Antal Klaudia: Színházi kurzus öt lépésben

Five Easy Pieces

A Five Easy Pieces állítása szerint a hatalom akarása és birtoklása a színházcsinálást is alapvetően meghatározza.

Milo Rau neve ma már megkerülhetetlennek számít, ha a politikai és/vagy a politikus színház műfajáról akarunk beszélni. Társulatával, az International Institute of Political Murderrel (IIPM) különböző történelmi és társadalompolitikai konfliktusokat dolgoznak fel projektjeikben, gyakran nyúlnak a re-enactment, vagyis az újrajátszás műfajához, amikor is egy megtörtént eseményt gondolnak, értelmeznek újra olykor szokatlannak tűnő perspektívából (pl. Hate Radio, The Moscow Trials, The Last Days of the Ceausescus). Művészeti tevékenységük nem korlátozódik a színház területére, egyaránt rendeznek kiállításokat, mutatnak be filmeket és jelentetnek meg könyveket.

five1Fotók: Phile Deprez (forrás: trafo.hu)

A Trafó közönségének már kétszer volt szerencséje IIPM-előadást látni, két éve a ruandai népirtásról szóló Hate Radio, idén pedig Rau 2016-os Five Easy Pieces című rendezése került bemutatásra Budapesten. Az előadás ismertetőiben és ajánlóiban rendre kiemelik, hogy Rau kényes témát boncolgat tabudöntögető rendezésében: nem értem, miért számítana a színházcsinálás érzékeny témának és legfőképp, mióta beszélünk róla tabuként? A kicsit provokatívra sikeredett kérdésemből kiderül, hogy számomra az előadás „reklámozott” témája, a belga pedofil és gyerekgyilkos Marc Dutroux alakjának és történetének színrevitele gyerekszereplőkkel csupán a produkció mellékszálát képezi, olvasatomban Rau a színházcsinálás mikéntjét, hagyományát, kérdéseit járta körül.

Vegyük közelebbről szemügyre, hogy mit is játszik újra a Five Easy Pieces: először is az előadás castingját, amikor kiválogatták a gyerekszereplőket; másodrészt a produkció alkotófolyamatát, amikor a jelenetekbe beépítették a szereplőválogatáson elmesélt személyes történeteket, illetve, amikor megvitatták a színészettel és a színházzal kapcsolatban felmerülő kérdéseket, technikákat a gyerekekkel (pl. hogyan kell halottat játszani vagy épp sírást imitálni); harmadrészt a felnőtt színészekkel rögzített, a háttérben kivetített filmes jeleneteket, melyeket a fiatalok lemásolnak a színpadon; negyedrészt pedig a Marc Dutroux-ügyet.

five2

Az újrajátszás technikája jelen előadás esetében nem azt szolgálja, hogy felfejtsünk és új szempontból megvizsgáljunk egy múltbeli eseményt, vagy hogy eddig elhallgattatott csoportok, kisebbségek kapjanak szót és eltitkolt tények kerüljenek a napvilágra. Az újrajátszás(ok) révén elsősorban színházesztétikai kérdések merülnek fel: hol húzódik a határ a színész és a szerep, a valóság és a színház között? Mik a szerepjátszás ma is érvényes formái? Milyen hatalmi rendszerek alkotják és befolyásolják a színházcsinálást? Létrehozható egy előadás demokratikus módon? Miképpen lehet a valóságot a színpadon ábrázolni, s egyáltalán létezik-e olyan, hogy valóság?

A Dutroux-ügy csupán eszközként szolgál a színházcsinálás mint központi téma kibontásához. A bűnügy felidézése kapcsán a hatalom kérdése emelkedik ki markánsan: fontos pillanata az előadásnak, amikor a casting director (Peter Seynaeve) megkérdezi a gyerekektől, hogy öltek-e már. A nézőtéren döbbent csend uralkodott a nonszensznek tűnő kérdés hallatán, a gyerekek azonban a lehető legtermészetesebb módon azt válaszolták, persze, öltek már… Darazsat, hangyát, sőt, kismacskát is, és igen, élvezték a gyilkolásban rejlő hatalmat.

five3

A Five Easy Pieces állítása szerint a hatalom akarása és birtoklása a színházcsinálást is alapvetően meghatározza. Rau összemossa a rendező és Dutroux alakját a Peter Seynaeve által megformált karakterben: a filmvásznon Seynaeve jeleníti meg a gyerekgyilkost, a színpadon pedig ő testesíti meg a casting directort és a rendezőt, aki ki/felhasználja a gyerekek személyes történeteit és adottságait a Dutroux-eset megjelenítéséhez – ahogy teszi azt maga Milo Rau is a színházcsinálás tematikájának a kifejtéséhez. Az előadás kritikusan reflektál arra, hogy a színház miképpen sajátít ki és használ fel önös érdekből bizonyos – sokakat érzékenyen érintő – témákat, illetve nyíltan közszemlére bocsátja a színház antidemokratikus intézményét. Seynaeve olyan rendezőt alakít, aki tejhatalommal rendelkezik kiskorú kollégái felett, akinek a parancsára szó nélkül leveszi egy kislány a pólóját. Ő dönt, hogy a gyerekek szerepálmai közül mi valósulhat meg: van, aki királyt, van, aki pedig rendőrt szeretne játszani, más pedig Rihanna slágert szeretne énekelni. Az előadás végén erre engedélyt is kap Eva Luna, de csak addig élvezheti a közönség a csodaszép énekhangját, amíg a rendezőnek is úgy tartja kedve.

five4

Az előadás legizgalmasabb pillanatát számomra az a jelenet adta, melyben az egyik kislány, Lucia Redondo magához vesz egy (játék)pisztolyt, és elkezdi pásztázni vele a közönséget, majd felteszi a kérdést: hogy ha most lelőne valakit a nézők közül, azt ki tenné, a szerepe, vagy ő? A színház és a valóság kapcsolatára kérdeznek rá az előadásban használt, a Dutroux-ügyet újrajátszó filmes jelenetek, majd azok színpadon történő utánzásai, illetve továbbjátszásai. A bűnügy filmes fiktív dokumentumai, majd azok újrajátszásai a valóságot konstruált, a társadalom által ideiglenesen elfogadott narratívaként határozza meg. A színház csak másolni tudja a valóságot, a valóság mint olyan pedig illúzió. Ezzel a dokumentumszínház egyik lényegi kérdésére, a hitelességre is rákérdez Rau.

Az előadás feltehetően nem véletlenül viseli ugyanazt a címet, mint Igor Stravinsky 1917-es, gyerekeknek komponált zongoraleckéje. Rau viszont nem csupán a gyerekeknek, hanem a felnőtt közönségnek is létrehozott egy színházi kurzust öt, könnyednek nem igazán mondható lépésben.

Five Easy Pieces (The International Institute of Political Murder – CAMPO)

Koncepció, szöveg, rendezés: Milo Rau. Szöveg és előadók: Rachel Dedain, Aimone De Zordo, Fons Dumont, Arno John Keys, Maurice Leerman, Pepijn Loobuyck, Willem Loobuyck, Blanche Ghyssaert, Polly Persyn, Lucia Redondo, Peter Seynaeve, Pepijn Siddiki, Elle Liza Tayou, Winne Vanacker, Hendrik Van Doorn & Eva Luna Van Hijfte. Film: Sara De Bosschere, Pieter-Jan De Wyngaert, Johan Leysen, Peter Seynaeve, Jan Steen, Ans Van den Eede, Hendrik Van Doorn & Annabelle Van Nieuwenhuyse. Dramaturg: Stefan Bläske. Rendezőasszisztens: Peter Seynaeve. Kutatás: Mirjam Knapp & Dries Douibi. Díszlet és jelmez: Anton Lukas. Videó és hang: Sam Verhaert. 

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. november 1.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu