Kovács Natália: Ujjgyakorlat

Peter Brook: Egy varázsfuvola (Művészetek Palotája)

S íme, itt a bizonyíték rá, hogy lehet olyan operát rendezni, amely nem szaglik pállott pacsulitól, sokkal inkább friss és üdítő a maga korszerűségében.



„Tamino, csirke!" – kiáltja el magát Papageno, amikor étellel próbálják betömni száját, s így elhallgattatni őt. Bár ez a mozzanat boldog mosolyt csal mindenki arcára a teremben, mégsem pusztán a magyar közönség olcsó megörvendeztetésére szolgál. Egy újabb színt szólaltat meg a már amúgy is interkulturális közegben. A Théâtre des Bouffes du Nord előadói társulatuk hazájához hűen franciául beszélnek, énekük azonban németül csendül fel, Mozart s az opera nyelvén. Akad viszont egy rövidebb angol közjáték, mely a rendező származására utal, s így végül a közönség sem maradhat ki. Ezzel zárul a kör, melyben mindenkinek, aki érintett az előadásban, az anyanyelve helyet kap.
Mindez nem pusztán üres gesztus, hanem reflektálás a színházművészet rendkívül színes formanyelvére, többféle eszközt megmozgató kifejezésmódjára.

valuska gabor_varazsfuvola-3555Fotók: Valuska Gábor


Ehhez hasonló laza és elegáns megoldásokból pedig még bőven akad. Tulajdonképpen az egész előadás egy laza és elegáns színházi megoldás az opera problémájára. Peter Brook utolsó, életpályáját lezáró rendezése – melyet a párizsi társulattal közösen hozott létre, s melyet két évvel ezelőtt indított nemzetközi körútra – variáció a Varázsfuvolára, amely mű annak idején Mozart életpályáját is zárta, hiszen ez volt a nagy zeneszerző utolsó operája. A választás feltehetőleg nem véletlen, s úgy tűnik, ezzel a nagyon mai, nagyon bohózattal, Brook végleg beírja magát a méltán tisztelt korszakalkotók kanonikus sorába.

valuska gabor_varazsfuvola-3600


Amit színpadra állított, az a szavak hagyományos értelmében sokkal inkább színház, mint opera (habár színháznak sem hagyományos éppenséggel). Például azért, mert elfelejtjük, hogy az Éj királynője státusszerep, melynek birtoklásáért a koloratúrszopránok egy életen keresztül állnak sorban, s e helyett az anyát látjuk, a cselszövőt, az embert, aki nem szerepét használja énekbeli képességei s pallérozott technikai tudása villogtatására, hanem éppen fordítva: hangját a szerep megformálására. Nem a tér kellős közepéről, mintegy monumentális kép részeként áriázik, hanem dialogizál Taminóval, később pedig Paminával; s ez a megvalósítás olyannyira nem a szenzációra épít, hogy a tapsot sem bírja el, amely reflexszerűen tör fel a hagyományos operán szocializálódott közönség soraiból.

valuska gabor_varazsfuvola-3663


De nem csak a királynő játéka válik párbeszédessé s emberivé – ez jellemzi a teljes előadást. A rendezés folyamatosan dialogizál a néző színházi ismereteivel, kulturális tapasztalataival, s az opera, valamint a színházi műfaj hagyományaival. Áttöri a negyedik falat azáltal, hogy Papageno elkeseredésében már a nézőtér soraiba is lesétál feleséget keresni magának, majd többször is – a választóvonalat figyelmen kívül hagyva – leszól a színpadról. Szerepelteti, sőt hangsúlyosan jeleníti meg az emberi testet, olyannyira, hogy a madarász találkozása Papagénával szeretkezésben teljesedik ki. A zenekart egyetlen zongorára cseréli, azt pedig a színpadra helyezi, ráadásul a közönséggel szembefordítja a zongoristát, aki így hangsúlyosan egyenrangúvá válik a többi előadóval. A néhány bambusznádból szervezett tér pedig olyan – erőteljes – szimbolikát hoz mozgásba, mely leginkább az avantgárd vagy posztmodern színházak megoldásait idézi. Főleg azért, mert a szemünk előtt rendezik át időről-időre.
Ám ezek az elemek azon felül, hogy mozgásba hozzák tudásunk különféle formáit, a humor forrásául is szolgálnak, mintegy ráadásként a történetben s a szövegben amúgy is megbúvó poénok mellé.

valuska gabor_varazsfuvola-3713


Ilyen az, amikor a szellem bambusz rudakat tart a görnyedve közlekedő Papageno feje fölé, jelezve, hogy ő a föld alatt követi útján Taminót. Vagy a fiatal szerelmes áriája, amikor megkapja a varázserejű fuvolát. Ekkor ugyanis nemcsak a hangszer csodálatos hangjáról s erejéről emlékezik meg áriájában, hanem arcjátékával s testbeszédével arra is reagál, hogy ő gyakorlatilag csak egy botot tart a kezében – ez szimbolizálja a csodás hangszert – s mégis felcsendül a zene. Ez esetben ráadásul nem is fuvola-, hanem zongoraszót hallhatunk, dacára annak, amit a hagyomány s a partitúra előír.
Brook, azon felül, hogy kellemes estét szerez a jelenlévőknek, ezzel a rendezéssel egyszersmind ajánlatot is tesz. Megmutatja, hogy így is lehet. Erről beszélt már sok évvel korábban is, amikor megírta, hogy életre kell kelteni a színházat (lásd: Az üres tér, 1968), és erre törekedett minden eddigi munkájában is. S íme, itt a bizonyíték rá, hogy lehet olyan operát rendezni, amely nem szaglik pállott pacsulitól, sokkal inkább friss és üdítő a maga korszerűségében.
Egy kiforrott művész több évtizedes munkásságát lezáró ujjgyakorlatot láthattunk március végén a Művészetek Palotájában. S nemcsak a zongorajátékra utalásként nevezem így, hanem mert a teljes színházi eszköztár használata olyan természetességgel valósult meg az előadásban, hogy láthatóvá vált, milyen az, amikor valakinek ez mind a kisujjában van.

Peter Brook: Egy varázsfuvola (Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola)

Dramaturg: Marie-Hélène Estienne. Zongora: Franck Krawczyk. Világítás: Philippe Vialette. Jelmez: Hélène Patarot. Díszlet, rendezés: Peter Brook.
Előadók: Abdou Ouologuem, Alex Mansoori, Anne-Emmanuelle Davy, Antonio Figueroa, Betsabée Haas, Malia Bendi Merad, Vincent Pavesi, Virgile Frannais.

Művészetek Palotája, 2013. március 29.

Budapesti Tavaszi Fesztivál

 

© 2016 KútszéliStílus.hu