Henrik Ibsen: Gabler Hedda -

...ma már tömegméretű a jelenség: nők, férfiak egyaránt, a kishivatalnoktól a menedzseren át a politikusig, hatalmat akarnak gyakorolni másokon.

Nem éppen közönségbarát előadás a Zsótér Sándor rendezte kecskeméti Gabler Hedda, viszont igencsak „eszes”. Ám ha a néző eltökéli magát, hogy ezúttal nem azért ül be a nézőtérre, hogy néhány óráig önfeledten nevetgéljen, hanem hogy a helyett nagyon figyeljen és mélyen elgondolkodjon, akkor különleges, maradandó élményben lehet része. Új bekezdést ezúttal nem nyitok a színház alapvető funkciójáról, csupán annyi bátorítással élnék, hogy a gondolkodás – szokatlan helyzetben – sokkal inkább pihentető, mint a felszínes röhögcsélés. Ezért is kedvelik oly sokan a fejtörő játékokat.

Trokán Nóra és Hajdú Melinda / fotók: Walter Péter

Ez a Gabler Hedda-előadás is egy fejtörő játék, aki veszi a fáradságot, és kibogozza az alapszituációt, és belemegy a folyamatos totózgatásba, hogy ki mit miért mond, és vajon minek mi lesz a következménye, az sokkal többet kap pénzjutalom nélkül is, mint a Maradj talpon!-vetélkedő nyertese. Ugyanis az előadás végére összeállhat a fejében sok-sok megszívlelendő tanulság, melyek az életben is segíteni fogják a talpon maradásban (mégsem tudtam megállni a leckefelmondást a színház társadalmi szerepéről).
Az a helyzet pedig, hogy egy színpadon szimulált válóságba belepillantva törhetem a fejemet miérteken és megoldásokon, szokatlan helyzet, nem is hasonlít igazán ahhoz, mint amikor az életben gyötrődöm privát, munkahelyi és financiális gondjaimon. Utóbbi eredménye a stressz, előbbié – szerencsés esetben – a felismerés, a rádöbbenés, a heuréka öröme. Ám ahhoz, hogy idáig eljussunk, bele kell menni a játékba.
Zsótér a Gabler Heddában a naturalisztikus, (kis)realista színjátszás szinte minden eszközét következetesen kiirtja (nem az első rendezése ez, amelyben ezt teszi), annak érdekében, hogy (1) a szövegről és annak jelentéstartalmáról semmi ne vonja el a befogadó figyelmét, és (2) ne is befolyásoljon érzelmileg senki senkit, azaz rendezői hangulatjelek, nagy színészi érzelemkitörések és mindezek következményeként létrejövő nézői át- és beleélések ne gátolják a racionális gondolkodást, az értelmezést. Igen, Zsótér Gabler Heddája nem az érzelmek színháza, okoskodva azt lehet mondani, inkább tipikus posztbrechtiánus színház, amelynek rendezője ráadásul duplán idegenít el: nemcsak nem engedi játszani a színészeket hagyományos módon, hanem számos esetben szándékosan a szöveg ellen rendez.

Porogi Ádám, Nagy Viktor és Trokán Nóra

A csöndes, egyszerű kezdésben Sára Bernadette (Juliane Tesman kisasszony) és Kertész Kata (Berte, Tesmanék szobalánya) a színpad elején, a publikummal frontálisan szemben, egymás mellett áll, és felmondják a közönségnek a feltétlenül megismerni szükséges előzményeket. Tehát nem egymással beszélgetnek, és abból kiderül valami, hanem elmondják nekünk. Ez a játékmód végig jellemző marad: gyakori a szembefordulás és a kifelé beszélés, az alakok sokszor robot- vagy bábszerűen, felesleges (karakterizáló vagy díszítő) mozzanatok nélkül mozognak, jönnek-mennek, és nem egymással, színjátszva dialogizálnak. A sorsfordító mondatokat halkan, szinte közönyösen, semmitmondón közlik. Mindezek mellett a jelmezeknek egyértelműen szimbolikája van, mint ahogy néhány cselekvést is szimbolikus cselekvéssel jelenítenek meg, például a kézirat széttépését és az előkerült jegyzetek összeszedését marokkó pálcikák szétszórása, illetve (játék)szabályos gondos-figyelmes összegyűjtése illusztrálja.
A második felvonás második felére egyértelműen kiderül: a szereplők – párban, csoportban vagy egyénileg – értékrendeket képviselnek. Berte különböző ruháinak mindegyikén feltűnő, színes rusztikus díszítés látható – ő a legrégibb múlt, melynek már csak a jelei élnek; Kertész Katának úgy kell eljátszania a szerepét, mintha ott sem lenne, mintha Bertének már nem lenne helye a világban. Teljesen arctalan és karakternélküli, úgy már nem kell/lehet szolgálnia, ahogy saját, tradicionális értékrendje megkövetelné, csöndben ki is derül róla, hogy nem tartja semmire, egyenesen megveti a ház fiatal úrnőjét. Bertét egyedül Juliane veszi még emberszámba, Sára Bernadette a közelmúlt polgári értékrendjét testesíti meg: elegáns, finom és tapintatos, humanista, aki nemes céljaiért pillanatok alatt alkalmazkodni és együttműködni képes, bölcs asszonyként nem akar sohasem a másik fölé kerekedni, amikor már konkrét dolga nincs (meghal a nővére, akiről gondoskodott), méltósággal „vonul vissza”, miközben még mindig új feladatot remélve, biztos pontként helyén marad a világban.

Szemenyei János és Trokán Nóra

Juliane egy generációval fiatalabb „követői” Elvstedné (Hajdú Melinda) és Hedda férje, Jörgen Tesman (Porogi Ádám). Nem nagyravágyók ők sem, nem is kiemelkedően tehetségesek, de – szemben Julianéval – a legfontosabb számukra az, hogy önazonosak legyenek, csakis a saját, értékes, elképzeléseiknek megfelelő életüket élhessék. Tesman esetében ez azt jelenti, hogy saját, kiugró teljesítményre nem is vágyik, de szenvedélyesen szereti mások eredményeit (szövegeit) ápolni, gondozni, megőrizni, Elvstednét meg az lelkesíti, az ad életének célt, értelmet, ha – „bajtársként” – másokat segíthet különleges, nagyszabású (társadalmilag hasznos, maradandó értékű) céljaik megvalósításában. Az ő „körükbe” tartozik Ejlert Lövborg is (Nagy Viktor), aki egy igencsak nem mellékes dologban különbözik a darab valamennyi alakjától: ő valóban tehetséges, kiugró teljesítményre képes. Ezért logikusan sérülékenyebb is, nehezebben illeszkedik a középszerűek unalmas, igazságtalan és mozdíthatatlan világába.
Velük szemben Tesmanné Gabler Hedda (Trokán Nóra) és Brack asszesszor (Szemenyei János) a kegyetlen, mocskos, betegesen narcisztikus, perverz új világ képviselői. Semmi sem indokolja, hogy nagy arcok legyenek (tehetség, kiugró teljesítmény egyáltalán nem), mégis szinte mániákusan uralkodni akarnak mások felett. Zsótér Sándor hű marad Ibsenhez, annak ellenére, hogy a darab szövegét Boronkay Soma nyersfordítása alapján Ungár Júlia dramaturggal közösen maivá átdolgozták. Az előadás persze mégsem Ibsen koráról, hanem a jelenünkről, és nem csak a magyarországi valóságról szól. Az új típusú „vállalkozói elit” már száz éve (és korábban is) mutogatta a foga fehérjét, egyik legismertebb alakja például Csehov Cseresznyéskertjében Lopahin, de Hedda és Brack – Zsótér interpretációjában – különösen hasonlítanak korunk (negatív) hőseire.

Porogi Ádám és Nagy Viktor

A középszerű ember mániákus hatalomvágyára Ibsen még mint az emberi lélek kiszámíthatatlan furcsaságára tekinthetett (esetleg mint a női emancipációs törekvések egyfajta melléktermékére), de ma már tömegméretű a jelenség: nők, férfiak egyaránt, a kishivatalnoktól a menedzseren át a politikusig, hatalmat akarnak gyakorolni másokon. Hedda és Brack visszatérően szabályosan tárgyalnak, egyezkednek arról, hogy Hedda Brack szeretője legyen, és így létrejöjjön egy (szerelmi) háromszög, de nem szerelem vagy testi vágy hajtja őket, hanem azt mérlegelik: a háromszögben vajon ki mennyire tudná hatalmában tartani a másik kettőt. Hedda láthatóan nem lelkesedik a viszonyért, a hatalom jobban felizgatná, számba is veszi mindegyik alkalommal, mit nyerhetne a háromszöggel. A szép küllemű nő katonatiszt apjának dicső tetteit, hatalmát, tekintélyét szeretné megörökölni, hangoztatja, mennyire irtózik a csúnya és kisszerű dolgoktól, mennyire nem akar nevetségesen és közönségesen élni, és közben magának (nem veszi észre, mennyire kisszerűen) megfogalmazza: legalább egy embert szeretne már a hatalmában tartani. E célért mindenkin fogást keres, mindenkit manipulál, minden helyzettel visszaél. Elvstednét az első adandó alkalommal elárulja, a hajdan csodált és szeretett Lövborgot újra az ívás felé terelgeti, de attól sem riad vissza, hogy a tehetséges, érzékeny férfit (egykori szerelmét) öngyilkosságra késztesse, mely szerinte végre egyszer egy olyan tett volna, amelyben szépség van.

Porogi Ádám és Hajdú Melinda

Ám Hedda számításai nem jönnek be: Lövborg szerencsétlen (és igazán kisszerű) halálában semmi szépség sincs, ráadásul az eset következményeként ő kerül Brack hatalmába, közben a már egyszer leigázott Elvstedné is fölé kerekedik (éppen Hedda férjében talál új bajtársat magának, akivel közös munkájában újra megtalálja élete értelmét), és Jörgen Tesman is lazán bejelenti a feleségének, hogy itt már semmi hasznát nem veszik. A teljes győzelem, a hatalom Bracké, az asszesszoré lesz. Ő „hatósági testület, tanács, bíróság szavazati joggal is bíró tagjaként” eleve a hatalom képviselője, de végre mindenkit, aki kicsit is bezavart a képbe, a privát életében is legyőzött. Az nem derül ki, hogy mi a célja a magához ragadott hatalommal, valószínűleg semmi. Amikor az elbukott Hedda az előadás végén főbe lövi magát, az asszesszor csak annyit mond: irgalmas isten, ilyet az ember nem csinál. Szemenyei János olyan semmitmondó cinizmussal, annyira szánalom nélkül mondja a darab eme utolsó mondatát, hogy az inkább azt jelenti: a legyőzött Hedda még arra is méltatlan, hogy embernek nevezzék.
Tág teret ad különböző értelmezésekre, áthallások magyarázatára a rendezés. Nem vitatható, hogy a máról, nekünk szól. Ha valaki befogadó-értelmezőként bátran beszáll a színházcsinálókkal közös játékba, és a látottakról-hallottakról megfogalmazza magában a saját véleményét, sokat tanul vele a korról, a társadalomról és önmagáról. A színészek kivétel nélkül alaposan kitesznek magukért. Trokán Nóra, Hajdú Melinda és Szemenyei János teljesítménye kiemelkedik. A Hajdú által technikásan megformált „mozdulatlanul elkötelezett” karakter emlékezetes alakítás, Trokán és Szemenyei (ezúttal is, immár sokadszorra) játékkal, de nem felszínes eszközökkel teremt rég megírt figurából ma is hiteles alakot.

Henrik Ibsen: Gabler Hedda

Rendező: Zsótér Sándor. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Nyersfordítás: Boronkay Soma.
Előadásszöveg: Ungár Júlia, Zsótér Sándor. Súgó: Ba Éva. Ügyelő: Mahalek Gábor. Rendezőasszisztens: Sirkó Anna.
Szereplők: Porogi Ádám, Trokán Nóra, Sára Bernadette, Hajdú Melinda, Szemenyei János, Nagy Viktor, Kertész Kata.

Katona József Színház, Kecskemét, 2017. február 18.