Kutszegi Csaba: Öreg csontok muzsikája

Forte Társulat: Vaterland -

Ütőhangszerek gyanánt (nyilván kemény műanyagból készült) csontdarabok szolgálnak.

Kicsit sem csodálkozom azon, hogy Thomas Bernhard „megszólította” Horváth Csabát. A 20. századi osztrák irodalom hollandiai születésű klasszikusának szövegei ugyanis valósággal kiáltanak a – Horváth nevével fémjelzett, magyar fizikai színházi – színháziasítás után.

vater2Nagy Norbert, Pallag Márton, Földeáki Nóra, Fehér László, Andrássy Máté (hátsó sor), Horkay Barnabás, a takarásban Barna Lilla és Molnár G. Nóra / Fotók: Toldy Gábor

Bernhard szövegei szabadok és mélyek (az író minden mondata egy-egy konnotációs építmény), a szövegek konkrét nyelvi valósága mellett (mögött, felett) határtalan nyelven túli világok szélesülnek, melyekben hemzsegnek a történelmi utalások, az egyén nyelvhez, kultúrához, közösséghez, családhoz, felmenőkhöz, földrajzi régióhoz, szűkebb és tágabb értelemben vett hazához viszonyulásainak nehézségei, avagy egyenesen traumái. Mindezek mellett a szövegeknek általában sodró erejük és rejtett zenei ritmusuk is van, elmélyült olvasásuk gyakran valóságos flow-élménnyel jár.

Tehát – ez egy kicsit praktikus, sőt maliciózus „színházcsinálói” okfejtés lesz (de ideillő, hiszen a bernhardi életmű része a Der Theatermacher is) – a koreografikus mozgások és a fizikai akciók prímán fel tudják nagyítani a tartalmas szövegek eleve is erőteljes mögöttiségét. Ez a „Forte stílus” egyik alappillére: mozgással, fizikai akciókkal, sajátos játékmóddal és hangulattal tegyél pluszt a szöveghez, vagy úgy, hogy elvontan illusztrálod annak konkrét nyelvi jelentését, vagy éppen ellenkezőleg, még elvontabban, a szöveg elsődleges jelentésétől homlokegyenest eltérő eseményeket és jelenlétet jeleníts meg, láthatóvá téve, érzékeltetve így a szöveg gondolati mélységét, tovaburjánzó jelentésrétegeinek gazdagságát. Mindez izgalmas színházi játékra is lehetőséget teremt, mert a társított mozdulatok-akciók lehetnek súlyosak, dinamikusak, kockázatvállalók és kockázatillusztrálók, ám direkt keresetlenségükkel, a verbális nyelvhez képesti eltökélt és makacs inverziójukkal lehetnek abszurdak és humorosak is, sőt, ami a játékra különösen lehetőséget teremt: e kétfajta megjelenítési mód váltogathatja, játékosan ellensúlyozhatja egymást. Fentiek rendre meg is történnek a Vaterlandban.

vater1Nagy Norbert és Földeáki Nóra

És még sok minden egyéb is történik az előadáson. Például – ez az elmúlt évek Horváth-opusaira szintén különösen jellemző – az élő zene és ének jelentős szerepet kap. Ez Bernhardnál kifejezetten indokolt is, hisz írásaiban a zenének, a zenéről értekezésnek sokszor fontos szerepe van, például Az olasz férfi címszereplője folyton, szinte mániákusan Bartókot hallgat (igaz, a Vaterland előadásában erre nincs utalás), de a Kioltás című regénykompozícióból több zenével foglalkozó rövidebb-hosszabb rész is bekerült a színdarabba, például a gyászinduló kapcsán Haydnra utalás is felhangzik. Ám az igazi zenei játékra a többszöri (hol bravúrosan harsány, hol igen finom) abszurd a capella jódlizás nyit teret. A kristálytisztán intonáló táncos-színészek teljesítményét később megdobja Nagy Norbert ügyes harmonikajátéka, különösen impozáns a zenei összteljesítmény Földeáki Nóra múlt századi szórakoztatóipart idéző jódlis szólószámaiban.

Ide tartozik a végig, többszörösen fontos szereppel bíró „ritmusszekció-ténykedés” is. Ütőhangszerek gyanánt (nyilván kemény műanyagból készült) csontdarabok szolgálnak. Ez a fő szimbólum Az olasz férfiból származik (a többi szöveg döntő hányada a Kioltásból). Azt is lehetne feltételezni, hogy Az olasz férfi végül is csak a tömegsírra, a legyilkolt lengyel menekültekre történő meghatározó képi és színpadieszköz-utalás miatt került be az előadásba. Annál is inkább, mert a Kioltás is egyfajta „olasz” férfiról (és szintén nem kis részben temetési előkészületekről) szól: a regényben a Rómában élő Franz Josef Murau tér haza a felső-ausztriai Wolfseggbe, autóbalesetben elhunyt szülei és bátyja temetésére; míg Az olasz férfiban az öngyilkossá lett apa temetésére egy távoli olasz rokona érkezik – szintén Wolfseggbe. Ez is jó Bernhardban: életműve különböző darabjaiban nemcsak áthallások, hanem átfedések is találhatók, és ez adekvát azzal a (Horváth Csaba által is) kedvelt színpadi jelenetezéssel, amelyben mindig más-más szereplő bújik egy meghatározhatatlan kilétű és identitású alak bőrébe, és narrálja magát – a nézőben újabb és újabb kérdéseket felvetve. Ez a mesterséges bizonytalanságérzés általában is adekvát Thomas Bernhard írói világával.

vater3Barna Lilla

Minden adott tehát, hogy különleges kortársszínházi csemegeként, örvendezve fogadjuk be a Vaterlandot. Rám mégsem hatott reveláció erejével az előadás, sőt kétségeim is támadtak, pedig a szünet nélküli kétórás produkció végig lekötött, minden pillanatát élveztem, figyeltem. A várt hatás elmaradása nem az előadókon múlt. A gárda összteljesítménye, intenzív és sokrétű művészi munkája ezúttal sem kifogásolható. Persze (természetesen) nem azonos színvonalon szerepel mindenki. A már említett Földeáki Nóra folyamatosan kiragyog a csapatból, a két, fiatalabb generációt képviselő női szereplő, Molnár G. Nóra és Barna Lilla közül az előbbi határozottabb, dinamikusabb, érettebb alakítást nyújt. A tapasztaltabb férfiak egységesen jók, nehéz lenne bárkit is kiemelni közülük, mindig akad köztük olyan, aki éppen a prímet viszi dinamikában, érdekességben, elmélyültségben.

Ez a Forte stílus akkor üt igazán, ha érződik rajta a világ felfedezésének, a színház birtokba vételének primer öröme. Ha rosszmájú volnék, úgy fogalmaznék: a Vaterland Horváth Csaba komplex színháznyelvi eszközeinek egy nagy kasszája, amelyben nyugtázható a teljes eszköztár valamennyi elemének kidolgozott jelenléte, miközben a nyelvteremtés öröme már nem élhető át. Ez előbb-utóbb elkerülhetetlen sorsa lesz minden rutinizálódó alkotói nyelvnek.

vater4

Engem a befogadandó anyag hihetetlen töménysége, súlya is zavar, mert nézőként óhatatlanul összetöpörít: esélyem sincs mindent felfogni, megérteni, átélni, nem adatik időm kicsit sem mélázni, lassabban kapcsolni. Érződik is némi zavar a befogadásban: a Trafó premierközönségének jó harmada akkor röhög bele rendszeresen az előadásba, amikor szerintem kicsit sincs min röhögni (persze mindenkinek szíve joga…). Néha úgy érzem, indokolatlan, üresen maníros megoldások is születnek, például sekélyesnek érzem, hogy Fehér László a vaddisznó mindegyik említésénél vadkanként mordul egyet, és nem értem, nem élvezem, amikor Földeáki Nóra mintha hirtelen sztrókot kapna, oldalra csücsörített szájjal, féloldalas arccal mond végig egy jelenetet.

A legtöbb jelenet persze helyén van és adekvát, mint ahogy jól működik a színpad közepén tornyosuló, megmászható expresszív-kubista vastraverz is, melyet a szereplők az előadás végén lebontanak. Mint ahogy a temetetlen holtakkal, bűnökkel, képmutatással terhelt régi világot igyekezett – könyörtelen szembenézéssel – lebontani, eltüntetni, kioltani a saját hazájában is mindig idegenjövevény-életet megélő író.

            

Vaterland (Forte Társulat)

Dramaturg: Rácz Attila. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Benedek Mari. Fénytervező: Payer Ferenc. Produkciós vezető: Kudron Anna. Rendezőasszisztens: Stangl Franciska. RENDEZŐ-KOREOGRÁFUS: Horváth Csaba.

Szereplők: Andrássy Máté, Barna Lilla, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József, Molnár G. Nóra, Nagy Norbert, Pallag Márton, Widder Kristóf.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. február 23.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu