Kovács Natália: #Shetoo

Heinrich von Kleist: O. márkiné

A női test pedig folyamatosan kiszolgáltatott helyzetbe kerül; többször látjuk szinte ruhátlanul az átöltözés-jelenetekben; többször érnek hozzá fenyítő vagy erőszakos módon a férfi szereplők…

Előfordul, hogy az élet utólag bekúszik egy már elkészült előadás alá, és az amúgy is fontos tartalmat megtámogatja azzal a tapasztalattal, hogy a benne feldolgozott probléma élő és aktuális. Ez történt a Trojka Színházi Társulás O. márkiné előadásával is, amelyet először Temesváron mutattak be májusban, de most a Jurányiban is láthatja a közönség. Számomra legalábbis lehetetlen volt úgy nézni a darabot, hogy függetlenítsem magam a szeptemberben kirobbant Weinstein-botrány és az azóta folyamatosan napvilágot látó szexuális zaklatások körül kialakult diskurzustól. Nem is nagyon lehet, és valószínűleg nem is kell. Az események újra keretezték az előadást, ami – azt hiszem – jót tett neki.

omarki1Bárnai Péter, Nagy Dóra és Soós Attila / Fotók: Balázs István Balázs

A Kleist-féle történetben és a napi híradásokban megfogalmazott probléma azonos: szexuális abúzus, amelynek fel- majd beismerése, valamint definiálása is gondot jelent. Továbbá egy olyan kulturális hagyomány, amelyből az következik, hogy az áldozat bűnhődik azért, amit ellene követtek el. O. Márkiné részben F. gróf, az őt megerőszakoló férfi áldozata, másrészt azonban saját családjának és a hagyományos társadalmi elvárásoknak is áldozatul esik, amennyiben előbb kitagadják, majd arra kényszerül, hogy hozzámenjen bántalmazójához.

Magam is hajlamos lennék azt gondolni, hogy az ilyesmi mai ésszel elképzelhetetlen, ha nem jönne szembe nap mint nap legalább egy áldozathibáztatás, illetve olyan kifacsart gondolatmenetek tömkelege, amelyekből az ilyen megoldás egyenesen következik. A kettősmércéből, a nővel és a férfival szemben támasztott eltérő elvárásokból fakad az a paradox helyzet, hogy egyáltalán felmerülhet megoldásként egy ilyen házasság gondolata. Hiszen a gyerek a nőben növekszik, látványos és letagadhatatlan, és ha apa nélkül marad, az a nő szégyene. Mert neki makulátlannak és önmegtartóztatónak kell lennie, annál is inkább, hiszen ugyanez a férfitól nem elvárt és elvárható.

omarki2

Kleist novellája végrehajtja azt a bravúrt, hogy szinte észrevétlenül viszi végig az olvasót a reflexszerű áldozathibáztatástól a belátásig vezető úton, annak felismeréséig, hogy O. Márkiné ebben a történetben a szenvedő fél. Amikor először elkezdtem olvasni a novellát, a levél tartalmán magam is elmosolyodtam. [„Felső-Itáliának egyik híres városában, M.-ben, újságok által tette közzé bizonyos O. márkiné, egy makulátlan hírű özvegy, anyja két jól nevelt gyermeknek, hogy tudomásán kívül áldott állapotba került, hogy kéri a születendő gyermek atyját, jelentkezzék, s hogy családi okokból el van szánva rá, hogy hozzámenjen feleségül.”] Szinte lehetetlen nem ironikusan olvasni ezeket a sorokat, hiszen normális esetben elképzelhetetlen, hogy egy nő ne emlékezzék arra, hogy részese volt olyan aktusnak, amelynek következtében gyermeket vár. Természetes, hogy ebből indulunk ki. Főleg ha a szóban forgó nő „makulátlan hírű”, és ha „anyja két jól nevelt gyermeknek”. Másrészt a levél sorairól eszünkbe juthat a szeplőtelen fogantatás is, és hirtelen úgy hathat, mintha ehhez a biblikus előképhez próbálna visszanyúlni egy arra egyáltalán nem érdemes személy. Ráadásul tudjuk, hogy kétszáz évvel ezelőtt egy törvénytelen gyermek a társadalom peremére sodródást jelenthette egy nő számára. Azonban amikor az olvasó mentegetőzésként értelmezi a szöveg kezdő sorait, gyakorlatilag az áldozathibáztatás csapdájába esik, ugyanazt a kétkedést és tagadást ismétli meg, amelyet a történtek novellán belüli befogadói, külső szemlélői is.

omarki6

Ugyanezt a trükköt Soós Attila rendezése nem valósítja meg, de ez talán nem is baj. Egészen másként hat, amikor Nagy Dóra az áldozat szerepében a közönséggel szemben ül a színpad közepén, egy széken, és a szemünkbe nézve mondja el a levélben foglaltakat. A személyes jelenlét következtében sokkal hihetőbbé válik a történet, és valahogy durvább gesztusnak tűnik az állítás kétségbe vonása. Hiszen látjuk az áldozat tekintetét: szemében a fájdalmat, a kétségbeesést, a szégyent és a félelmet. Hirtelen emberközelivé, valóságossá válik a történet. És hát kinek van kedve nevetni egy tragédián?

Három táncos viszi színre az összes szerepet, és a történet elbeszélése úgy valósul meg, hogy O. márkiné két jól nevelt kisfia (Bárnai Péter, Soós Attila) segítségével mintegy rekonstruálja az eseményeket. Bárnai és Soós alakítja a történet férfi szereplőit (egy kivétellel, amikor Nagy Dóra is katonává vált át), és a praktikus okokon kívül szimbolikus értelmezések is beleolvashatók ebbe a szereposztásba: például a férfihegemónia folytonossága; vagy az „úgy viselkedj más nővel, ahogy szeretnéd, hogy anyáddal / testvéreddel / lányoddal bánjanak” gondolata. A történet rekonstruálásának folyamatában a márkiné olykor fiaival is konfliktusba kerül; rosszalkodnak, vagy lázadnak ellene, sőt mintha halványan az ödipális komplexus is beszüremkedne a viszonyrendszerbe. Főleg mert a szerepek néha nagyon közel kerülnek egymáshoz; már-már összecsúsznak.

omarki8

Az előadás képi világa átgondolt és koherens; a lufikkal, a létrával, a rövidnadrágos fiúkkal, akiken a tányérsapka hol a gyermeki öltözet része, hol pedig a katonai uniformis kiegészítője. A kivehető kellék has a fikciót dekonstruálja, míg az anya ki-be lépegetése a történetből és a történetbe, az elbeszélés keretét teremti meg. Valamint ugyanez a dinamika idézi elő, hogy az események előre haladtával a fiúk egyre inkább groteszk figurákká válnak. Ahogy az előadók oda-vissza váltanak gyerek, és az erőszakot képviselő felnőtt szereplők közt, egyre inkább összefolynak a szerepek, és a kisfiúk is egyre rémisztőbbé válnak.

A női test pedig folyamatosan kiszolgáltatott helyzetbe kerül; többször látjuk szinte ruhátlanul az átöltözés-jelenetekben; többször érnek hozzá fenyítő vagy erőszakos módon a férfi szereplők; és ezeknek mindig csak úgy tud véget vetni a márkiné, ha megállítja a történetet, és újra anyaként instruálja a fiúkat. Ettől nagyon eltér a megerőszakolás-jelenet. Ez a rész hosszú, az aktus során jelen lévő két testet erős fény borítja be, miközben szép, már-már megdicsőítő zene szól. Én egy ponton túl nem bírtam nézni, ami összefügg azzal, hogy nem tudok megerőszakolás-jeleneteket nézni semmilyen műalkotásban. Lehetőség szerint elkapcsolok, kimegyek vagy eltakarom a szemem. Érdekes, hogy ez ennél az előadásnál is így történt, annak ellenére, hogy egészen szimbolikusan, direkt giccsesen, és – gyanítom – szándékoltan ironikusan jelent meg az abúzus. A körítés olyan, mintha szeretkezés történne, csak éppen a nő – jól láthatóan – nincs öntudatánál. Talán éppen ettől provokatív, éppen ezért olyan elviselhetetlen a látvány.

omarki7

Valamint attól, hogy a darab elején segítséget kérő, nyílt tekintetű márkiné itt csukott szemmel, teljesen öntudatlanul jelenik meg. Az a mindenre elszánt, erős és irányítani képes nő hirtelen olyan pillanatban látható, amikor nem képes befolyásolni az eseményeket. És ez a pillanat fogja – egyszer és mindenkorra – megpecsételni a sorsát.

Heinrich von Kleist: O. márkiné (Trojka Színházi Társulás)

Szereplők: Nagy Dóra, Bárnai Péter, Soós Attila.
Színpadra alkalmazta: Szász Hanna és Soós Attila. Dramaturg: Szász Hanna.
Dramaturg konzultáns: Radnai Annamária. Fénytervező: Hlinka Móni. Produkciós vezető: Váczi László. Rendezőasszisztens: Piróth Kinga.
Rendező: Soós Attila.

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2017. november 17.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu