Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk -

„…egymás nyitott-könyv életéből kihullott könyvjelzők” lesznek valamennyien.

Van egy nyakba akasztható, bölcs bagolynak álcázott színházi órám, jó szolgálatot tesz, ha előadás közben feltűnés nélkül szeretném megnézni, mennyi van még hátra a végéig. Ha egy közel két és fél órás, szünet nélküli előadáson egyszer nézek rá, és döbbenten konstatálom, hogy már csak fél óra, azt jelzi, hogy az előadás nem ereszti el a nézőt, végig fenntartja a figyelmét, nincsenek benne üresjáratok. De ennél sokkal több jót is kínál a tatabányaiak játéka.Megyeri Zoltán, Crespo Rodrigo, Király Attila, Bakonyi Csilla, Danis Lídia / A fotók forrása: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

Tadeusz Słobodzianek kortárs lengyel szerző drámája először a Katona József Színházban mutatkozott be nálunk, aztán elkezdte vidéki színházi életét: Miskolc és Szombathely után most Tatabányára érkezett. „Ez a darab most végig fogja járni az egész országot?” – kérdezte egyik kritikus kollégám az előadás előtt. Jó lenne, ha így lenne, ha minél többen találkozhatnának erre az egyszerű alapötletre épülő, ám a múlt- és jelenfeldolgozás szempontjából nem csak a lengyeleknek fontos darabbal.

A szerző egy 1919/1920-ban született osztály tíz tanulójának életét kíséri végig 1925-től 2003-ig. Egy sokadik osztálytalálkozó szerencsésebb történelmi körülmények között is szembesít az együtt indult életek szinte felfoghatatlan széttartásával. Itt pedig a történelmi körülmények egyáltalán nem szerencsések: az orosz megszállást német, majd újra orosz követi. Az egykori osztálytársakból üldözők és üldözöttek lesznek, váltott szereposztásban. Tízükből az jár a legjobban, akinek a szülei időben meghallják a belső vészcsengőt, és már a harmincas évek közepén emigrálnak Amerikába, de ő is elveszíti az összes otthon maradt rokonát. A többieknek így vagy úgy, de tragédiába fullad az élete. Talán egy kivétel van, Rachelka, akinek legalább némi nyugodt, tévé-távkapcsolós öregség adatik. „…egymás nyitott-könyv életéből kihullott könyvjelzők” lesznek valamennyien, ahogy Kemény István írja egy osztálytalálkozós versében (Egy nap élet).

Crespo Rodrigo, Király Attila, Jegercsik Csaba, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Megyeri Zoltán, Egri Márta

Az előadást Guelmino Sándor rendező egyetlen formai ötletre építi, mégpedig arra, hogy minden egy koszlott tornateremben történik. Horváth Csaba rendezéseire jellemző ez az egyanyagúság, gondoljunk csak A nagy füzet terményeire vagy a Bűn és bűnhődés tornaszőnyegeire. Nagyon jól egyben tarthat és meghatározhat egy előadást egy ilyen ötlet, de fennáll a veszély, hogy nem tart ki végig, erőltetett megoldásokra, kompromisszumokra késztet. A tornaterem azonban igen jó választásnak bizonyul, és az utolsó percig kitart. (A díszletet Fekete Anna tervezte.) A bordásfaltól az öltözőpadokig, a szekrénytől a gyűrűhintáig minden eszköz megtalálja a maga helyét, jelenetét és jelentését. A különféle labdákkal a verekedéseket vagy az erőszakot stilizálják, a gyűrűhinta egyszerre tudja megmutatni a kényszer szülte házasság jármát és a karikagyűrűt, de szerepet kap a magnéziumpor is, amivel a meghaltak arcát kenik be.

Megyeri Zoltán, Király Attila, Egri Márta

A tornatermi helyszín maga után vonja azt is, hogy a mozgás kiemelt fontossággal bír az előadásban. A mozgásanyagon (Király Attila munkája) is érződik Horváth Csaba hatása, például a verekedések, a fizikai erőszak stilizált koreográfiájában. A bordásfal oldalához simuló testek látványában egy-egy pillanatra mintha még a Toldi képei is felderengenének. Az előadás azonban nem megy el a mozgásszínház irányába, annyit használ belőle, amennyit az alapvetően prózai társulat valamennyi tagja elbír, és amennyit az alapvetően prózai előadás megkövetel.

A darabban tíz, közel azonos súlyú szerep van, így nem csoda, hogy azok a vidéki színházak vállalkoztak a színrevitelére, ahol erős a társulat, mint a szombathelyi vagy a miskolci. Bizton állítható, hogy most már ilyen a tatabányai is. Igazságtalan lenne néhány színészt kiemelni a fegyelmezett, pontos, a hosszú előadásban végig kitartó összjátékból. Akkor sem lazít senki, amikor már a bordásfal tetején ülve nézi a többieket (ezzel a gesztussal is jelzik, hogy ki nem él már az osztályból). Szerepük szerint gyerekek, fiatalok, felnőttek, (néhányan közülük) idősek is. Üldözők és üldözöttek, szerelmesek és csalódottak, rémültek és indulatosak. Nincsenek hamis hangok, hangsúlyok, valahogy minden együtt van és minden a helyén van.

Dévai Balázs, Bakonyi Csilla, Király Attila

A vége is. Úgy alakult, hogy néhány nappal korábban láttam az Ádám almáit a Radnóti Színházban, és ott úgy éreztem, az előadás végén a Baltazár Színház értelmi sérült gyermek- és felnőtt színészeinek bevonulása és az Örömóda eléneklése nem vált az előadás szerves részévé, és túlságosan érzelmes lett tőle a zárlat (miközben nagyon fontosnak gondolom azt, amit a Baltazár Színház csinál, és az előadásaikat is). A mi osztályunk végén is bevonul egy éneklő gyerekcsapat. Épp azzal a dallal, épp olyan vidáman és bizakodva, mint két és fél órával korábban azok, akiknek a szemünk láttára morzsolódott szét az életük. És itt ez a keretjáték hozzá tud adni az addigiakhoz, minden szentimentalizmus nélkül, keményen üt. Ahogy az egész előadás is.

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk

Fordította: Pászt Patrícia. Díszlet: Fekete Anna. Jelmez: Kárpáti Enikő. Zenei munkatárs: Lovas Gabriella. Mozgás: Király Attila. Ügyelő: Kánai Gergely. Súgó: Tóth Bianka. Rendezőasszisztens: Modla Marietta. Rendező: Guelmino Sándor.

Játsszák: Danis Lídia, Bakonyi Csilla, Egri Márta, Mikola Gergő, Dévai Balázs, Crespo Rodrigo, Király Attila, Jegercsik Csaba, Megyeri Zoltán, Kardos Róbert.

Jászai Mari Színház-Népház, 2017. november 2.