Katona József Színház: Ürgék –

Ha ez szándékos, diszkrét-ügyes férfivilág-kritika volna, őszintén élvezném, de eme rendezői szándéknak nem találom nyomát.

Hatalmas közhely, de nagy igazság is, hogy az élet produkálja a legjobb történeteket. Csak az a kérdés, mennyiből mennyi a legjobb. Mert az összes között ott vannak a legjobbak is, ez kétségtelen, csak nehéz megtalálni őket, pláne ha az összesnek alig pár százalékát teszik ki. Márpedig ilyesmi lehet az arány, mert az élet legtöbb története középszerű, lapos, unalmas és szürke. Ehhez képest a Katona József Színház Kamra-béli Ürgék-előadásán jobb az arány: az ott elbeszélt és valamelyest szcenírozott történeteknek legalább 15-20 százaléka érdekes.

Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Dér Zsolt, Bán János és Tasnádi Bence / Fotók: Horváth Judit

A többi viszont érdektelen és unalmas. Az előadáson számomra egyértelműen bebizonyosodott: életből „egy az egyben” adaptált szövegekkel ideig-óráig (akár több előadás vagy jelenet erejéig is) lehet ugyan izgalmas-érdekes előadásokat, avagy hatásos színházi pillanatokat kreálni, de igazán jó színházi alkotás leginkább jól megírt darabokból születhet. (Ez a felfogás felvállaltan szubjektív, miközben azt is tudom: az „igazán jó színházi alkotás” fogalma is kinek-kinek mást jelent.)

Kérdés az is, hogy az „interjúkból összeálló, folyamatosan formálódó szövegekbe” (lásd: ajánlószöveg) mennyire nyúlt bele a rendező és a dramaturg, Pelsőczy Réka és Török Tamara, akik a szöveg-összeállítást is jegyzik. Mert ha jelentősen belenyúltak, jobb darabot is írhattak volna, ha meg nem nyúltak bele eléggé, akkor nem végezték el rendesen a munkát. Az is lehet, hogy eleve valamilyen köztes megoldásra törekedtek, mert az előadás műfaját így határozták meg: „dokumentumszínház – és mégsem az”. A köztes állapotok lehetnek ugyan nagyon termékenyek is, de az a közhely is igaz, hogy a „se nem hal, se nem hús” megoldások ritkán hatékonyak.

Tasnádi Bence, Dér Zsolt, Szacsvay László, Bán János, Ujlaki Dénes, Pálos Hanna

Az Ürgék előadásán is sokáig zavaróan nem derül ki, hogy három, lassan szép korú színész fiatal kollégák segédletével megrendezett jutalomjátékát látjuk-e, esetleg tényfeltáró, mélyre hatoló, trendi dokumentumszínházat, avagy egy nosztalgikus húrokat pengető, közönségbűvölő limonádéegyveleget. Csak a több mint másfélórás előadás utolsó félórájában derül ki, hogy a kellemes, de néha eléggé unalmas limonádén azért túlmutat a rendezés: több olyan történet is megjelenik benne, melyek abszurditásuk, többrétegű jelentéses voltuk, valamint az átlagostól jócskán elrugaszkodó extrémitásuk miatt jól szolgálnak színpadi szituációk alapjául. Gyanítom, hogy a szöveg is ezekben a jelenetekben (például Bán János folyamatos gyermeknemző történeteiben, Ujlaki Dénes anonim szexuális kalandjában és leginkább Pálos Hanna szokatlan testvértaláló sztorijában) formálódott leginkább – színházszerűvé.

Bán János, Pálmai Anna, Ujlaki Dénes és Szacsvay László

Nekem nem tetszik, hogy – bár férfitörténetekről szól a produkció – a két igencsak kitűnő női szereplő, Pálmai Anna és Pálos Hanna, akik nemcsak feldobják, hanem végig megmentik az előadást, lényegében egyfajta furcsa színpadi eszkort-lány szerepre ítéltetnek (annál nagyobb szám, hogy hátrányos helyzetükben is leginkább ők válnak figyelemre érdemesekké). Ha ez szándékos, diszkrét-ügyes férfivilág-kritika volna, őszintén élvezném, de eme rendezői szándéknak nem találom nyomát. Mint ahogy annak sem, hogy a végigvonuló dokumentumszínházi alapvetés és jelleg esetleg szándékos dokuszínház-paródia volna.

Ha viszont kvázi komolyan kell vennem a látottakat, engem nem is kissé elszomorít a múlt század közepe táján Kelet-Közép-Európában született férfiakról felrajzolt felszínes, felületes kép. Persze a legtöbb élet produkálta történetben nyilván ilyen alakok szerepelnek, akik nemcsak egyszerűen esendők, hanem kifejezetten szimplák is, de – ismétlem magam – ez nem működik jól a színpadon. Félreértés ne essék: ha a nagyszerű emberi egyszerűség jelenik meg, azt kifejezetten kedvelem, de leginkább akkor, ha az ezt megjelenítő karakterek esendőségükben túlmutatnak önmagukon. Ha mások, ha mindannyiunk esendőségét megmutatják. Az Ürgék nagyobb részében olyan különösebb tanulság nélküli történeteket hallhatunk-láthatunk, amilyeneket rokoni vagy baráti társaságban is már meglehetősen ununk (lásd: Kádár-kori autós sztorik, sztereotip poénok az öregedésről stb.). Ha pedig az a helyzet, hogy mi, férfiak női szemmel így nézünk ki, az nagyon nagy gáz.

Pálos Hanna

A köztesség a játékmódban is megmutatkozik. A férfiak kvázi realistán, néha oratóriumszerű szövegprezentálásban játszanak, míg a valamiért jó óráig meg sem szólaló, de némán is kiragyogó Pálmai Anna gesztusokkal, figyelemmel, táncszámokkal, pantomimmel igyekszik hol benne maradni a játékban, hol kikerülni belőle. Hasonló a helyzete Pálos Hannának is, azzal a különbséggel, hogy mivel később jelenik meg, kevesebbet kell „statisztálnia” (amit egyébként nagyszerűen csinál), és hamarabb kapcsolódhat be teljes értékűen a játékba. A három „múlt századi” figurát Bán János, Szacsvay László és Ujlaki Dénes kelti életre. Közülük Ujlaki a leginkább motivált és a legenergikusabb. Van két fiatal férfi is: Tasnádi Bence és Dér Zsolt játssza. Az ő figuráik magabiztosabbak, előadásmódjuk határozottabb, gördülékenyebb. Sokkal érdekesebbek is az idősebb kollégáik által megformált alakoknál. Hiába: a jó színház róluk, vagyis a máról szól, nem a múltról. A régi történetek csak akkor érdekesek, ha tanulsággal szolgálnak a mában. A régi figurákra legfeljebb szeretettel gondolhatunk, és örülhetünk, hogy látjuk őket. Az idősödő színészek a jutalomjátékot megérdemlik.

Ürgék

Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Keszei Borbála. Zenei vezető: Wagner-Puskás Péter. Zenei szerkesztő: Varga Vince. Koreográfus: Fejes Kitty. Fény: Lohár Antal. Súgó:      Fejes Vera. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Pelsőczy Réka.

Játssza: Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Bán János, Tasnádi Bence, Dér Zsolt, Pálmai Anna, Pálos Hanna.

Katona József Színház, Kamra, 2018. május 18.