Pintér Viktória: Családi pszichózis

Henrik Ibsen: Kísértetek

Ibsen mintha előre látta volna a 21. századba belenövő apa nélküli generáció tragikus roncs-önképeit...

„Alvingné: Szinte úgy érzem, valamennyien ilyen kísértetek vagyunk, Manders tiszteletes. S nemcsak azok kísértenek bennünk, amiket szüleinktől örököltünk. Mindenféle elavult és halott gondolatok, ócska vakhitek és más effélék is. Nem élőlények, mégis bennünk terpeszkednek, s nem szabadulhatunk meg tőlük. Országszerte kísértetek járnak. Többen vannak, mint a tenger homokja. S mi valamennyien fényiszonyban szenvedünk.”

kis1 FL TPFekete Linda és Trokán Péter / fotók: Mészáros Zsolt

Henrik Ibsen Kísértetek című családi drámájának egyik kulcsmonológja áll most ennek az írásnak az élén. Az 1881-es dráma, bár 135 éve íródott, nem lett kevésbé aktuális, csak a kísértetek sokasodtak meg azóta. Kemény társadalmi vallomás, egy mikro közegbe vetítve. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésében újra elszabadultak az árnyak.

kis1 FLFekete Linda

Hamar kiderül, nem ülhetünk ártatlanul. A hátunk mögül érkező fény, a mi vetületeinket is a színpadra tolja. Kicsit olyan az egész, mint egy pszichológiai csoport. Mi hallgatunk, a szereplők vallanak. Vallomásuk azonban sem rajtuk, sem rajtunk nem könnyít. Ibsen ebben a drámájában (is) az erkölcs nevében visszafogott indulatokban, a szeretet nevében elhallgatott igazságban, a társadalmi konvenciók által elrendelt kapcsolatokban elfojtott és torzult én-konstrukciókat állít színpadra. Itt van rögtön Regine (Fekete Linda), a fiatal, szabadulni akaró szolgálólány, aki franciául tanul, mert a ház fiatal festőművésze, Osvald Alving (Bajomi Nagy György) azt ígérte neki, elviszi Párizsba, amikor legközelebb hazajön. Aztán Asztalos Engstrand (Trokán Péter), Regine részeges mostohaapja. Kapcsolatuk teljesen torzult. A kezdő jelenetben a lány folyamatosan lespricckeli (szembeköpi) apját, miközben az arra kéri, hogy a most induló tengerészeknek szánt menedékházában legyen házvezetőnő, akinek kötelességei bizonyosan nem egyeznek az erény fogalmával. Hamarosan megjelenik Pásztor Mandres (Szerémi Zoltán), az Alving család mindenese. A pásztor saját és mások pályáját is a hit és konvenciók által felállított fekete-fehér rendszerben tudja és akarja csak igazolni. Valamely nagyobb jó szolgálatában elvakult embertelensége még tragikusabbá teszi a körülötte lévők életét. A két főszereplő Alvingné (Kiss Mari) és Osvald Alving, róluk majd a későbbiekben lesz szó.

kis3 FL SzZFekete Linda és Szerémi Zoltán

A dráma színpadra állításának nagyon jót tett a dobozszerű, több oldalról nyesett, szűk tér. A pasztellszínű, festett vásznak közé rekedt életek csak a maguk köré hazudott díszletbe csapódhatnak. Külön érdekes a darab egy későbbi pontján, amikor arról van szó, hogy leégett a (nem biztosított) menedékhely, hogy ezt mindenki elfogadja tényként, a hír nem tör össze senkit. Hisz az is csak díszlet volt, az is csak a szépen előkészített élethazugság egyik elemeként funkcionált. A paravánok rögtön a takarásról beszélnek. Elfednek valamit. A szereplők lába sem érintkezik a földdel, ott is festmény van. Talajvesztett figurák tűnnek el és jönnek vissza a képek között keletkező résekben. A díszlet Max Reinhardt Ibsen-rendezésére emlékeztet. Reinhardt Edvard Munchot kérte meg, hogy az 1906-os berlini Kísértetek-előadáshoz készítsen vázlatokat. Ezek és a Nap című kép másolatai láthatók a szombathelyi előadásban. A megnyíló falak mögött az üres fekete teremben újabb várakozó képek állnak. A képek mellől áradó sötét nemcsak a színházi szcenika szükségszerű „kelléke”, hanem felkelti valami vészjósló, önműködő anyag képzetét is, ami körülölel és felemészt mindent. Semmi sincs biztonságban. A képek bárminemű idilli törekvését (pasztellszínek, ragyogó nap, világos, meleg tónusok stb.) hamar átírja a fénytechnika felől érkező meta abúzus. A pirosba, kékbe, zöldbe boruló színpadi tér teljesen átváltoztatja a festményeket. Félelmetes, megéledő, növekvő árnyak születnek. Rájövünk, hogy ezek végig ott voltak/vannak a máz mögött.

kis4 SzZ KMSzerémi Zoltán és Kiss Mari

Szereplők mozgatják ezt a teret, cipelik magukkal a kísérteteket. Nem tudják igazán kinyitni, szétbontani, mindig ugyanarra a sávra zár vissza a tér. A festett képek húzzák magukkal őket, nem pedig fordítva. Mindnyájan a látszat foglyai. Árnyékuk odavetül a festett alakok közé, ők is a díszlet részei. Zsótér a darab nagy részét frontálisan a nézők fele játszatja. A kitartott szembe helyzet rátolja a szereplőket a vászonra. Kreatúrák mindannyian, saját rögeszméik és a másik hazugságai határozzák meg mozdulataikat.

kis5 KMKiss Mari

Ibsen mintha előre látta volna a 21. századba belenövő apa nélküli generáció tragikus roncs-önképeit, a saját kontúrt nem találó skizoid lézengőket, akiknek nincs történetük, vagy ha van, hamisan kezdődik. A darab tehát ezekből az elfojtásokból építkezik. Alvingné (Kiss Mari), mint egy 80-as években konzervált, túlretusált portré érkezik a színre. Az arcán ragadt mosoly egyszerre teszi őt szánandóvá és félelmetessé. Hamar kiderül, egész életét arra tette fel, hogy gyermekét megvédje apja (Alving kamarás) valóságos jellemének megismerésétől. Ezért hét évesen Párizsba küldi, majd leveleiben hamis, de makulátlan képet fest a fiú apjáról. Azonban Osvald (Bajomi Nagy György) nem nyugszik, valamiféle atavisztikus szorongás hazaűzi. És itt egészen nagyszerű volt Zsótér színészválasztása. A Párizsból hazaérkező dekadens nyugati művész bennünk élő sztereotípiáját átírja Bajomi Nagy leharcolt, infantilis, köztes figurája. A felnőtt testbe rekedt gyerek szinte a 21. század kortüneteként is értelmezhető. A túlszeretett, saját hibáinktól és minden csalódástól óvott gyermek, pont esni nem tanul meg. Ezáltal pedig felállni sem képes. „Osvald: (Alvingnének) Hányszor kívántam, hogy bárcsak kevésbé szeretnél.” Ahogy Osvald Alving szinte a levegőbe kapálódzik, mozdulatai öntudatlanul is az elhazudott apát ismétlik. „Osvald: (az orvos) Kimondta, hogy az apák bűneiért a gyermekek lakolnak.” Az elhallgatás nem egyenlő a meg nem történtté tevéssel. Az elhallgatás, a hazugság Osvald Alving személyiségét ugyanúgy torzította, mint Alvingnéét. Zaklatott, őrületbe hajló kilengései, az önmagát bomlasztó elme mintha-játszmái teljesen kettéhasítják Osvald személyiségét. Egészen parádés, ahogy Bajomi Nagy játssza a figurát. Nyelve legtöbbször freudi módon belegabalyodik az apa szóba, beakadva ismételgeti, nem tud túlhaladni rajta.

kis6 BNGYBajomi Nagy György

Az előadásban a nagy felismerések nem tudnak szöveggé válni, nem válnak a dráma részévé, dramaturgiailag is kívül rekednek: a darabtól és a szereplőktől elidegenített songok formájában jelentkeznek. Egészen hátborzongató például Fekete Linda előadásában a Koldusoperából ismert Kalózok szeretője című dal, miután megtudja, hogy ő is Alving kamarás gyermeke, és így Osvald féltestvére. Az önbeteljesítő jóslatként is működő dal egy eleve elveszített életet ír meg a lány számára, aki elfogadja mostohaapja állásajánlatát, végképp lemondva ezzel saját magáról.
Az előadás végén Alvingnénak kell szembenéznie kísérteteivel. A végleges agysorvadásban szenvedő, üres tekintetű gyermek csak annyit ismételget: "A napot. – A napot. ..." Miközben Kis Mari (Alvingné) befesti fia arcát sárga festékkel, a semmitmondó arcban saját tükrébe kell hogy nézzen. Felfénylenek a hiábavaló hazugságok, az utolsó támfák is kicsúsznak a rossz alapokra feltett élet alól. Osvald morfiumporát lenyelve igazolja kudarcát. A folytathatatlan és tulajdonképpen az elkezdhetetlen élet drámája a Kísértetek. A kimondatlanságban egzisztáló roncsok egymáshoz illeszthetetlen magányába fulladó előadás a mi torkunkon is szorít.

Henrik Ibsen: Kísértetek

Nyersfordítás: Boronkay Soma. Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Ügyelő: Győrváry Eszter.
Súgó: Papp-Ionescu Dóra. Rendezőasszisztens: Kovács Nóra. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kiss Mari, Bajomi Nagy György, Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Fekete Linda.

Weöres Sándor Színház, Márkus Emília terem, Szombathely, 2016. október 8.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu