Dennis Lumborg: Szépkisnap -

Amellett, hogy öröm figyelni-hallgatni, hogy mit mesél magáról a szimpatikus fiatalember, jómagam együttérzéssel és drukkal figyeltem Szirtes Balázs minden arra irányuló kísérletét is, hogy valahogy érdekessé és felkavaróvá tegye az előadást.

A Szépkisnap előadásáról nem tudom eldönteni, hogy több-e önmagánál, vagy éppen annyi, amennyi. Nem egy pontján érzékelhető, hogy igen szeretne több lenni, de igazán egyszer sem jön létre benne az a különleges pillanat, amelyben játszó és néző – elemelkedve a kvázi rögvalóságtól – közösen az egekig tör, hogy önmagát és a másik embert egyszerre láthassa óriásnak és parányi porszemnek. Ettől még persze lehet az előadás színvonalas, szórakoztató és tanulságos, lehet benne nagyot alakítani, de korszakos, vagy legalább hosszú távon emlékezetes nemigen lesz a produkció.

Szirtes Balázs / fotók: Kállai-Tóth Anett

A monodrámát eljátszó Szirtes Balázs is a történeten túli többletet keresgéli, erre utal, amit a témáról szólva, interjúban is megfogalmazott: „Nem is a konkrét ügy érdekel, hanem ami mögötte van: hogy milyen az, amikor valakit megvádolnak, alaptalanul akár.”(A teljes beszélgetés itt olvasható: A nézők: partnerek.) A színész (aki a kortárs angol szerző darabját maga fordította magyarra) az előadáson is mindent megtesz azért, hogy az elmesélt-eljátszott eseménysorozat kapcsán a befogadó számára szélesebb horizontok is megnyíljanak... De a szöveg ellenáll. Az is lehet, hogy ez nem is csak a darab hibája, hanem a fordításé is.
Az eredeti drámában ugyanis a főhős Eddie igen egyszerű lélek, olyan kétkezi munkásember, aki az iskolai tanulást sohasem vitte túlzásba, magas műveltséggel nem büszkélkedhet, leginkább a tömegkultúra tucat hírei és divatos bulvár okfejtései érdeklik. Szirtes Eddie-je viszont kvalifikált értelmiségi benyomását kelti, kulturáltan beszél, ha arra kerül sor, tökéletes, nyelvileg hibátlan körmondatokban fejezi ki magát pontosan, szabatosan, stílusosan. Talán emiatt sem érzünk az előadáson felhajtó erőt generáló, többletet eredményező, jótékony belső (művészi) feszültséget: életszerűtlennek tetszik ugyanis, hogy egy jó svádájú, társadalmi környezetét figyelő és ismerő intelligens fiatalember a pusztán feltételezéseken nyugvó vádak szövevényébe ennyire kiszolgáltatottan és tehetetlenül belegabalyodik. Más lenne a helyzet, ha Eddie más körökbe tartozna, mint a környezete, rosszul kommunikálna, belső értékrendje markánsan eltérne az általánosan elfogadott normáktól. Konkrétan: a történetet és Eddie figuráját a Mozsár Műhelyben látható interpretációban nem lehet úgy értelmezni, hogy a nép egyszerű, ösztönlény fia olyan természetességgel gondozza-szeretgeti kisiskolás leányát, mely természetes (testi) kapcsolat a szofisztikált (és kissé nyárspolgári, kissé dekadens) társadalom látószögén keresztül bűnös pedofíliának minősül.

Tulajdonképpen érthetetlen, hogy miért is vetül Eddie-re a gyanú, nem derül ki, hogy gyermekei anyjának bizalma egyszer csak miért is rendül meg e téren a férfiban, mint ahogy motiválatlan az asszony darabvégi megbocsátása és bizalom-visszanyerése is.

Ez utóbbiak persze már nem írhatók pusztán a „túl jó” fordítás számlájára. Szerintem Dennis Lumborg drámája egy meglehetősen közepes színvonalú mű, és sokkal kevésbé hálás eljátszani, mint amennyire nehéz. Ám Szirtes színészként elejétől végéig valósággal remekel, pillanatok alatt atmoszférát teremt, megfogja a közönséget. Amellett, hogy öröm figyelni-hallgatni, hogy mit mesél magáról a szimpatikus fiatalember, jómagam együttérzéssel és drukkal figyeltem Szirtes Balázs minden arra irányuló kísérletét is, hogy valahogy érdekessé és felkavaróvá tegye az előadást. Egyébként a drámából is ezt érzem ki: írója mesterségesen igyekezett izgalmassá tenni a történetet, amely – bár társadalmi-emberi relevanciája, témafontossága nyilvánvaló – valójában nem igazán izgalmas és fordulatos. Számomra legalábbis valódi izgalmat – néhány drámai csúcsponton – leginkább csupán az jelentett, hogy Szirtes hagyományos, időtlenül korszerű, realista színészi eszközeivel, valamint mély szerepazonosulásával igen őszinte pillanatokat tudott létrehozni. Elérte, hogy bennem is megpendüljön – egészen konkrétan – a félelem és a részvét, de ez a katartikus érzés beférkőzött ugyan a privát szférámba, ám csak ott, bennem, az egyén szintjén működött: belegondoltam, hogy milyen szörnyű lenne, ha lányos apaként magam is hasonló helyzetbe kerülnék.
A Szépkisnap színészi játék élvezetére és tanulságok levonására (pl.: nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell látszani) teremt lehetőséget, korunk társadalmáról nem tudunk meg általa újdonság erejével ható releváns információkat. Viszont játszva szembesülhetünk személyiségünk fecsegő felszín alatti sötét anyagaival: a hajlamról mások megbélyegzésére, a mindent romboló, fertőző előítéletes kétségről és a bűnös, megbocsáthatatlan pedofíliáról. De aki ez utóbbiból társadalomra vonatkoztatott többletre is kíváncsi, az a Szépkisnap mellé olvassa el Nabokov Lolitáját.

Dennis Lumborg: Szépkisnap (Független Színházművészetért Alapítvány – Manna Kulturális Egyesület)

Fordította és előadja: Szirtes Balázs. Rendezte: B. Török Fruzsina. Produkciós vezető: Gáspár Anna.

Mozsár Műhely, 2017. január 13.