Kutszegi Csaba: Frida Kahlo és a „mesterséges intelligencia”

Dinyés Dániel – Hegyi György: Frida -

A Fridában az a legjobb, hogy létrejött, és talán további hasonló kísérletek inspirátora lesz.

Nem kis trouvaille lenne, ha valaki végre keresztezné az operett-musicalt a kortársszínház-kortárstánccal. Én biztosan csípném az eredményként létrejött bizarr hibridet, feltéve, ha erőteljes, hatásos volna.

frida1Elöl: Papadimitriu Athina és Gryllus Dorka / MTI Fotó: Kallos Bea

A korunkban oly divatos műfajhatár-átlépések engem akkor nem győznek meg, ha az „egy kicsit ebből, egy kicsit abból” elve hatja át őket. Viszont egyáltalán nem zavar, ha valamelyik szegmens túlteng az opusban, ha az összhatás újszerűségével, elevenségével felkavar, pofán vág. Ez utóbbiból van egy kicsit kevés a Fridában, mely amúgy érdekes és szimpatikus kísérlet, ám a magam részéről az uralkodó okos megfontolás helyett szívesebben láttam volna benne több zsigeri ösztönt, agyeldobós kockázatvállalást. Vagy ha emez nincsen benne elegendő, akkor viszont meggyőzőbb hagyományos minőséget.
Tetszetős ötlet, hogy a Frida Kahlo életútján két rövid felvonásban végigszáguldó előadás narrációját egy kitalált figurával, a festőnő meg nem született gyermeke lelkének megszemélyesítőjével (Molnár Áron játssza sokoldalú tehetséggel) oldják meg. A csak rövid, magzati létet kapott Dieguito-lélek nagyon szeretne világra jönni, testbe költözötten élvezni a lelkek birodalmából is nagyon szeretett édesanyja közelségét, de ez nem adatik meg neki. Molnár Áron a darab adta lehetőségeken belül többször is felvillantja ennek az abszurd, lehetetlen, de mégis mélyen emberi kitalációnak a költőiségét és bájos humorát, de ez – nem az ő hibájából – csak néhány felvillanás marad. Elsősorban íróilag nincs kellőképpen kiaknázva az ötlet, értsd: nincsenek jól megírva, kidolgozva a jelenetek. (Itt feltétlenül megjegyzendő, hogy ugyanannak a szerzőnek a tollából származó dalszövegek egységesen sokkal jobbak.)
Egy musicalben, amelyben egymást váltogatják a populáris, de igen jó minőségű tánc- és énekszámok, nem is kell jobb átkötő dialógusokat írni, de a Frida rendszeresen átcsúszik szószínházszerű színházi előadásba is, ez esetben viszont már hiányolom a rendesen, alaposan megírt dialógusokat, pláne ha kiált utánuk a jól elkapott drámai-lírai alaphelyzet. Színházi nézőként azt várom, hogy az egyik pillanatban tűzforrót, a másikban meg jéghideget kapjak, azt maximum a házi köntösömtől vagy a papucsomtól igénylem, hogy kellemesen langyos legyen. Frida Kahlo sorsa drámai jelenetekért, meg nem született gyermekének élet és anya utáni vágyakozása pedig csúcsra járatott költői színházért kiált. Ezeknek az elvárásoknak megfelelni, ezeket a lehetőségeket kiaknázni úgy nem lehet, hogy kicsit drámaiak, kicsit líraiak a jelenetek, kicsit musicalesek, máskor kicsit kortársszínháziasak, de olykor felbukkannak hagyományos operettes gegek is, a tánckar meg egyik pillanatban revüs betétszámokat abszolvál, a másikban meg elvont kortárstánc-koreográfiával hangulatot teremt.

frida2Újvári Milán, Gryllus Dorka és Bora Gábor / MTI Fotó: Kallos Bea

Ez az általános ellentmondás az egész előadást uralja. De ez a sokféleség a produkció erénye is. A Frida nem kiérlelt és/vagy beérett, jól sikerült produkció, hanem egy rendkívül időszerű kérdés-felmutatás. Mert tarthatatlan, hogy nálunk nincs (vagy alig található) olyan szórakoztató zenés színházi műfajú előadás, melynek egyszerre lehetne híve az, aki egy időben akarna igényesen szórakozni, önfeledten röhögni, színházi tradíciókat görcsök nélkül elfogadni, kísérleti kortárs színház alanya lenni és mindeközben egyik szekértáborba se tartozni, de az előadás minden alkotóeleméből kitűnő minőséget kapni. E kritériumoknak leginkább a Pintér Béla Társulata legtöbb produkciója felel meg; az ő előadásaik markánsan saját stílusúak, és ez azt is jelenti, hogy még számos hasonló, eredetien egyedi jelenség békében megférne a színházi palettán. Pintérék színházcsinálása egy dologban mindenképpen példaértékű: a szöveg megírásától, az igényes zenén, színjátszáson át az utolsó apró kellékig mindent alapos műgonddal dolgoznak ki. Nem kizárt, hogy Magyarországon (éppen az erre mutató előzmények miatt) az operett/musical-színjátszás felől bontakozik ki majd egy újszerű, igényesen szórakoztató kortárs színpadi műfaj. Egyes új generációs rendezők és zeneszerzők mozgolódása mintha óvatosan erre utalna.
Dieguino árnytársai, Frida Kahlo régholt szülei (Mamma szerepében: Papadimitriu Athina; Pappa: Kálid Artúr) nagyon jó szárnysegédek a narrálásban, emellett ők az énekes-zenés színház komikus-szentimentális „idős párjainak” színpadi leszármazottai. Kálid végig magabiztos rutinnal abszolvál, Papadimitriu hasonlóan tesz, de belőle többször magával ragadóan tüzes szenvedély is előtör. Ezzel szinte egyedül van így, mert átható szenvedélyért nem állt sorba kétszer a Diegót (híres festő, Frida férje) játszó Szabó P. Szilveszter és a címszereplő Gryllus Dorka sem, persze nem is olyan a darabbeli karakterük. Szabó P.-nek egyszerre kell valahogy amorf, expresszív (kortársszínházi) jelenségnek és bonviván táncos komikusnak lennie, Gryllus is sok arcát mutatja meg: ha nem is szenvedélyes, de pokoli szenvedéseket alakít, néha léha, jókedvű, majdnem boldog, kicsit szerelmes asszony is, nagyon féltékeny is, az előadás végén pedig okos bájjal kilép a szerepéből, kvázi brechti elidegenítéssel kortársszínházi fordulatot prezentál: elkezdi szapulni a tömegkommunikáció sugallta felületes Frida Kahlo-képet és az azt övező souvenir-bizniszt. Gryllus Dorkáról és Szabó P. Szilveszterről feltétlenül illik még megjegyezni, hogy mind a ketten szépen énekelnek.
A már emlegetett táncosok azért mutatnak különlegesen sokrétű összképet, mert nemcsak igen eltérő táncstílusokban kell egy estén helytállniuk, hanem mert hol karként, egységesen kell működniük, hol pedig egyenként, egyéni karakterrel kell kitűnniük. Ezt (és olykor-olykor a rövid verbálisszöveg-mondást is) mindannyian győzik, az én szememet és figyelmemet közülük a legtöbbször Egyed Bea és Újvári Milán vonzotta magára.
Igaz, a zenéhez nem értek, de régi, tántoríthatatlan és mindenevő zenefogyasztóként határozottan állítom, hogy a Frida legizgalmasabb, legbiztatóbb értéke a dalai, a zenéje. A Dinyés Dániel komponálta és „zenei vezette” muzsika könnyen fogyasztható, de tartalmas is, különböző zenei (és zenés színházi) tradíciók jelennek meg benne, de idegesítően szirupos vagy giccses hangok és/vagy dallamok nem csendülnek fel, sőt, korszerű a hangzás, izgalmas a szimbiózis a dalszövegekkel, a jópofa és jó szövegű szalonrap mellett bennem – áttételesen, hangulati alapon – Kis Pál és a Borz-, valamint Péterfy Bori-emlékek is felidéződnek. A különös hangzású trombitaszóló expresszív ereje már az előadás elején, Frida baleset utáni gyötrelmes gyógyulásakor határozottan feltűnik, nekem a hangszer a továbbiakban is végig a kedvencem marad.
Összefoglalva: a Fridában az a legjobb, hogy létrejött, és talán további hasonló kísérletek inspirátora lesz; a második helyen megosztva (szintén mint jövő felé mutató jelenségek) a zene és Molnár Áron színészileg és zeneileg is színvonalas játéka áll; végezetül megemlítendő, hogy az igényesen megtervezett és kivitelezett díszletek és jelmezek kitűnően illeszkednek a kissé mesterségesen intelligens rendezésbe.

Frida (Duda Éva Társulat – Budapesti Operettszínház)

Zeneszerző, zenei vezető: Dinyés Dániel. Dalszövegek, szövegkönyv: Hegyi György. Dramaturg: Oláh-Horváth Sára. Jelmez: Kiss Julcsi. Díszlet: Mindák Gergő. Videó: Karcis Gábor. Fény: Payer Ferenc. Konzultáns: Veress Anna. Koreográfus-asszisztens: Csuzi Márton. A rendező munkatársa: Bernáth Bernadett. Produkciós vezető: Czveiber Barbara. Koregráfus, rendező: Duda Éva.
Szereplők: Gryllus Dorka, Szabó P. Szilveszter, Molnár Áron, Papadimitriu Athina, Kálid Artúr, valamint: Bora Gábor, Darabont Áron, Egyed Bea, Jessica Simet, Nagy Viktória, Rusu Andor, Újvári Milán, Wéninger Dalma és a Duda Éva Társulat táncművészei; zenei közreműködők: Éder Ferenc, Szarvas Dávid, Subicz Gábor, Udvarhelyi Gábor.

Átrium Film-Színház, 2017. március 3.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu