Kutszegi Csaba: Tisztelt urak és nagysádok

Bethlen Téri Színház: Kávécsarnok

Ilyen aranykor sohasem létezett, csak Szép Ernőnek volt különleges képessége ahhoz, hogy a rögvalóság prózai gondjaiból és a hétköznapok szürkeségéből költészetet varázsoljon.



Divat a retro. Mindig is volt hasonló jelenség, és sohasem lehetett tudni, hogy miért éppen a kiválasztott korszak stílusa, ízlése válik kedveltté. Néhány éve divat, hogy trendin öltözködő fiatal emberek, akár tévés műsorvezetők is, olyan mackófelsőben jelennek meg, amilyet a 60-70-es években csak csehszlovák nyaralásról hazatért munkásőrök viseltek. Egy-két évtizede egy rövid időre visszatért a trapéznadrág, amiért generációm tagjai (köztük jómagam) kamaszkoruk legszebb nyarain szabályosan rajongtak, tinédzserkörökben ma már a szót is kiejteni vérciki, miközben a deszkás gatya (értsd: amelyiknek elöl a slicce, hátul a segge térdig lóg), csinosnak számít.
A művészetben is dívik a retro. Van retro kabaré, divat a hatvanas-hetvenes évek könnyűzenéje, és bármily hihetetlen, játszanak a fővárosban egy olyan retro színházi előadást, amely valóságos időutazás.
Előzetesen tartottam egy kicsit az agyonnyúzott Szép Ernő- és Molnár Ferenc-jelenetek színre vitelétől, de kellemesen csalódtam, és jól szórakoztam az előadáson, mert Szurdi Miklós a rendezésével nem akart semmilyen rejtett üzenetet megfogalmazni, nem minősítette édes-giccses nosztalgiával a kort, hanem „csak" színpadra tette és eljátszatta a kiválasztott részleteket. Ilyen színházra pedig szükség van. Elsősorban azért, mert a Szép- és Molnár-szövegek nagyon jók.

kávé-xantusXantus Barbara

 

Szép Ernő kortársai már a múlt század harmincas éveiben sem tudták – saját emlékeik alapján sem – eldönteni, hogy létezett-e egyáltalán az a boldog békeidő, az aranykor, amit az író költői látásmódja révén a prózájában és a színdarabjaiban is direkt szándék nélkül, szinte öntudatlanul felstilizált, felmagasztalt. Az 1919-ben íródott Lila ákác című kisregény az igazi eszenciája az első világháború előtti néhány évtizedes korszak tipikus Liget-romantikájának, amelyben semmi más tétje, fontos eseménye nem volt az emberi életnek, csak az, hogy a kalapos (patikárius, kávécsarnokos stb.) kisasszonyok titkos szerelme napvilágra kerül-e, és egybekelhetnek-e vajon választottjukkal, hogy utána életük végéig élhessék boldog, kockázatmentes, ám valójában dögunalmas életüket. Ilyen aranykor sohasem létezett, csak Szép Ernőnek volt különleges képessége ahhoz, hogy a rögvalóság prózai gondjaiból és a hétköznapok szürkeségéből költészetet varázsoljon.

gerner csaba_01_1_copyGerner Csaba

Az 1917-es Kávécsarnok című színdarabban sem az a kérdés, hogy Alajos, a negyvenkét éves „fiatalember" miért szorul rá, hogy reggelente a kiskávéhoz – úriember volta ellenére – lopkodja a kuglófokat, hanem az a tét, hogy a korán megözvegyült kávécsarnokos Fánikának a tisztes házasság utáni vágya elég erős-e ahhoz, hogy ne vegye észre (vagy ne akarja észrevenni) kiszemeltje emberi gyarlóságait. Természetesen elég erős, és az eleinte egymásra igen haragvó két fél megnyugodva, boldogan eléri titkos célját: egymásra találnak. Dúlhatnak odakint forradalmak, világháborúk, borzalmak, éhezés, halál, mindez nem jut be a kávécsarnok nyitott ajtaján (járatni is csak rejtvény- és élclapokat járatnak). Ilyen világ sohasem volt, és nem is lesz. Mégis jó volt már a harmincas években is „visszatekinteni rá", a mából szemlélni (amikor is a távolból komolyabb sanszunk lehet elhinni, hogy volt ilyen), pedig egyenesen mesés. Szép Ernő tudatosan is tett azért, hogy a mesevilág felépüljön: a tisztelt uraknak és nagysádoknak szinte saját tündérnyelvet alkotott. Ilyen „stilizált nyelvjárás" sem létezett sohasem, amelyben a műveltség látszatát kelteni akaró germanizmusok is bájosak, amelyben költőien keveredik az urbánus és falusias tájszólás.
Szurdi Miklós nem hinti be könnyes nosztalgiával az előadást, egyszerűen csak prezentálja e világ létezését. Xantus Barbara és Gerner Csaba magabiztos szakmai tudással uralja a szerepét, ízlésesen és mértéktartással játszanak. Nem hangsúlyozzák túl az önmagukat felkínáló gegeket, viszont kiaknázzák a bennük rejlő lehetőségeket. Egyszerű, sallangmentes a jelenetek közötti átdíszletezés, mint ahogy szimpatikus Oláh Zoltán visszahúzódó, de mégis az előadással együtt élő pontos és muzikális zongorakísérete. Megemlítendő még Jónás Andrea is szép énekéért és karakteres megjelenéseiért. Az átvezető énekszámok konkrétan nem kapcsolódnak a darabokhoz és szerzőikhez, az utolsó (a Szeretni bolondulásig kezdetű) még a kortól is eltávolodik, de ezzel csak könnyedén elemeli, általános érvényűvé teszi nő és férfi kapcsolatát, harcait.

kávéhozFotók: facebook.com/bethlenszinhaz


A különleges időutazáshoz hozzájárul a környezet, a Bethlen Téri Színház épülete, fogadó helyisége is. Ez utóbbiban megannyi, 20-as, 30-as éveket idéző becses színházi érték, tárgyak, fotók, hajdani plakátok láthatók. Még sincs múzeumjellege a foyer-nak, mert a tárgyak nem kiállításként sorakoznak, hanem a berendezésbe illeszkednek.
A Szép Ernő-jelenetet két Molnár Ferenc-kettős követi, amelyekben nincs idilli világ, különleges nyelvhasználat, viszont igencsak bravúrosok a dialógusok, pergőbbek a szócsaták. Mindkettőben (Az utolsó előtti csata; Színház) valósággal lubickolnak a főszereplők, különösen az utóbbi nyújt alkalmat parádés alakításokra.
A kérdésre, hogy mikor melyik korszak és ízlés válik újra divatossá, és vajon miért az, változatlanul nem tudom a választ, de egy dolog újra bebizonyosodott: különösebb aktualizálás nélkül is érdemes bármelyik korba visszakukucskálni, ha a feldolgozandó alap kitűnő minőségű remekmű. Az ilyen anyagból készült előadásokra megfelelő számú közönség is mindig akad. Másmilyenből készültre meg nem érdemes becsalogatni a publikumot.

Kávécsarnok

Látvány: Fekete Mónika. Asszisztens: Várnai Eszter. Rendező: Szurdi Miklós.
Szereplők: Xantus Barbara, Gerner Csaba, Jónás Andrea, Vári Kata, Szupper Fanni. A zongoránál: Oláh Zoltán.

Bethlen Téri Színház, 2013. április 11.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu