Antal Klaudia: Egy nézői olvasat

Silke Huysmans & Hannes Dereere: Mining stories / Bányásztörténetek

(ez) a dokumentum-színházi előadás (is) végső soron egy művészeti produktum.

Kilenc éve már, hogy Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely települését elöntötte a lúgos és maró hatású vörösiszap. Az ajkai vörösiszap-katasztrófa tíz ember életét követelte, elpusztította a Torna-patak teljes élővilágát és számtalan család otthonát. Kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bírósági ítélet szülessen Magyarország eddigi legnagyobb ipari és ökológiai katasztrófájának perében, hogy végre megnevezzék a felelősöket. Hasonló történettel szembesülhetett Silke Huysmans és Hannes Dereere Bányásztörténetek című előadásának trafós közönsége: 2015-ben a brazíliai Minas Gerais bányászvidéken is beszakadt egy gát és hatalmas mennyiségű mérgező, bányászati hulladék öntötte el a környék településeit, sodort el házakat, majd ömlött bele a Rio Doce folyóba. A katasztrófáért felelős céget megbírságolták, és ezzel lezárták az ügyet. (Az idei év elején ismételten átszakadt egy zagytározó gát Brazíliában.)

banyasz1Minas Gerais bányavidék / A kép forrása a Trafó fb-oldala

A két történet számos közös vonással bír, és hasonló kérdéseket vet fel, mégsem emiatt volt érdekfeszítő a belga előadás. A közel egyórás produkciót a Trafóban megrendezett Close Reading sorozat egyik programjaként mutatták be: a szóló-előadásokat felvonultató három este címe egy irodalomelméleti irányzat, az Új Kritika egyik módszerére, a „szoros olvasásra” utal. A „szoros olvasás” elmélete szerint a szöveg jelentése magából a szövegből, annak minél alaposabb, a nyelvi rendszerét is feltáró vizsgálatából nyerhető ki. Ez a nézet együtt jár azzal a feltételezéssel, miszerint egy adott szöveg esetében létezik egy legjobb olvasat.

MiningStoriesTom Callemin 1Mining Stories / Silke Huysmans / Fotó: Tom Callemin A Bányásztörténeteket látván számomra kérdéses, hogy mennyire találó a programsorozat címe. Érteni vélem az okot, a kapcsolódási pontot, hogy Silke Huysmans és Hannes Dereere is alapos vizsgálat alá helyezte a brazil bányászszerencsétlenséget: az előadáson csupa tényanyagot, általuk rögzített interjúrészleteket közölnek, gyakran szinte szavakat elemeznek (például mit is jelent az ökológia, a gazdaság vagy a felejtés), és a nézőkre bízzák a kivetített szövegek elemzését. Ennél a pontnál megbicsaklik a „szoros olvasás” alkalmazása, hiszen ahogy a katasztrófát is sokan sokféleképpen mesélik el, úgy a különböző beszámolók összerendezéséből is más és más nézői olvasat születik. Másrészt az is kérdéses, hogy dokumentum-színházi előadás esetében vajon lehetséges-e a puszta forrásközlés, hiszen a szerkesztői munka is már egy egyéni olvasatot rejt magában.

Az előadás egyetlen performere, Silke Huysmans egyszer sem szólal meg, így azt a látszatot kelti, mintha ő csupán egy technikus lenne, aki egy előre megadott sorrend alapján bekapcsolja az interjúfelvételeket, illetve precízen elhelyezi a táblákat, melyekre a hangbejátszások feliratozásai kerülnek kivetítésre. Silke jelen-nem-léte azonban csak látszat. Egyrészt valóban igyekszik a szemünk elől eltűnni, vagy legalábbis csupán a közvetítő, a megfigyelő szerepében mutatkozni: egyszerű ruhát visel, az említett táblákat mindig ugyanazzal a mozdulattal igazítja az előre, x-szel kijelölt helyükre, a hangbejátszásoknál pedig olyan érdeklődéssel fordul a feliratok irányába, mint ahogy a szemtanúkat figyelhette az interjúk rögzítése során. Egyszer sem szólal meg, az ő hangját még felvételről sem lehet hallani, csak olvasni lehet rövid bemutatkozó szövegét – ezzel próbál beolvadni a többi láthatatlan karakter közé. Ám Silke nagyon is látható, jelenléte pedig hangsúlyos: az előadás idejének nagy részében a színpad közepén áll és farkasszemet néz velünk, figyel minket. Egyértelművé teszi, hogy ő az est koreográfusa, aki ide-oda lépked a hangbejátszások pedáljain, váltogat a különböző nézőpontok között, vagyis szerkeszti a történetet.

Az előadás technikája – a hangbejátszások és a kivetített szövegek – látványosan tükrözik, hogy az életben nem létezik olyan, hogy „szoros olvasat”. Egy eseményt nem lehet csupán egyetlen szemszögből hitelesen elmesélni, hiszen ahány résztvevő, annyi történet. Az előadásban hallható interjúrészletek két csoportra oszthatóak: a levegőben lógó táblákon különböző területek (pl. irodalomtudomány, neurológia, közgazdaságtan) szakértői „szólalnak” meg, a színpadon felállított paneleken pedig a bányásztragédiát közvetlenül megélő, ún. civilszakértők beszámolói olvashatóak. Az egyes megszólalásokat alig hallani/olvasni a maguk teljességében, folyton megszakítják egymást Silke pedálkapcsolgatása által. Így van, amikor a mondottak ironikusan ellenpontozzák, máskor viccesen kiegészítik egymást, ahogy az életben is lenni szokott.

A szemtanúk és szakértők mondatainak és szavainak az összekeverése, egybejátszása egyértelműen felhívja a figyelmet a szövegekkel folytatott manipulációra, az előadás megszerkesztettségére, vagyis arra, hogy (ez) a dokumentum-színházi előadás (is) végső soron egy művészeti produktum. Ezt egy pillanatig sem próbálják elkendőzni az alkotók, sőt, direkt hangsúlyossá teszik azáltal, hogy Silke mint egy DJ keveri a hangokat és állítja össze egy Rihanna slágerré a különböző szólamokat, közben pedig fejét ütemesen rázza a zenemű taktusára – végül csak összeáll a Brazíliában született lány, az előadás során igenis jelen lévő Silke olvasata, ami viszont csak egy a sok közül.

Mining stories / Bányásztörténetek (Silke Huysmans & Hannes Dereere)

Előadó: Silke Huysmans. Dramaturg tanácsadó: Dries Douibi. Technikai tanácsadó: Christoph Donse. Díszlet: Frédéric Aelterman, Luc Cools.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. szeptember 27.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu