Kutszegi Csaba: Vacsora vagy lázadás?

Bertolt Brecht: A jóember Szecsuánból

Akármit teszünk, ha nem vigyázunk, megértjük a szöveget, nem tudunk elmenekülni (csak ha otthagyjuk az előadást), tudatunkba mászik az üzenet.

Nem szoktam nagy bejelentésekkel élni, de most azt gondolom: Trokán Nóra játéka Zsótér-rendezésekben lassan új színházi stílust teremt. Amellett, hogy Trokán koncentráltan, elmélyülten és kidolgozottan játszik, az is fontos, hogy fiatal és szép. Mintha Zsótér Sándor azon mesterkedne, hogy a figurái, a gesztusai, a játéka révén megmozduljon bennünk az együttérzés és a megértés. Hátha a Trokán Nóra-jelenség képes megértetni velünk, hogy a színház rólunk, a gyerekeinkről, a jövőről szól (Trokán Nóra minden Zsótér-rendezésben egyszerű, mai lány), és hogy mit veszthetünk, ha mindent eltűrünk, ha nem lázadunk.

jóember1Trokán Nóra, Sára Bernadette / Fotók: Walter Péter / A fotók forrása: kecskemetikatona.hu

Szecsuánban nagyon igazságtalan az élet. Az emberek önzők, fásultak, félnek, kérdésre „nem válaszolnak, és oda mennek, ahová állítják őket”. Pedig, ahogy Sen Te-Trokán mondja (előrejőve a színpadon, a szemünkbe nézve), „ahol nincs lázadás, jobb, ha a várost elemészti a tűz, mielőtt leszáll az éj”. A Kádár-korban, ha egy kritikus „a sorok közt olvasva” meg is értette, miről szól az ilyesféle színpadi üzenet, nem írta meg, nehogy ártson vele az alkotóknak, a színháznak. Ma már megírhatjuk; utána nem történik semmi… Nem történik semmi, mert ahogy Szecsuánban, úgy nálunk is, „a jók erőtlenek, az istenek tehetetlenek”.

Vérlázító, ahogy a (társadalmi) környezete bánik az egyetlen szecsuáni jóemberrel, ahogy kihasználják, megalázzák, a jóért cserébe ártanak neki, gyűlölik. Mindezt érdeklődve nézzük, a lázadáshangulat legcsekélyebb jele nélkül. Rengeteg ember megy ma Magyarországon színházba, szinte mindig majdnem teltházzal mennek az előadások, de mindeközben kollektíve teszünk a színházra (is). Nem érdekel az üzenet, ha megértjük is, nincs dolgunk vele. Ugyanúgy megyünk haza, ahogy érkeztünk. Pedig – ahogy a gimnáziumi tanárom a múlt század hetvenes éveiben magyarázta volt – a brechti színház abban különbözik a nem-brechtitől, hogy míg az utóbbi után a néző elégedetten megvacsorázik, az előbbitől elmegy az étvágya. Hát, igen: jóllakottan nem lázadunk, csak esetleg üres hassal – ezt is sokan tudták-tudják, evidenciában tarják a hatvanas-hetvenes évek óta.

jóember2Szemenyei János és Trokán Nóra

Zsótér Sándor mindent megtesz azért, hogy a kecskeméti A jóember Szecsuánból előadása után ne legyen kedvünk vacsorázni. Epikus színházat játszat, amelyben minden azt szolgálja, hogy a szöveg tartalmát kristálytisztán megértsük. Ennek érdekében a rendező elidegenít minket az előadás önfeledt élvezetétől. A szemünk láttára, „közmegegyezéssel” lesz istenből számító öregasszony vagy erőszakos borbély (közben nincsen ámulatba ejtő színházi csoda, hókuszpókusz), a Paul Dessau-dalok előadásmódja sokak kedvét egy időre elveszi a színházlátogatástól, a világítás irritáló, mintha erőszakosan akarna ébren tartani minket, nem történik semmi határozottan röhögtető, nincs csinnadratta és hatásvadászat, csak nyomják a szöveget értelmesen (vannak olyanok, akiket ez is kifejezetten irritál), nincsenek nagy érzelmi kitörések, nem ordítanak, csak ritkán és kulturáltan sírnak, nem is örömködnek a színészek. Akármit teszünk, ha nem vigyázunk, megértjük a szöveget, nem tudunk elmenekülni (csak ha otthagyjuk az előadást), tudatunkba mászik az üzenet. Ráadásul azt is végig kell néznünk, hogy egy egyszerűen viselkedő, de bomba kedves, értelmes és jólelkű lányt aljas módon kihasználnak, tönkretesznek.

jóember3Kertész Kata, Trokán Nóra és Kiss Zoltán

Trokán Nóra és (játszó)társai felnőnek a feladathoz, sőt, felállnak a helyzet magaslatára. Szemenyei János Jang Szun, az állástalan repülő szerepében tűhegy pontosan, visszafogott eszköztárral, stílus- és modorbéli extravaganciák nélkül játszik. Vele szemben Csombor Teréz (Második isten / Jang Asszony, Jang Szun anyja) gyakran kiugróan remekel, elidegenítőn, abszurdba átcsapva hozza a brechti zenés-énekes-táncos hagyományokat is, főleg az anyaszerepe telitalálat. Fazakas Géza Vang, a vízárus szerepében nagyon jó és hiteles, mindezt úgy éri el, hogy sohasem több annál, mint amit hoznia kell. Sin asszonyként Sára Bernadette sem játssza túl a szerepét, alapból sprőd és karcos, többször képes nemcsak elgondolkodtatni, hanem – Brechthez hűen – kihozni a nézőt a sodrából. Ő mondja ki a sok közül az előadás egyik kulcsmondatát, amellyel a jótevője, Sen Te bukását kommentálja: ez van, ha valaki több akar lenni, mint a magunkfajta. Danyi Judit (Mi Csü, háztulajdonosnő) és Nagy Viktor (Su Fu, a borbély szerepében) illeszkedve a közös játékmódhoz színes karaktert formál, előbbi jelmezével és frizurájával, utóbbi diszkréten szimbolikus kék szakállával is kitűnik az átlagos szecsuáni szegények közül.

Trokán Nóra is jelentéses jelmezeket cserél (jelmezterv: Benedek Mari): piros utcalányruhája igen ízléses, miközben kellő mértékben kihívó és attraktív is. Több mint jó ötlet, hogy Sui Ta nagybácsiként csak összetűzi a haját, és kék dzsúdóruhára emlékeztető öltözetet vesz fel, melyben a tartása és a mozdulatai is egy távol-keleti harcművészét idézik. Ambrus Mari díszlete is beszédes: két, sűrűn lakott, alacsony belmagasságú emeletes ház közé szorult egy szabálytalan, ferde, „kibillent üzlethelyiség”, mely süllyedni és emelkedni is képes.

jóember4

Az 1940-ben íródott Brecht-dráma tapasztalati valósága ma is érvényes – persze szofisztikáltabb környezetben. Ma nem az a tanulság, hogy a jótékonykodáshoz előbb könyörtelen kapitalistává kell válni, hanem az, hogy mindenkit át kell vágni, mindenkin át kell gázolni, ha ki akarsz törni az elviselhetetlen szegénységből, vagy a megunt középszerűségből. A teljesítmény helyett ma nagyobb ázsiója van (és ez egyre szélesebb körökben hallgatólagosan elfogadott) a csalással-lopással szerzett indulótőkének, és az ego a mindenható úr. Erről a mi, elrontott és/vagy romlani engedett világunkról beszél Sen Te, amikor azt kérdezi nyomatékkal, újból szembe fordulva velünk: hogy bántok a saját fajtátokkal? Az előadás végén az istenek Sen Tét biztatják: légy csak jó, és minden jó lesz. Ám a záró monológot mondó Gyerek (Fazakas Bendegúz) az új generációk, az új idők új dalát szavalja, amikor elmagyarázza: minek az ésszerűség, ha az ésszerűtlenség szerzi meg az ételt.

Nekem itt elment az étvágyam: az előadás nálam elérte a célját. Ki is hagytam utána a vacsorát. De csak azért, mert – a saját, jobb jövőm érdekében – diétázom.

Bertolt Brecht: A jóember Szecsuánból      

Fordította: Ungár Júlia. Rendező: Zsótér Sándor. Díszlettervező: Ambrus Mária.

Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Zene: Paul Dessau. Zenei vezető: Károly Kati. Színpadi zene: Szemenyei János. Súgó: Ba Éva. Ügyelő: Berki Zoltán. Rendezőasszisztens: Sirkó Anna.

Szereplők: Fazakas Géza, Nagy Viktor, Csombor Teréz, Nagyhegyesi Zoltán, Trokán Nóra, Szemenyei János, Danyi Judit, Sára Bernadette, Kertész Kata, Koltai-Nagy Balázs e. h., Magyar Éva, Illés Alexa, Kovács Gyula, Fazakas Bendegúz, Szokolai Péter, Kiss Zoltán.

Katona József Színház, Kecskemét, 2017. november 18.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu