Kutszegi Csaba: Két magyar közt kis baszk pornográfia

Nagyvárad: Kakuk Marci; Szatmárnémeti – Temesvár: Burundanga, avagy a maszk a baszk meg a cucc; Újvidék: Kis Magyar Pornográfia –

Az ember a színházban nem mások hülyeségén szeret nevetni, hanem – közvetetten – mindig önmagát röhögi ki boldogan.

Óriási közhely (és semmitmondó is), hogy a határon túli magyar színházak igen sokfélék. Mégis ezzel kezdem, mert a Thália színházbéli fesztiválon általam látott három előadás olyannyira másmilyen, mintha legalábbis más korból és kultúrából származnának.

Amit általában állítok a határon túli magyar színházakról, az a nagyváradi Szigligeti Színházra önmagában is igaz: a repertoárján különböző színházfelfogásról tanúskodó előadások sorakoznak. E mögött hasonló okok dolgoznak, mint a magyarországi vidéki kőszínházak esetében is: a színházcsinálók igyekeznek kielégíteni, megtartani az igen heterogén közönség valamennyi rétegét, ezért nem feledkezhetnek el a szórakoztatásról, miközben mélyebb, gondolkodásra késztető darabokat és fiatalos, kísérletező produkciókat is műsorra tűznek.

kakukKakuk Marci / A fotók forrása: Szigligeti Színház

A fesztiválra elhozott Kakuk Marci (díszlet és rendezés: Gothár Péter) mintha egy előadáson belül akarna megfelelni az összes fenti kritériumnak – és ez nagyon rögös, vagy egyszerűen járhatatlan út. A sűrűn beépített színpad, melyet egy L alakú, különböző terek megjelenítésére alkalmas, lelakott parasztházváz ural, a népszínművek vagy a „népies rendezések” látványvilágát idézi, a jellege pedig (ha a közelmúlt bemutatóira gondolok csak) a Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház koprodukciójában készült Sára asszonyéra hasonlít leginkább (a mindkét előadásban hangulatteremtő illusztrációként fel-felcsendülő színpadi népi muzsikálás is ezt erősíti). Magyar téma, magyar helyszín, klasszikusnak számító magyar író veretes magyar szövege (a darabot Tersánszky Józsi Jenő azonos címmel megjelent írásaiból Gothár Péter és a dramaturg Kárpáti Péter készítette) – ez mindig érdeklődésre tarthat számot határon túli magyarlakta területeken. A kérdés az, hogy az előadás akar-e, tud-e az irodalmi alkotás adaptálásán (a dicséretes értékőrzésen) túl valami koncepcióba illesztett plusszal is szolgálni. Ez az, amit a Kakuk Marci előadásán nem tudtam megfejteni.

Az biztos, hogy igyekszik szórakoztatni a nagyérdeműt, például vaskosnak mímelt erotikával. Főleg az első felvonás érdemelné meg a Magyar Paraszt Dekameron alcímet, de talán mégsem, mert a megjelenített erotika itt nem igazán izgalmas, hanem sokszor csak erőltetetten parasztos, persze az is csak úgy, ahogyan „mi” elképzeljük. Beleképzelhetek a látottakba némi szociális érzékenységet, hozzátársítva egy adag empátiás együttérzést – hogy tudniillik mily nehéz sorsuk volt a múlt századelő lecsúszott, nem is kicsit lumpen alakjainak… De ezt is jórészt magamra kell erőltetnem. Mint ahogy nem vág gyomron, nem csap arcul a fellelhető korrupcióábrázolás sem, mely csak unalmas tippelgetésre sarkall, hogy vajon ez most a máról is szól-e, vajon az alkotók a mának is üzengetnek-e. Minden bizonnyal üzengetnek, de ez már azért sem kavar fel, mert a színpadon történtek az élet mai ügyeihez képest éppen csak hogy kismiskák.

kakuk2Kakuk Marci

Nevettetni is akar az előadás. A dialógusok rendszeresen poénra vannak kihegyezve, a színészek is nagyrészt láthatóan céltudatosan komédiáznak. De mivel a figurákkal nem tudok azonosulni (se nem régiek, se nem maiak, vannak hasonló gondjaik, mint nekem, de azért nagyon másmilyen az életük), így röhögni sem tudok jóízűen. Mert az ember a színházban nem mások hülyeségén szeret nevetni, hanem – közvetetten – mindig önmagát röhögi ki boldogan. A színészek mindent megtesznek, beleadnak apait-anyait, láthatók szép számmal szimpatikus és értékes-míves alakítások, mozzanatok a Kakuk Marciban.

Nevettetési szándék (ahogy a címből is sejthető) akad bőven a Burundanga, avagy a maszk a baszk meg a cucc előadásában is, amely a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának közös produkciója (rendező: Csábi Anna). És az sem kérdés, hogy a figurákban magunkra ismerhetünk, mert a történet napjainkban játszódik, és tipikus mai, ráadásul igencsak hétköznapi, egyszerű és „átlátható”, rendesen gyarló, sőt, szerethetőn lúzer alakok tűnnek fel benne. Bár a darab kortárs katalán írója, Jordi Galcerán világszerte igen divatos, de nekem nem tartozik a kedvenceim közé (igaz, eddig csak a Grönholm-módszert ismertem tőle), mert – felvállalt szándéka szerint – a nyelvezete, ahogy mondani szokás, olyan egyszerű, mint a fa tipli. Galcerán nem törekszik többletet, áthallásokat, mögöttes tartalmat csempészni a szövegébe, egyszerűen csak az van benne, amit leír, ezért igen könnyen fogyasztható, de előadása így mély kérdéseket nem pedzeget, tartós hatást nem idéz elő (legalábbis nálam). (Nem úgy, mint Csábi korábbi rendezése, a Forgách András-szövegekből készült remek Apró kozmikus félreértés, mely alig néhány hete az egyre színvonalasabb tatabányai MOnodráma és STúdiószínházi FESZTiválon különdíjat nyert.)

burundangaBurundanga, avagy a maszk a baszk meg a cucc / A fotók forrása: Temesvári Csiky Gergely Színház

Ha a szöveg önmagában vékonyka, különös kihívás szórakoztatáson túlmutató, tartalmas előadást rendezni belőle. Sok múlik a színészek játékán (a céljukon és játékfelfogásukon), és még több azon, hogy a rendező képes-e azt a bizonyos koncepcióba helyezett többletet belevinni a produktumba. Csábi Annának ez sikerült. A két baszk ETA-terrorista majd’ másfélórás kacagtató szerencsétlenkedése után ugyanis óvatosan, jó arányérzékkel kicsit elemelkedik a történet, és lehetőséget kínál a nézőknek arra, hogy elgondolkodjanak a terrorizmus – nagyon aktuális és kicsit sem kacagtató – létezésén, értelmén. Persze ez is könnyedén, szórakoztatón történik: Jaume, a „terrorakció” áldozata (Rappert-Vencz Gábor játssza), aki a terroristáknak drukkol, mert hajdanán ő is lázadó volt, gitárral kísérve magát elénekli a harcos terroristák önironikus dalát, miközben a négy szereplő „harci színekben” felsorakozik mögötte, és hátul rövid, falra vetített tájékoztató olvasható az ETA történetéről, feloszlatásáról. Ez az egyetlen olyan történés az előadásban, mely elszakad a színpadi „kisrealista” valóságtól. Nem baj, hogy nincs több ilyen, de egyértelmű, hogy nélküle a befejezés (és így az egész produkció) jóval szegényebb, kevesebb volna.

Néha a színészi játékban is a kevesebb volna több. Főleg a két női szereplő (akik a burundanga nevű tudatmódosító szer segítségével az egyikük szerelméből kiszedik, hogy valójában terrorista) egyszerűen túlkiabál nem egy jelenetet (Berta szerepében Lőrincz Rita; Szilvia: Keresztes Ágnes). Ez azért is sajnálatos, mert a „csöndesebb” részekben sokkal jobb az alakításuk, és ez a közönség reakcióin is észlelhető. Ezúttal a férfiak ügyesebbek: Csata Zsolt (Manel), Orbán Zsolt (Gorka) és a már említett Rappert-Vencz Gábor ha kell, jó érzékkel kordában tartja az intenzitást – hogy a visszafogottság után nagyobbat durranthasson. Mindemellett igen örvendetes, hogy a tehetséges színházcsináló Csábi Anna rendezőként újabb arcát mutatta meg; részemről kíváncsian várom, mikor mivel és hol bukkan fel legközelebb.

burundanga2Burundanga, avagy a maszk a baszk meg a cucc

Az Újvidéki Színház Kis Magyar Pornográfiája (Esterházy Péter műveiből Nikita Milivojeviċ alkalmazta színpadra) éppen azzal hoz létre sokszínűséget, és teremt artisztikus feszültséget, hogy benne a realista kisjeleneteket rendszeresen elvont, szürreális képek váltogatják. Utóbbiakban a színészek mozgásszínházi elemeket, jelentéses, hangot adó kellékeket, mozgatott díszletelemeket is ügyesen használnak. A realista jelenetek szövegtartalma inkább dokumentarista, mert az előadás témája nem a címben megadott kisregény, hanem az író édesapjának ügynökmúltja. Ennek megfelelően az előadáson a legtöbb részlet a Javított kiadás című, a Harmonia Cælestist követő regényből, és rajta keresztül Esterházy Mátyás ügynökdossziéjából származik.

kismagyarKis Magyar Pornográfia / A fotók forrása: Újvidéki Színház

Felkavaró téma, történelmi perspektívák, megrázó emberi sorsok, nehezen megválaszolható drámai kérdések, súlyos szembenézések, elgondolkodtató konklúziók – mindezek a történetből tálcán kínálják magukat ahhoz, hogy egy hatásos kortársszínházi előadás szülessék. Emlékezetes élmény is a színpadra adaptáló, Nikita Milivojević által rendezett előadás. Lehengerlő, kiemelkedő remekműnek mégsem nevezhetem, és ennek legfőbb oka az, hogy túl racionálisan, szinte sterilen épül fel az így helyenként mesterkéltnek tetsző, abszurd színpadi világ. A hatás erőforrása szerintem ez esetben nem is a színpadi megvalósítás mikéntjében keresendő, hanem az igaz történet valódiságában. Megkockáztatom: ha a színre vitt történet fikció volna, ha mindez nem az ismert íróval történik meg, a nézői empátia foka és vele az előadás hatása is jóval kisebb lenne. De megtörtént, mondhatnánk, és ez igaz is, de a kérdés ettől még nyitva marad: mekkora szerep juttatható színházban a valóság erejének? Például a kiindulásul szolgáló Javított kiadás című szöveg szerintem nemcsak a tartalma okán felkavaró, hanem inkább azért, mert regény műfajú írás: benne a tényekhez adekvát forma, szerkezet és nyelvi stílus társul.

kismagyar2Kis Magyar Pornográfia

Az újvidéki becsületes és jó szándékú előadás nem adekvát a tartalommal, mert – színházi műfajának megfelelően – szemérmetlenül kitárulkozó. A könyvet azért különleges (és intim) élmény olvasni, mert következetes és kíméletlen igazmondása mellett fájdalmasan szemérmes is (ez utóbbi itt kb. azt akarja jelenteni, hogy az író nem akar eltitkolni semmit, ám szíve szerint egyáltalán nem akarná közkinccsé tenni a leírtakat.) E két véglet között feszül az író személyes sorsa – ezt a személyességet sajnos az előadás nem tudja megmutatni.

(folyt. köv.)

Határon Túli Magyar Színházak Szemléje, Thália Színház, 2019. április 10-14.

  1. április 13.                          

 

© 2016 KútszéliStílus.hu