Thomas Mann: József és testvérei -

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy nagyregényt színpadra lehet vinni, meg lehet filmesíteni úgy, hogy az eredmény ugyanaz lesz (csak más műfajban), mint az eredeti alkotás. Miért érdemes egyáltalán terjengős epikából színházat csinálni?

Megérheti azért, mert jól zanzásítható a sztori, az átírás dialógusokra drámai szituációkat ígér, vagy mert egy jellemző cselekményszál kivonatolásával alapműre utaló-visszamutató új dráma írható. Azt gondolom, hogy bár a József és testvéreiből kiindulva az előbbiek bármelyike végrehajtható volna, egyik megoldás sem kecsegtetne olyasmivel, amiért megérné belevágni. Thomas Mann tetralógiájából csak akkor érdemes színházi előadást kreálni, ha a rendezés képes megragadni és felmutatni a nagyregény esszenciális lényegét... Vagy a fel- és átdolgozók által esszenciálisnak vélt, valamely üzenettartalom lényegét (mert persze az is nyitott kérdés, hogy mi az adott műalkotás ilyen vagy olyan lényege).

Polgár Csaba / fotók: Horváth Judit

A Gáspár Ildikó – Ascher Tamás rendezőpáros a bibliai eseményáradat szünetekkel együtt ötórás színpadi megjelenítésében az emberiség történetének egyik meghatározó jelentőségű fordulópontját tárja fel – a legteljesebb mértékig a regényhez hűen. Ugyanis Thomas Mann is (a regényében) a számos, szintúgy releváns kísérő kérdés mellett az emberiség múltjának mélységes mély (avagy feneketlen?) kútjában meghatározó sorskérdésekre keres választ, mint ahogy főhősének, Józsefnek a ki tudja hányadik felmenője is, aki „istenszomjúság” miatt kerekedett hajdan hosszan tartó vándorútra, amelyen szelleme a Legmagasabb Isten lényegét kereste. A regény fecsegő felszín alatti folyamatos kérdésfeltevése tehát az, hogy honnan ered az emberi-(isteni) létezés, és e létezés fordulópontjai hogyan, kik által jöttek létre. Thomas Mann természetesen nem próbál(hatot)t meg minden kérdésre választ adni, a József és testvéreiben megelégszik annyival, hogy terjedelmes regényfolyamában körültapogatja azt a intervallumot, amelyben először az ember hitvilágában határozottan megpendült az egységesülés eszméje felé mutató egyistenhit szellemisége, és vele párhuzamosan az évekre előre gondolkodó, tervezett gazdasági tevékenység gyakorlatának eszméje. Az egyistenhit (a kulturális közös nevező) és az a belátás, hogy a hét bő esztendő alatt gondolni kell a majdani hét szűkre – e két tényező annak idején hatalmas lökést adott az emberiség fejlődésének.

Gálffi László

Mindez hogyan írható meg, hogyan játszható el színpadon, azaz hogyan teremthető művészi forma e közléshez? A regényíró az alábbi eszközökkel operált: pontos, elképesztő mennyiségű történelmi-tárgyi tudásanyagra ráeresztett írói fantázia, figyelmet ébren tartó mesélőstílus, terjedelmes, de szigorúan szerkesztett, gazdaságos prózaforma és mindezek alapjaként a Thomas Mann-i mondatszerkesztés, amelyet pontosabb mondatpoétikának nevezni. A színházi produktum készítői a nyelvkeresésben egészen más utat választottak, az előadás sem szövegstílusában (szövegelőadás-módjában), sem hangulatában nem idézi meg az eredeti regényt. Helyette tipikusan a közelmúlt kortárs színházi kísérleteinek eredményeiből merít. Bennem hirtelen és elkerülhetetlenül felmerül például két Katona József színházi bemutató is: Schilling Árpád kétestés Faustja, amelynek első estéje a József és testvérei első felvonásához hasonló eszköztelen-elidegenítő felvezetése a majdan „kiszínesedő” folytatásnak, de a Hegymegi Máté rendezte friss Bádogdob dialógusból rendszeresen (ön)narrációba váltó, szintén elidegenítő hatású szövegfelmondása is előjön emlékezetemben (és vele együtt természetesen vagy tucatnyi Horváth Csaba-rendezés, melyekben már évekkel korábban hasonló szövegmegjelenítés tanúi lehettünk). Mintha a kortárs színházban, legalábbis epikus szövegek színpadi adaptációiban meghonosodni látszódna az önnarrálás eme szellemesen-elidegenítő, groteszk-abszurd módja.

Jelenet

Egy kitérő közbeszúrás: a sors hozta úgy, hogy a József és testvérei bemutatója után újranéztem Horváth Csaba Toldi-rendezését, amely néhány éve a fizikai színházi rendező szakos hallgatók vizsgaelőadásának készült. Arany János elbeszélő költeménye – szemernyi változtatás nélkül – tálcán kínálja a dialógusok és a(z ön)narráció artisztikus színpadi váltogatását, és látványos, ahogy az ebből, valamint az ellenpontozó-elidegenítő-illusztráló „fizikai” akciókból kialakuló komplex színpadi nyelv máig kitűnően működik az előadáson. (A Toldiban táncos-színészként szereplő Hegymegi Máté hasonló nyelvű Bádogdobot rendezett a Kamrában, és – milyen kicsi a világ – a Toldi egy másik kitűnő szereplője, Zsigmond Emőke két nappal korábban a József-premieren is remekelt.)

Novkov Máté, Vajda Milán, Patkós Márton, Zsigmond Emőke, Máthé Zsolt, Jéger Zsombor

A József és testvérei színpadi nyelvezete kétségtelenül hasonlítható az említett előzményekhez, ám határozottan másmilyen is, mert éppen attól működőképes, hogy a József-témához és a grandiózus üzenethez adekvát, eredeti formában és tartalommal teremtődik újra. Ez az újrateremtés, a saját felhasználás maradéktalanul sikerült az Örkény Színházban. Az előadás komplex színpadi nyelvezete – a hasonlóságok ellenére – egyedi, egyszer használható. Az egyediségébe beletartozik a tempója és az időtartama is. A mostanság már hosszúnak számító kb. háromszor másfél óra játékidő (legendás, színháztörténeti fél- vagy egész napos előadásokhoz képest valóságos villámtréfa az előadás) minimálisan szükséges ahhoz, hogy a néző kellőképpen elmélyüljön a képi, hangi és kognitív információáramlásban, hogy legyen ideje értelmezni, átérezni, gondolkodni, befogadni. A kínálat minősége és tartalmassága ráadásul folyton javul, bővül, színesedik. Nemcsak azáltal, hogy a szövegkönyv gondosan motivált, tehát minden korábban kapott ismeret megleli az értelmét a későbbiekben, hanem a látvány mellett a színészi játék is folyamatosan változik, érik.

Tenki Réka és Patkós Márton

Az első felvonás lecsupaszított, díszlettelen színpadi környezetben zajló (direkte) kissé sótlan, jelleg- és jeltelen szövegfelmondása jó darabig felvezető adategyeztetésnek tetszik, a második rész kékes papír „datolyapálma-virágai”, majd a harmadik mély, királykék háttere, és előtte a szereplők olykor szabályosan lenyűgöző eleganciája eleve nagy ívet teremt az előadásnak, de ez igazi és ritka színházi élménnyé attól válik, hogy mindehhez artisztikumában is dúsuló, színesebbé, sokrétűbbé váló színészi játék is társul. Jó példa erre már az előadás vége felé Hámori Gabriella csodálatos fáraóanya-jelensége, mely révén maga az ókori Egyiptom jelenik meg korszerűen, ellenpontot képezve Polgár Csaba (Az érett József) és Jéger Zsombor (A fáraó) mai fiús, realista játékával. Igazi csapatmunka a színészi játék: akinek éppen nincs nagyjelenete, a háttérben, csoportban erősíti az összhatást – elhivatottan, példamutató jelenléttel. Szinte mindig más-más a főszereplő, a fiatal Józsefet Patkós Márton, az érettet Polgár Csaba adja, de előtte-utána ők is más alakokat is játszanak. Mindenkit ki lehetne emelni, ezért nehéz bárkit is. Nekem örökre feledhetetlen lesz Tenki Réka törpe Manója, Kerekes Éva Mut, azaz Potifár felesége szerepében a csábítási jelenetben lubickolva remekel.

Jéger Zsombor és Hámori Gabriella

A nagy, filozofikus kérdések mellett aktuális áthallásokat is felfedezhet az előadáson a néző – a szokásos, nagy örömére. Ilyenek a diktatúrára, korrupcióra, migrációra vonatkozó és/vagy értelmezhető jelenetek, beszólások. Ide tartozik az is, hogy feltűnik – egyébként a Thomas Mann-regényhez szintén teljesen hűen – az a kérdés is, hogy milyen sorsa lehet, hogyan kell viselkednie egy tehetséges, ám kicsi népnek a történelem sodrában, a nagyhatalmak árnyékában. A történetben a zsidók – József révén – sorsfordító tudáshoz juttatták az Egyiptomi Birodalmat, vele az emberiséget. József kiokosodva, meggazdagodva integrálódik a Birodalomba. Ám tisztában van vele, amire apja, az öreg Jákob (Gálffi László) fel is hívja a figyelmét: most már az atyai áldástól és örökségtől megfoszttatott, mert az isten a testvérei fölé emelte. Az előadáson a Birodalmat korszerűsítő, a környező népet az éhínségtől megmentő „kenyéradó” József saját helyzetét és ősi hitét racionális iróniával szemléli: „nem isten kiválasztottja vagyok, hanem közgazda” – mondja. Thomas Mann a tetralógiában József és népének történetét az integrálódással lezárta.

Jelenet

Ha már aktualitás, ez is ide tartozik: a József és testvérei után megerősödve nem osztom az egyik fiatal dramaturg-rendező Index.hu-n közzétett aggodalmát, amely szerint „előbb-utóbb talán ki fog halni a polgári dobozszínház [...] talán pár évtized múlva ez a fajta színház csak egy szűk réteg antik csemegéje lesz.” Továbbá azt sem gondolom, hogy mostanság azért döntögetnek nézőszám-rekordot a (kő)színházi előadások, mert ez „a teljes apátia előtti utolsó nagy hullám” volna.

Thomas Mann: József és testvérei

Fordította: Sárközi György, Káldor György. A szerző regényéből a színpadi adaptációt írta: Gáspár Ildikó. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Szlávik Júlia. Videó: Juhász András. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zene: Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne, Szabó Julc si. Rendező: Ascher Tamás és Gáspár Ildikó.
Szereplők: Patkós Márton, Gálffi László, Polgár Csaba, Epres Attila, Jéger Zsombor, Zsigmond Emőke, Vajda Milán, Kerekes Éva, Ficza István, Nagy Zsolt, Dóra Béla, Novkov Máté, Hámori Gabriella, Csuja Imre, Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Szathmáry Judit m. v., Murányi Márta m. v., Máthé Zsolt,
Kókai Tünde, Znamenák István. Zenészek: Kákonyi Árpád, Murányi Márta m.v., Szathmáry Judit m.v., Újházy Gyöngyi / Ölveti Mártyás, Bartek Zsolt.

Örkény István Színház, 2017. február 4.