Orlai Produkció: Szép Ernő: Vőlegény; Jonathan Maitland: Tagadj, tagadj, tagadj

Az előadás legfőbb tanulsága a mában ez: lehet munkával is pénzt keresni (jó páran most azt hiszik, valami sci-fit láttam).

A Színházak Éjszakájának hétvégéjén két Orlai-produkció budapesti premierjét is megtekinthette a nagyérdemű. Különösebb meglepetést nem nyújtott egyik sem: mindkettő igyekezett a korszerű, (színház)szakmailag értékes, és a közönségbarát színház közötti ösvényen magabiztosan tovatűnni…

Takács Kati, Hevesi László, Tóth Ildikó, Madácsi István, Kovács Patrícia / fotók: Toldy Miklós

Tova is tűntek. Azt ugyanis – úgy tetszik – naivitás volna elvárni, hogy e Szküllák és Kharübdiszek között lavírozva, időtálló remekművek is szülessenek. Az Orlai Produkció premier-létrehozási tempója sem kifejezetten az elmélyült alkotómunkát szolgálja, más kérdés, hogy kinek van egyáltalán igénye ilyesmire manapság. Távol áll tőlem a közönséget sértegetni, de például a Tagadj, tagadj, tagadj szombat esti Hatszín teátrumi bemutatójára érkezvén, a Nemzeti Vágta miatt lezárt Andrássy út, a Színházak Éjszakájára érkező mini csődület és a szokásos szombat esti szórakozásra készülő, szélesen hömpölygő emberanyag-entitás Bermuda-háromszögében botor módon parkolóhelyet keresve az a benyomásom támadt, hogy nem a kérlelhetetlenül igazságot kereső, lenyűgöző szellemi teljesítmények fővárosában bolyongok, jobbra-balra álmélkodó Odüsszeuszként. De végül is leleményesnek bizonyultam én is, mert már a Kodály körönd magasságában találtam helyet, és jó szelet kapva (meg egy kis esőt), hét előtt pár perccel kikötöttem a corner six színes múltú épületében.

Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, László Lili

De ennyi már sok is belőlem, térjünk vissza inkább a színházhoz, méghozzá a kronologikus sorrendet követve. A Vőlegény pesti bemutatója a Belvárosi Színházban zajlott egy nappal korábban, pénteken.

A már az ősbemutatóján (Vígszínház, 1922) sem eléggé szépernős Szép Ernő-színdarab Novák Eszter rendezte előadásában nyoma sincs például az elbűvölő Lila ákác-poézisnek, helyette képi világában, színre vitt karaktereiben és színészi játékmódjában is a nyers valóságra utalás dominál. Mára szinte nyom nélkül tűnt el a múlt század tízes éveinek polgári erkölcse is, a tipikus pesti alakokkal együtt, ennek ellenére a Vőlegényben – a színház ismert közvetett fogalmazásmódja révén – korunk nyersvalóságára ismerhetünk. A fordulatos, bohózatszerű meseszövés és a kacagtató jelenetek mellett-mögött tehát üzenet is lappang, levonható tanulság is mutatkozik benne.

Takács Kati

A publikum különböző tagjai igényük szerint fogyaszthatnak abból és annyit, amiből és amennyit éppen kívánnak. A színdarab igen jól meg van írva, a két főhős olykor paradox viselkedése elejétől végig valóságosan, mélyen motivált: ha aktuális céljaik éppen gyakran eltérők is, sorsukban közös, hogy mindketten ki akarnak törni a rájuk váró szegényes és beszűkült jövőből. Ennek különböző útjai-módjai lehetnek. Lehet szerelem nélkül, viszont pénzzel, lehet szerelemmel, de pénz nélkül, és lehetséges szerelemmel, pénz nélkül, ám sok-sok munkával, kitartó szorgalommal. Az előadás legfőbb tanulsága a mában ez: lehet munkával is pénzt keresni (jó páran most azt hiszik, valami sci-fit láttam).

Tóth Ildikó

A „szebb jövőben majd dolgozni fogunk, és abból meg is élünk” fantazmagória a darab végén csehovi ízeket csepegtet az előadásba, mint ahogy a produkció eleje is bennem egy orosz klasszikust idézett meg: vagy félóráig azt hittem, Gorkij Éjjeli menedékhelyének egyfajta proli realitys átiratát nézem. Kellem, báj, szépség és elegancia az előadásból direkte számkivettetett, aztán lassacskán – nekem örömömre – Szép Ernő azért csak-csak visszaszivárgott az estébe.

Ha annyi a cél, hogy a jól érezzem magam a színházban, és közben némileg elgondolkodjak, akkor a Vőlegény tkp. teljesen rendben van. Gondolkodni mindig szoktam (arról is, amiről nem kéne), és mindig jól érzem magam ott, ahol színészek játszanak. Pláne ha jól, nem unalmasan teszik. Kovács Patrícia hitelesen hozza Kornélkát, a kitörni vágyó szép és bájos, de markáns akaratú kisasszonyt. A női önrendelkezés terén is hatalmas lépés a darab születésének korában, hogy házasság előtt odaadja magát a szerelmének, de fontos, hogy a gazdag kitartót már nem részesíti kegyében.

Szabó Kimmel Tamás és Kovács Patrícia

Szabó Kimmel Tamásnak is elhiszem, hogy Fox Rudi fogásza a lelke mélyén rendes ember, szerelme végül ugyan még a lányénál is hisztérikusabban tombol, de sebaj, hisz tudjuk: a valóságra utalás ellenére ez csupán játék, egyáltalán nem dokumentarista színházat látunk. Mindkét szereplő jól is váltogat: a drámai részek előtt, után, nem ritkán közben is magabiztosan elsütögetik a nekik jutó poénokat. A többi szereplő jórészt poénsütögetésből építgeti fel a karakterét, közülük a legintenzívebb Gazsó György a Papa (Kornél apja) szerepében, néha nála már egy kicsit a jóból is megárt a sok. Takács Kati (Anya) nem is kicsit visszafogottabb, de türelmesen építgetett gegjeit jó arányérzékkel járatja csúcsra (nála jobban brosst villogtatni senki nem tud). Tóth Ildikó (Mariska) nem poénkodik, nem villogtat, viszont kitűnően formálja meg szimpatikus, igen szerethető figuráját. Meg kell említeni még Kerekes József (Fater) remek villanásait és László Lili (Pendzsi, székely szolgáló) áradó játékkedvét.

Lovas Rozi és Ullmann Mónika / fotók: Jókúti György

A szombat esti Tagadj, tagadj, tagadj előadásáról kevesebb a mondandóm, leginkább azért, mert számomra az előadás elsősorban a színészek heroikus küzdelméről szólt, hogy tudniillik az igen középszerű, unalmasan és helyenként igen terjengősen megírt darabból érdekes előadást csináljanak. A küzdelemből nyilván Szabó Máté rendező és Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervező is kivette a maga részét, de csodát egyikük sem tehetett. Sőt: az első pillanatban érdekesnek-izgalmasnak tetsző térkoncepció (köralakú és szabálytalan ovális nyílásokkal megosztott terek, le-feljáró előfüggöny és hátul „önműködő” kerek ajtó) inkább bezárja az előadást, visszafogja helyenként megmutatkozó dinamizmusát. A (színész)versenyben és a darabban női 100 és 200 méteres síkfutásban Lovas Rozi nyer, pedig nem kis feladat lapos dialógusokból, enervált fordulatokból szerethető, figyelmet felkeltő színpadi alakot formálni. Az ezüstérmet Ullmann Mónikának és Sztarenki Dórának megosztva adnám. A két úr, Nagy Dániel Viktor és Ficzere Béla tisztesen helytállt, számukra eleve a fontos részvétel volt a realitás, nem a győzelem.

Sztarenki Dóra és Lovas Rozi

A közönség a Hatszín Teátrumban is hálásan fogadott minden humorosnak szánt beszólást, megerősítve a tapasztalatot: a nézők nagyon szeretik, ha aktuális valóságukról, vagy közvetetten róluk szól a színpadi produkció. Ezt Orlaiék is tudják, ezért tud megélni a kereskedelmi színház.  

Szép Ernő: Vőlegény

Dramaturg: Kárpáti Péter. Zene: Lázár Zsigmond. Jelmez: Zeke Edit. Díszlet: Valcz Gábor. Grafika: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Novák Eszter. Producer: Orlai Tibor.

SZEREPLŐK: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Takács Kati, Gazsó György, Tóth Ildikó, Kerekes József, Szabó Irén, László Lili, Hevesi László, Gecse Noémi, Madácsi István.

Orlai Produkció

Belvárosi Színház, 2017. szeptember 15.

Jonathan Maitland: Tagadj, tagadj, tagadj

Fordította: Zöldi Gergely. Díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter. A rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa. Rendező: Szabó Máté. Producer: Orlai Tibor.

SZEREPOSZTÁS: Lovas Rozi, Sztarenki Dóra, Ullmann Mónika, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla.

Orlai Produkció

Hatszín Teátrum, 2017. szeptember 16.