Kutszegi Csaba: Új idők új lapjai

Szenteczki Zita – Juhász András – DoN’t Eat Group: A halál kilovagolt Perzsiából -

A DoN’t Eat Group előadása azért nyújt revelációs élményt, mert a korszerű technikai eszközöket nem csupán felsorolják vagy megemlítik benne, hanem játszanak is velük.

Jankovics Péter az első mondatával világossá tesz mindent: „Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell…” Persze a megvilágosodáshoz az is kell, hogy a néző átessen a Trafó nem is kissé átalakított nagytermében a bevonulási és helykeresési ceremónián, amely közben lehetősége van szemügyre venni a színpadi környezetet, vagyis A halál kilovagolt Perzsiából című regényadaptáció ízig-vérig 21. századi ambientéjét. Merthogy a játéktér furcsa berendezési tárgyai – különösen a fent, a horizonton kifeszített fehér vetítővászon – művészeti alkotás tudatosan létrehozott környezete, melynek csöndes tanulmányozása révén válik érthetővé a színész első közlése (mely a regénynek is első mondata). A „a rettenetes üres, fehér papír” ugyanis az egész színpad az összes tartozékával együtt, leginkább persze maga a fehér vászon.

halal1Jankovics Péter / Fotók: Mónus Márton / A fotók forrása a DoN't Eat Group facebook-oldala

Míg a múlt század hetvenes éveiben egy művésznek (írónak) „csak” egy fehér papírt kellett szöveggel teleírnia, ma már (a színházrendezőnek) egy totális-komplex, aktív és élő, sokdimenziós színházi felületet kell elvont és konkrét jelekkel telerónia. Rögtön az elején tehát számomra érthetővé válik az előadás alapkoncepciója (és/vagy alapélménye), Jankovics egyszerűen, de igen jól mondja a kezdőmondatot, és a furcsa, artisztikus színházi látványgépezet is jól dolgozik körülötte.

A helyzet később – jó értelemben – egyre inkább fokozódik. Kiderül, hogy egy dolognak sohasem csak egy nézőpontja van csupán, sőt, mindig minden máshogy és másmilyennek is látható (attól függően, honnan nézzük), továbbá hogy ez az egész „csupán” (beavató) játék, ugyanúgy, ahogy az egész világ is színház. Rainer-Micsinyei Nóra Krisztina szerepében például úgy fekszik hanyatt, hogy függőlegesen állva, a falra feltűzött tigrismintás strandtörülközőjére tapad háttal, miközben a kamera szemből pásztázza. Jankovics Péter is függőlegesen hasal le mellé, ám a kameraállásnak köszönhetően tökéletes a vízszintesség illúziója. Horizont és vertikum következetes elforgatása végigvonul az előadáson, parádésan játékos és furcsa például később az a jelenet, amelyben vízszintesen „ülnek” egy terített asztalnál.

De nem csak térdimenziókat hasít ki a világból önkényesen az előadás, hanem az idődimenziókat is össze-vissza szabdalja. Ugyanez a folyamat játszódik le a delirium tremensig eljutott alkoholbeteg látomásaiban (a regény és az előadás alkoholista főhőse folyamatos ivással csalja elő az emlékeit, és motiválja magát alkotásra), és korunk józanjainak artisztikus vízióiban. A vetítővásznon megjelenő mozgóképek tele vannak loopolással: furtonfurt ismétlődnek egyes néhány másodperces részletek. A loopolást egyébként már Pilinszky János – ideillően – megfogalmazta a Terek című versében, a pokol térélményéről szólván: „Ott az történik, ami épp nekem / kibírhatatlan. Talán nem egyéb, / kibontanak egy rongyosládát, / lemérik, hány kiló egy hattyú, / vagy ezerszeres ismétlésben / olyasmiről beszélnek azzal / az egyetlen lénnyel, kit szeretek, / miről se írni, se beszélni / nem lehet, nem szabad.” (kiemelés tőlem – K. Cs.)

halal2

De nem csak kizökkentett tér- és idősíkokkal operál az előadás, előképalkotásban is újszerűt nyújt. Különböző tárgyakról és bizarr helyzetekben bizarr eszközökkel pózba helyezkedő szereplőkről helyben készített felvételekből képződnek szürreális montázsok a vásznon, e sokszor meglepő jelentésűvé összeálló képi elemek ugyanúgy szerveződnek, mint a lázasan zakatoló gondolati asszociációk. Hogy véletlenül se legyen egyszerű a képlet, a különböző módszerekkel és technikákkal készült vizuális elemeket – ha jól láttam – a keverőpultnál Juhász András intermédia-művész és rendezőtárs élőben mixeli, megalkotva ezzel a színházi előadás mindenkori élő egyediségét. A képmixekben sokszor nehéz is eldönteni, mikor látható éppen aktuális real time vetítés, mozgóképalap „hozott anyagból” vagy korábban, de ezen az előadáson rögzített képkocka. Ehhez a látványvilághoz igényes, szintén élőben mixelt (sőt: helyenként a szereplők énekével-zenélésével is színesített) auditív mező is társul. A hangkeverő-pultnál – szintén csak tippelem – maga Sőrés Zsolt, a zeneszerző komponál folyamatosan, majd az előadás végén egy súlyos elektronikus vonósszólóval kifejezetten a zenére irányítja a figyelmet.

Változnak az idők, és változik bennük az írás- és közlésmód is. Szenteczki Zita rendező és alkotótársai így írják tele a „rettenetes üres, fehér papírlapjukat”. És talán a legfontosabb: a DoN’t Eat Group előadása azért nyújt revelációs élményt, mert a korszerű technikai eszközöket nem csupán felsorolják vagy megemlítik benne, hanem játszanak is velük. Hosszú évek óta nem láttam hasonlót, mert a trendi technikákat alkalmazó kísérleti színházi produkciók legtöbbje általában megelégszik azzal, hogy demonstrálja a korszerű technikák létezését.

A kérdés ilyenkor a legtöbbször a „hogyan tovább?”. Eztán mindig ilyen előadásokat kell csinálni, vagy ez is már a létrejöttével betöltötte a hivatását, és újat kell kitalálni helyette? Szerintem technika és színész egyidejű, közös játékában még korlátlan lehetőségek rejlenek, e kisregény-adaptációban is nem egy kitűnő ötlet kicsit körülményesen, kezdetekre jellemző naiv bájjal valósul meg. A DoN’t Eat Group színháza akkor fog beérni, ha a minden helyzetben fölényes magabiztossággal kezelt, magától értetődően kicsiszolt technikai megoldások lesznek – a színészi játékkal és a szereplők jelenlétével közösen – az előadás legfőbb szervezőerői. A szöveg ebben csak egyenrangú komponens lehet. Ám A halál kilovagolt Perzsiából most látott adaptációjának néhány, technikailag kevésbé attraktív részletében úgy éreztem, (még mindig) a szöveg vonszolja az előadást.

halal3

Pedig akkor jó, ha a technika és a színész együtt vonszolja, mint ahogy Jankovics Péter vonszolja körbe Krisztina anyjának kórházi ágyát, amelyen az anya szerepében Takács Katalin monologizálja el kamerába, már-már abszurd groteszkbe hajlón egy tipikus 20. századi sors stációit, és demonstrálja amazok nehezen múló következményeit. Érdekesség, hogy a Dr. Horváth Putyi rendezte, 2006-ban elkészült filmes feldolgozásban is Takács játssza az anyaszerepet (ott is igen jól). Jankovics Péter megragadó természetességgel ingázik a különböző idősíkok és karakterpillanatok között, különös hegesztőmunkásként is hiteles: el-elvonulgatva a munkapadjához, mintha (poszt)szocialista (ir)realista munkáshősként ő hegesztené össze e múltból mába tartó víziót. Amúgy jelenetről jelenetre együtt vonul a filmes stábbal (melynek tagja kameraman, mikrofontartó, sminkes, kellékes stb.), és játék közben ki-kiszemez a kamerára, ezzel jelzi, hogy a szelfiközpontú mában (is) járunk. A leginkább mai alakot Rainer-Micsinyei Nóra hozza. A vágyott, kívánt lányként nem tökéletes alakú babaszépség, hanem cserfes-dumás-közvetlen csaj, aki igazából (szintén „csak”) szeretetre vágyik (szeretetért cserébe még a tradicionálisan-családilag utált cigizést-piálást is képes lenne eltűrni).

Az előadásban kicsit sem a szöveg által hordozott jelentés és/vagy üzenet a lényeg. Hajnóczy Péter regénye csak egy jó ürügy arra, hogy egy múlt századi kulturális értékből príma, élő 21. századi színház szülessen.

A halál kilovagolt Perzsiából (DoN’t Eat Group)    

Rendező: Szenteczki Zita, Juhász András. Koreográfus: Hadi Júlia. Dramaturg: Bíró Bence. Operatőr: Táborosi András, Mayer Bernadette. Zeneszerző: Sőrés Zsolt. Fénytervező: Bányai Tamás. Díszlet: Diák István. Jelmez: Szabados Luca. Media design: Juhász András. Boom: Jávorka Ádám. Videó technika: Vivid Illusions. Fény: Dézsi Kata. Produkciós asszisztens: Kövécs Luca. Kreatív menedzsment: Kovács Andrea / Let it Be! art agency.

Előadók: Jankovics Péter, Takács Katalin, Rainer-Micsinyei Nóra, Hadi Júlia, Diák István, Raubinek Lili, Lévai Viola, Szabó Mátyás Péter.

Külön köszönet: Matis Lilla, Végh Ágnes, Gara Bernát, Várhegyi István, Nagy Géza, Bakelit Multi Art Center, Artus Stúdió. Koproduckiós partner: FÜGE Produkció, Budapest Városarculati Nonprofit Kft, Budapest Főváros Önkormányzata, NKA.

A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2017. december 14.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu