Tóth Krisztina: Pokémon go –

… egyetlen jó történik velük – annak is rossz vége lesz.

Sokan vagyunk, akik örömmel várjuk Tóth Krisztina egy-egy új verses- vagy novelláskötetét. Nagy érzelmi hullámveréseinkre és mindennapi apró történéseinkre ismerünk bennük; figyeljük, ahogy a tárcanovellákból kirajzolódnak egy szomorú és magára hagyott ország szomorú és magára hagyott lakóinak arcvonásai. A Rózsavölgyi Szalon most lehetőséget adott arra, hogy a méltán népszerű és olvasott író egy számára új műfajban is kipróbálhassa magát: darabírásra kérték fel. Kortárs magyar darabot rendelni önmagában is üdvözlendő gesztus, főleg egy magánszínháztól. Ebben az esetben azonban azzal is számolhattak a megrendelők, hogy a darab nem nagyon illeszkedik majd a Rózsavölgyi Szalon repertoárjába. Tóth Krisztina „hősei” nem ebben a polgári eleganciát és kávéillatot árasztó közegben vannak otthon.

Debreczeny Csaba és Bozó Andrea / Fotók: Éder Vera

Ahogy a Pokémon go szereplői, a vidéki panelben élő, középkorú tanárnő–mérnök házaspár sem. Egyetlen fiukat ugyan felvették a Színművészetire, de nagyjából ez az egyetlen jó, ami történik velük – és még annak is rossz vége lesz. A karakterek és a felvetett kérdések ismerősek lehetnek azoknak, akik olvasták Tóth Krisztina műveit. (Néha konkrétan is megidézi egy-egy korábbi írását, ilyen például az anyja hajtincsei helyett pepit szorongató kisfiú története.) És ezek olyan kérdések, amelyek nagyon is fontos, hogy színpadot kapjanak: női szerepek, női kiszolgáltatottság, eltorzult szülő–gyerek kapcsolatok, a családon belüli és kívüli erőszak, a rákbetegséghez való családi és társadalmi hozzáállás, öngyilkosság. Amíg azonban egy-egy novellában általában egy kérdéskörre fókuszál, egyetlen pillanatfelvételt rögzít, ebbe a kétszer ötven percbe annyi rossz fordulat, emberi gonoszság, nyomorúság és tragédia tömődött össze, ami a realista szövegben sokszor már hiteltelennek hat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az életben sajnos nagyon is előfordulnak ilyen rossz forgatókönyvek, amikor az egyik baj húzza maga után a másikat, és valamennyi mozzanatra tudnánk példát mondani akár a saját környezetünkből is. Ez a túltelítettség okozhatja, hogy az anyán és a fiú barátnőjén kívül, akik árnyaltabb, összetettebb karakterek, a többi figura vázlatosnak, egydimenziósnak érződik.

Ladányi Júlia és Hunyadi Máté

A szerző a darab realizmusához illeszkedő szikár, mindennapi nyelvet használ, néhány szójátékkal, családban öröklődő szóval (mint amilyen a többször előkerülő szalvetta) fűszerezve. Megjelenik a számítógépes játék, a címadó Pokémon go szókincse is, és van olyan szereplő, Józsi, a minden lében kanál szomszéd, akit a nyelvhasználata a többiekénél is jobban jellemez. A humor és az irónia időnként feloldó nevetésre is alkalmat ad.

A Rózsavölgyi Szalon speciális tere mindig feladja a leckét a több helyszínen játszódó előadásoknál, az alkotók azonban néhány elhúzható függöny, vetített képek és a kinti jelenetekhez egy másik sarok bevetésével most is jól megoldották a feladatot. A két lakásbelső vetített képeinél azonban disszonanciát érzek, mely azért feltűnő, mert a többi képnél nincs ilyen anakronizmus. A középkorú házaspár panellakása a 60-as-70-es évek emblematikus bútoraival van berendezve, miközben jelmezeik maiak. Ezeket a bútorokat ma már vidéken is az egy generációval idősebbek, a 70-80 körüliek lakásában lehet még látni (meg a retro divatja jegyében legfeljebb Pesten). A nagymama lakásbelsőjénél megint egy generációval korábbi kép látható a konyhaasztal alatti lavórral, kopott, faragott konyhaszekrénnyel, miközben a nagymama öltözete szintén mai, és jóval magasabb társadalmi státuszt tükröz.

Tímár Éva

Csizmadia Tibor rendezése jól pörög, nincsenek üresjáratai. A kertben elásott urna keresése ad némi abszurditást az előadás kezdetének, de aztán végig megmarad realista mederben. (Zárójelben: van még egy kortárs magyar dráma, ami egy urna körül forog, Krusovszky Dénes Üveganyája, amit éppen az ebben az előadásban is szereplő Sztarenki Pál rendezett meg néhány éve Zalaegerszegen.)

A színészek közül az anyát játszó Bozó Andrea és a fiú barátnőjét alakító Ladányi Júlia kap lehetőséget árnyalt szerepformálásra, és mindketten igen meggyőzően élnek vele. Bozó Andrea azt a nőtípust formálja meg, aki próbál mindenkinek megfelelni, miközben minden bajával magára marad, de mintha maga sem hinné el, hogy ez lehetne máképp. Ladányi Júlia érzékenyen, színesen formálja meg a karakterét, érezteti mögötte a titkait is, miközben azt is elhisszük neki, hogy a családi háttere ellenére maradt meg ennyire gyanútlannak. Mert a Sztarenki Pál által megformált Józsinak bizony a szeme sem áll jól. Bicskanyitogató egy fazon a bennfentességével, tolakodásával. Kb. a kerti csigainvázió jut róla az ember eszébe – és mindezt persze a színészi játék dicséreteként mondom. Tímár Éva a nagymama szerepében megint csak remekül nyitogatja a bicskát az ember zsebében a karakter önzésével és kíméletlenségével. Debreczeny Csaba játékfüggő apája és a fiú szerepében Hunyadi Máté kevesebb szerepbeli lehetőséget kapnak, de azzal jól élnek.

Debreczeny Csaba és Sztarenki Pál

Annak idején, amikor a versek után Tóth Krisztina prózát kezdett írni, egy interjúban elmondta, hogy volt, aki azt tanácsolta neki, maradjon inkább a verseknél. Milyen jó, hogy nem tette. A drámaírás a prózához képest nagyon más szabályok szerint működő műfaj. Ahogy a novellával sokat kísérletezett, míg megtalálta a megfelelő „képkivágatot”, amelyben szereplőit megmutatja, a drámához is meg fogja találni.

Tóth Krisztina: Pokémon go

Játsszák: Debreczeny Csaba, Bozó Andrea, Hunyadi Máté e.h., Tímár Éva, Ladányi Júlia e.h., Sztarenki Pál.

Díszlet: Enyvvári Péter. Jelmez: Molnár Anna. Dramaturg: Hárs Anna. Rendező: Csizmadia Tibor.

Rózsavölgyi Szalon, 2018. március 3. 15 óra