Molnár Csaba – MU Színház – SÍN: CMMN SNS PRJCT

… az előadás valójában köztünk és a színészek, valahol a nézőtér és játéktér között félúton történik meg.

Mindig is élveztem azt, ha az előadás elején, ameddig bevonulunk mi, nézők, a színészek felvállaltan minket bámulnak, nézegetnek, méregetnek – ez a gesztus bizalmat kelt bennem, és arra gondolok, most remélhetőleg kibillentenek a komfortzónámból valamilyen jól kitalált interakcióval, végre bevonnak – ilyenkor rögtön meg is jelenik a félelem, hogy vajon mi lesz, ha túlságosan be akarnak vonni, és az nekem esetleg kellemetlen? Mindenesetre van egy izgalma az ilyen felütésű előadásoknak, mert nem tudom, mire számíthatok.

Szász Dániel és Raubinek Lili / fotók: Csányi Krisztina

Martin Schick és Laura Kalauz nyugat-európai színházi alkotók CMMN SNS PRJCT című, elárverezett előadásának magyar változatát láthatjuk, illetve vehetünk részt nyakig ebben a buliban, ahol bizony megszabadulunk egy-egy ruhadarabtól is (a bugyi és a melltartó azért maradhat).

Szász Dániel és Raubinek Lili alsóneműben, mellettük egy állványon háztartási kellékek, megszámozva (mosószer, vécékefe, képkeret, sampon stb.) – így kezdünk, aztán amint mindenki helyet foglalt, fel is ülünk a beavatós-hullámvasútra. „Ezt ki kéri?” – emel fel Szász Dani egy kenyereskosarat, és az elsőként jelentkezőnek oda is adja. Szép lassan szétosztogatnak az állványról mindent, mi meg elfogadjuk – hozzám egy Pur mosószer kerül.

A „szeretetcsomagok” kézbe kapása után most rajtunk a sor: a még mindig alsóneműben ácsorgó színészeket kéne felöltöztetnünk. Van feszültsége a játéknak, hirtelen nem tudjuk, hogy ez most komoly kérés, vagy csak színházi illúziókeltés, de végül beadjuk a derekunkat, elvégre mi is kaptunk ajándékot, miért ne segítenénk? Döbbenetes, hogy amilyen gyorsan elkapkodtuk a nekünk osztogatott tárgyakat, ugyanolyan gyorsan kerül mindkét színésznek nadrág, cipő, felső.

Szász Dániel és Raubinek Lili

Aztán folyik tovább az előadás: a mi ruháinkba öltözve kortárs táncolnak, az irodalom nagy klasszikusaiból olvasnak fel részleteket, és nekünk kell kitalálni a művek címét (Godot-ra várva, Háború és béke), van Ponyvaregény-jelenet, Titanic is – látszólag összefüggéstelen dolgokkal szórakoztatnak minket, hogy éppen ne unatkozzunk, hogy teljen az idő.

Pedig ennek a Common Sense (magyarul: Konszenzus) Projektnek van egy erős performansz- és posztdramatikus színházi jellege, ami miatt nem is szabad koherenciát, összefüggéseket keresni az előadásban. Sokkal inkább az előadás által kiváltott hatás kerül előtérbe, illetve azok az eszközök, amelyeket a hatás érdekében bevetnek a performerek.

Azért nehéz erről a fajta színházi élményről írni, mert az előadás valójában köztünk és a színészek, valahol a nézőtér és játéktér között félúton történik meg. Ahhoz, hogy létrejöhessenek az interakciók, vagy ha úgy tetszik, hasson az előadás, konszenzusra kell jutnia játszónak és nézőnek azt illetően, hogy ez most egy, a színházi konvencióktól teljesen eltérő előadás, más szabályrendszerrel, másfajta szereplőkkel: a néző nem befogadó, hanem résztvevő, a színész pedig performer, adott esetben játékmester.

Van egy nagyon jó dinamikája annak, ahogy hol ők, színészek irányítanak minket, hol mi, nézők irányítjuk őket, illetve az előadás menetét. Olyan, mintha folyton kóstolgatnának minket: a tőlünk kölcsönkért női blézert pofátlanul leművérezik, pénzt kérnek tőlünk, licitálásra kényszerítenek – olyan, intim zónán túlmenő gesztusok ezek, amelyek miatt egy másik közönséggel akár botrány is kitörhet. Most nincs botrány, de mi történne egy kevésbé nyitott, nem MU színházas közönséggel? Biztos, hogy Operett-bérletes is odaadná a zokniját? Tényleg ennyire be tudnak minket húzni a csőbe a CMMN SNS PRJCT-tel, hogy önmagunkon túllépve, személyes holmijainkat, pénzünket is odaadjuk (tényleg ennyire jól célzott a beavatás?), vagy csak mi vagyunk nagyon liberális, értő közönség?

Van ennek a formának egy veszélye, mégpedig az, hogy egy adott ponton elszabadulhat a pokol. Ezt akkor érzékelem először, amikor rávesznek, hogy levegyük a ruhánkat, és kölcsönadjuk, akkor valaki hátulról bekiabálja, hogy „Cigit nem kértek?”. Talán ugyanez a néző kérdezi a végső közös szavazásnál, hogy: „Ez is még az előadás része?”, de a két mondat között még beszólnak néhányszor, és én ezt úgy érzékelem, hogy ez egyszerre egy jó reakció is meg nem is, és ennél az előadásnál nem a néző hibája, ha azt érzi, hogy bármikor belepofázhat, mert nem lesz különösebb következménye.

Raubinek Lili

Mivel folyamatosan visszacsatolunk, kikérik a véleményünk, és kommunikálnak velünk, szerves alkotóelemeivé válunk az előadásnak – és én végig szkeptikusan figyelem, hogy ebből mi sül ki, tényleg ennyire nagy a konszenzus, ennyire mindent lehet?

Az előadás lényege: a CMMN SNS PRJCT aukciójának megszervezése, lebonyolítása, egy újabb licencszerződés megkötése egy ártatlan, mit sem sejtő nézővel. Miután ismertetik velünk az előadás megvásárlásának szerződési feltételeit, megnyitják az aukciót, lehet licitálni. Én komolyan mondom (és szerintem nem vagyok ezzel egyedül), hogy az előadás ezen pontján nem tudom eldönteni, hogy ez most tényleg vérre megy, vagy bohóckodás a színház égisze alatt. Valami bűvészmutatvány lesz a vége, becsapnak, vagy most az, aki a legtöbbet fizet, valóban megveszi az előadás játszási jogát 50 évre? Az utolsó „senki többet” 6000 Forintnál hangzik el, és zavartan nézzük, hogy ez a hölgy, aki valószínűleg a játék kedvéért, kíváncsiságból nyújtotta a kezét, hogy folytatódhasson a licitálás, most odaadja a készpénzt, és aláír egy szerződést!

Igen, ez elég súlyos dolog, hogy nekem, nézőnek kell eldöntenem, hogy megyek-e a színházi illúzióval, elhiszem-e, komolyan veszem-e, tehát részt veszek-e felelősségem teljes tudatában, vagy csak nézelődöm, passzívan figyelve, hogy ki meddig merészkedik.

Raubinek Lili és Szász Dániel egy nézővel

Az egyéni döntés és a konszenzus is fontos pillanatai az előadásnak: amikor licitálásra adom a fejem, akkor vállalom a felelősséget, hogy csőbe húznak, hogy tényleg meg fogom venni az előadást, tényleg kifizetem a pénzt, tényleg aláírok egy szerződést. Ha odaadom a nadrágom Lilinek, vállalnom kell, hogy ő bele fog izzadni, vagy esetleg elszakíthatja. Ha Danira adom a pólóm, az is benne van a kalapban, hogy le fogja önteni művérrel. Ha megbízom valakiben (most a színészekben), akkor vállalnom kell azt is, hogy esetleg nem az lesz, amire számítok.

Amikor a végén Dani és Lili felfedik előttünk az előadás költségvetését, és a fennmaradó összeg sorsáról nekünk kell döntenünk, ugyanaz a hétköznapi határokat túllépő bizalmi viszony alakul ki köztünk, mint mikor mi kétely nélkül rájuk bíztuk a ruhadarabjainkat: közös szavazással, az ő moderálásukkal dönthetjük el, hogy a szintén általunk hozott opciók közül melyik legyen. Úgy döntünk, hogy a licitálós hölgy kapja vissza a pénzét. A hölgy visszakapja a pénzt, az előadás véget ér, kezünkben a tárgyak (meg voltam győződve, hogy valamire használnunk kell előadás közben, de nem, csak úgy kaptuk őket), és eldönthetjük, hogy hazavisszük, eladjuk, itt hagyjuk vagy kidobjuk. Én most éppen úgy döntök, visszaadom a Pur mosószert (éppen van otthon).

CMMN SNS PRJCT

Koncepció: Martin Schick / Laura Kalauz. Rendező: Molnár Csaba.

Produkciós vezető: Erős Balázs és Vámos Janka. A magyar szöveget fordította: Molnár Alexa.

Előadók: Raubinek Lili és Szász Dániel.

MU Színház, 2017. szeptember 16.