Urbán Balázs: Szerepek a négyzeten

William Shakespeare: IV. Henrik I-II.

…a komoly színészi erő, a magas színvonalú szakmai tudás szinte bármit színszerűvé képes transzformálni.

A bemutató Nagy Gergő tervezte kitűnő plakátján egy koronát formázó söröskupak látható. Miként a plakát, úgy az Örkény Színház előadása is összemontírozza a királyi udvar és a kocsma világát, párhuzamot vonva a kocsmákban randalírozó pojácák és a pojácaként viselkedő elit között. De Mácsai Pál rendezése inkább csak érzékelteti, mint sulykolja a párhuzamot. Elsősorban stilárisan; a kortárs színház aktuális trendjeire jellemző redukciós eljárásokkal: szerepösszevonásokkal, jelzésszerű díszletekkel, kivetített feliratokkal.

henrik1Ficza István, Jéger Zsombor, Vajda Milán (hátul), Nagy Zsolt, Csuja Imre (elöl) / Fotók: Toldy Miklós

A redukció a IV. Henrik esetében persze szükségszerűség is, amelyet már a szövegkönyv kialakításánál alkalmazni kell. Hiszen a kétrészes dráma nem csupán hossza miatt nem játszható el egy estén teljes terjedelmében; felesleges volna az igen egyenetlen szöveg egészét színre vinni. A IV. Henrik nem uralkodói portré, nem tragédia ízű királydráma, hanem – hasonlóan a másik két, elvétve bemutatott Henrik-drámához – krónika, amely a megjelenített kor szélesebb társadalmi keresztmetszetét mutatja meg. Erénye a két világ szépen kiépített, párhuzamértékű kontrasztja, a Herceg plasztikusan megírt fejlődéstörténete, Falstaff magával ragadó alakja és a többi királydámánál modernebb (de legalábbis a mából nézve izgalmasabb) történelemszemlélete. Merthogy a IV. Henrikben zajló csaták abszurd sajátja az, hogy – szemben a többi királydráma véres dinasztikus ütközeteivel – itt szinte senki sem tudja, miért visel háborút. Az ellenségeskedések pillanatnyi sértődésből, dacból születnek, ehhez társítja mindkét fél az ideológiát, amelynek alapja a régmúltba, a király hatalomátvételének körülményeihez nyúlik vissza. Innen nézve a háborúskodás valóban hasonlít a kocsmatöltelékek egymás ellen kieszelt otromba cseleihez – igaz, ez utóbbiak kevésbé véres következményekkel járnak.

henrik2Nagy Zsolt és Znamenák István

Shakespeare drámájában folyamatosan ütközik a két világ; a díszletek szinte mindenben különböznek, a folyamatok alig-alig. A remek jelenetekben gazdag, de túlírt, túlbeszélt műből a mindenkori dramaturgnak feltehetőleg nem esik igazán nehezére kihúzni sorokat. Még akkor sem, ha Vas István elavult fordítása helyett az Örkény Színház Nádasdy Ádám új, világos, gördülékeny dialógosokat tartalmazó, de nem erőltetetten mai szóhasználatú fordítását játssza. A dramaturg, Ari-Nagy Barbara szövegváltozata igen meggyőzően és nagyvonalúan gyúrja össze a darab különböző cselekményszálait, (jelentés)rétegeit; érzésem szerint többféle rendezői értelmezéshez, megközelítéshez is jól használható, máskor is elővehető verzió született.

Mácsai Pál rendezése pedig mintha kicsit mindenről szólni próbálna. Az egyes jelenetekben kitett hangsúlyok, a kisebb játékötletek, a – túlzott didaxist kerülő – színpadi kiszólások hol a történelmi párhuzamokra, hol az államférfivá válás általános morális kérdéseire, hol a zavaros világban megélni próbáló kisember megpróbáltatásaira, hol az érdekekkel ütköző érzelmekre koncentrálnak. Mindenről mond valamit a rendezés, de jobbára általánosságokat – éppúgy nehéz valóban eredeti, sajátos szöveginterpretációt találni az előadásban, mint szenvedélyes, személyes mondandót. Így óhatatlanul is a játék megkonstruáltságára, szakmai színvonalára terelődik a befogadói figyelem – és azon van is mit nézni.

henrik3Takács Nóra Diána, Polgár Csaba és Kaszás Gergő

A tervezők például a redukció által szűkre szabott kereteken belül is hatásos látványvilágot képesek teremteni. Pedig a szín csaknem maga az üres tér (díszlet: Izsák Lili), amelynek egyedüli konstans elemei a színházi reflektorok. E teret az alkalmilag díszletépítői funkciót is ellátó színészek időről időre berendezik néhány székkel, kanapéval, asztallal, amelyeket azután alapfunkciójukat messze meghaladóan, kreatívan használnak. A hátsó falra vetített felirat tudatja az aktuális helyszíneket, megbízhatóan jelezve, hogy melyik párt táborában vagyunk. A királypártiak és a lázadók táborát Benedek Mari kortársi szabású, változatos ruhái is elkülönítik; igaz, a harci öltözet például csak színében tér el. A ruhák a szerepek közti váltásokat is megkönnyítik; néha elegendő csak kifordítani a kabátot, hogy a színész rögtön átkerülhessen a másik szerepébe. Máskor gyorsöltözéssel pillanatok alatt az egyik jelenetből a másikba átlépve születik új figura. A színészekből verbuválódik a játékot végigkísérő zenekar (pontosabban annak három, többé-kevésbé állandó tagja egyes jelenetekben más és más szereplőkkel egészül ki).

henrik7Máthé Zsolt, Novkov Máté, Vajda Milán és Polgár Csaba

Az előadás negyvenhárom szerepét tizenheten játsszák. Éppúgy láthatunk praktikum diktálta szerepösszevonásokat, mint olyanokat, amelyek akarva-akaratlanul is a színészi átváltozás mutatványát emelik ki, és olyanokat is, amelyeknek tartalmi jelentése, jelentősége van. Ez utóbbiak közül a legfontosabb a király és Falstaff szerepének – nem teljesen szokatlan, de tradícióvá azért nem vált – összevonása, de beszédes ötlet a Főbírót, illetve a Disznófő kocsmát vezető Szaporánét ugyanazzal a színésznővel játszatni, és fellelhetők megfelelések a szemben álló táborok vezéralakjainál is (ugyanaz a színész játssza például a király fő támaszát, Warwick grófot, aki a lázadás egyik legbefolyásosabb vezetőjét, a Yorki érseket.)

henrik5Takács Nóra Diána és Zsigmond Emőke

Bár az előadás távolról sem kínál mindenkinek egyforma lehetőséget, azért a játszók többségének jut egy-egy hálásabb vagy fontosabb szerep is. Kókai Tünde férjéhez vérmérsékletében hasonlító, szenvedélyes Lady Percyjének és Zsigmond Emőke szerelmével egy nyelvet nem beszélő, az elváláskor őrült szenvedéllyel hozzá kötődő Lady Mortimerjének fontos része van abban, hogy a csaták monoton egymásutánjában a szereplők emberi arcéle is kirajzolódjon valamelyest. Takács Nóra Diána az idősebb Percy nejeként mintha ura rossz szelleme volna, miközben Worcesterként az ifjabb Percy rossz szellemének tűnik. Novkov Máté Bardolfként és Mortimerként is a többiekkel sodródó másodhegedűs precíz portréját rajzolja meg, Jéger Zsombor János hercegéből, ha megélné, kifinomultan aljas király válhatna egyszer, Vajda Milán és Ficza István sokszínűen, finoman karikírozva hozza az itt is, ott is felbukkanó tipikus karrierpolitikusok jellegzetes alakjait, Kaszás Gergő pedig a gyávaság és gerinctelenség vérfagyasztóan komikus esettanulmányát állítja elő id. Percyként.

henrik8Nagy Zsolt

A főbb szereplők közül Pogány Judit Főbíróként az államférfiúi méltóság ritka erényét, Szaporánéként pedig az asszonyi kitartás és csaknem irracionális állhatatosság szép példáját demonstrálja. Znamenák István a komikusan és végzetesen babonás Glendowert, a minden cimboráját eláruló Poinst és az együgyű Kopár bírót egyéni színekkel, egyaránt hatásosan jeleníti meg. Polgár Csaba szangvinikus, kompromisszumképtelen és jól manipulálható Percyje meggyőz arról, hogy Henrik veresége esetén sem köszöntenének jobb napok Angliára, Paplanos Dolly ziccerszerepét pedig mértéktartóan, ízlésesen és éppen ezért roppant mulatságosan komédiázza végig.

Nagy Zsolt Henrik hercege alkatilag eltér a szerepkonvencióktól; nem kamaszkorból épphogy kinövő ifjú, hanem sokat látott, sodródó, felnőni tudatosan nem akaró férfi, aki a történelmi körülmények hatására kénytelen leszámolni a kívülállás illúziójával. Hogy a hatalom elfogadása mennyiben a kései, ám végleges felnőtté válás, a bölcs belátás jele, és mennyiben az elfojtott hatalomvágy kiteljesedéséé, azt az előadás homályban hagyja. Amit persze ambivalens értelmezési lehetőségként is értékelhetünk, ám ez az ambivalencia éppen a Hercegnek az apafigurákhoz kötődő kapcsolatában nem jelenik meg. Pedig IV. Henrik és Falstaff szerepének összevonását elsősorban éppen ez, az apa-fiú kapcsolatban megjelenő többértelmű párhuzam indokolhatná. Ám Nagy Zsolt Hercege már túl van azon, amit Falstaff egykor jelenthetett neki, „pótapján” keresztül inkább saját fiatalabb énjéhez viszonyul, míg az apjával egyszerűen nincs bensőségesebb kapcsolata.

henrik4Csuja Imre és Pogány Judit

És a király meg a pókhasú lovag is inkább önmagában, semmint a fiúhoz való viszonyában (vagy egymás kontrasztjaként) érdekes. Csuja Imre IV. Henriket klasszikus hivatalnokkirálynak játssza, puha diktátornak, akiből csak akkor tör ki az igazi despota, amikor hatalmát fenyegetik. Falstaffként pedig a szokottnál tudatosabb, az eseményeket nem a boroshordón keresztül szemlélő lovagot játszik, hanem olyat, aki nagyon is jól ismeri a világot, és levonta a megfelelő következtetéseket. Kívülállása, alkoholizmusa tudatos magatartás, amit akár lázadásnak is gondolhatnánk, ha a konformizmus nem írná árulkodó módon felül.

Abban, hogy az előadásból gyakorlatilag hiányzik a feszültség, fontos része van annak, hogy a főszereplők önmagában igen meggyőző játéka csak ritkán szikrázik össze. Az pedig a redukció hátulütője, hogy a látvány és az atmoszféra szintjén a különböző szín- és életterek összemosódnak; nincs kontraszt, nincs változatosság, így a produkció ritmusa is monotonná, a játék menete kiszámíthatóvá válik. A sok apró, okos játékötlet mellett olyan nagyobb szabású rendezői ötlet, mélyebb gondolat, amely a szokottnál eredetibb, sajátosabb fénytörésben láttatja a történetet, nem fedezhető fel.

henrik6Novkov Máté és Zsigmond Emőke

Így aztán az előadás nem a történelmi, illetve morális dilemmák aktualitásáról, hanem a társulat szakmai kvalitásairól tudósít. Az Örkény Színház kiemelkedően erős csapata – amely a tavalyi évadtól sok fiatal színész szerződtetésével a korábbiaknál is ütőképesebbé vált – az utóbbi egy-két évben sorra bizonyságát adja annak, hogy a komoly színészi erő, a magas színvonalú szakmai tudás szinte bármit színszerűvé képes transzformálni. Ha kell, versek sorából, ha kell, nagyepika színpadi változatából születik színház; hol egy zongorára építve, hol a csaknem üres tér kijelölte kereteken belül játszanak el a színészek sokszereplős, térben, időben szinte követhetetlenül változatos drámákat. És valószínűleg akkor is kiváló alakítást nyújtanának, ha gyakrabban kellene teátrálisabb, formailag változatosabb, esetleg formabontó előadásokban eredetibb, izgalmasabb gondolatokat, személyesebb rendezői interpretációkat közvetíteniük.

William Shakespeare: IV. Henrik I-II.

Fordította: Nádasdy Ádám, 2017-ben. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Dalszöveg: Máthé Zsolt. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Darvas Ferenc, Herczeg Tamás, Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt, Sós Eszter. A rendező munkatársa: Szabó Julcsi. Rendező: Mácsai Pál.

Szereplők: Csuja Imre, Nagy Zsolt, Vajda Milán, Ficza István, Pogány Judit, Jéger Zsombor, Znamenák István, Novkov Máté, Dóra Béla, Kaszás Gergő m.v.,

Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Zsigmond Emőke, Kókai Tünde, Herczeg Tamás, Máthé Zsolt, Darvas Ferenc m.v.

Örkény István Színház, 2017. október 14.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu