokó jellegekkel bírt. És aztán következett az előadás csúcspontja, a koreográfia legerősebb része, a rózsakeringő és az utána következő pas de deux, a kettős, vagyis a szerelmi vallomás és beteljesülés hármas egysége: az adagio-variációk-coda zenei és balettművészeti előadása.
Ezt már nehéz felülmúlni, akár dramaturgiailag, akár táncművészetileg, de hát sem a zene, sem a történet nem itt ér véget. Bárhová jut is el a koreográfiai forgatókönyv, a záró kép (Marika és Misi – mielőtt visszamenne a házba – a nézők felé fordulva állóképbe merevedik) mintha azt üzenné: emlékezzetek ránk.
A főbb szerepeket nyolc szereposztásban adták-adják elő, november 26. és december 30. közt, huszonegy alkalommal (a kevésbé fárasztó alakításokat kevesebb váltásban). Ahhoz, hogy tisztességes beszámolót írhasson, a kritikusnak mindegyiket meg kellett volna néznie. Szerény személyemnek néhány színpadi próba után három teljes előadást sikerült tanulmányoznia, úgyhogy legfeljebb ezek benyomásairól-tapasztalatairól adható bizonyítvány. A teljes felsorolás még így is a terjedelem és az olvashatóság határát ütné.

diotoro3 foto palyi zsofia

Pályi Zsófia felvétele

A három Mária hercegnő (Kim Minjung, Melnik Tatiana, Felméry Lili) közül Kim volt a legmeggyőzőbb, a három Herceg közül pedig Balázs Gergő, bár szinuszgörbével lehetne jellemezni az ő teljesítményét. Bajári Levente volt a legjobb Drosselmeier, és az ő bűvészmutatványa is élvezetesre sikerült. Cserta József tetszett a hálátlan Egérkirály szerepalakításában. A gyerekszereplők (és bizony a felnőttek) közül is kiemelkedő volt a Misi szerepében – tényleg – tündöklő Lukács Olivér, akinek persze kiváló lehetőséget adott a koreográfus, de ő élt is vele. Talán a Virtuózok című komolyzenei tévéadásban feltűnt (tizenegy éves zongoratehetség) Boros Misihez lehetne őt hasonlítani.
A betanító balettmesterek (Aradi Mária, Venekei Marianna, Kövessy Angéla és a gyerekek betanításáért felelő Janács Evelyn) mellett nagy örömmel találkozhattunk a Kossuth-(és még számos egyéb)díjas Pongor Ildikóval, valamint Dózsa Imrével, akiktől nyilván sok segítséget kaphatott a Wayne Eagling–Solymosi Tamás koreográfus páros. A jelmezeket Rományi Nóra, a díszleteket (Oláh Gusztáv nyomán) Vavrinecz Beáta tervezte, a szépségre és az alkalmasságra figyelve.

* * *

A próbákat nem számítva, a hetedik-kilencedik-tízedik előadást láttam. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy a mostani Diótörő még nem érett meg igazán. Nem csoda, hiszen a nyolc (fő)szereposztásnak vajmi kevés ideje lehetett a kiérleléshez. Sajnos azonban a színváltások sem működtek olajozottan, sok mindenben van még javítanivaló. Valószínű, hogy az előadás jövőre kinövi az újszülött gyermekbetegségeit, és kevesebb fejtörésre ad majd alkalmat.

2015. december 14.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu