Eugene Labiche – Mark Michel: Olasz szalmakalap / Nemzeti Színház //

…tisztességesen, és lehetőleg boldog jövőt biztosítva neki, férjhez kell adnia a lányát – még akkor is, ha a világ körülötte felismerhetetlenné változott.

Már az előadás első pillanataiban úgy érzem, világszínházban ülök. Persze ez csak felszínes benyomás a részemről, de kellemes, mosolyogtató franciás finomkodásnak észlelem a színpad előterében felnyitható vízszintes pinceajtó alól felbukkanó ifjú hölgyek halk, érzéki, kedves énekét, majd nem sokkal később a proszcénium-páholyokban megjelenő társaikét is, akik ugyanazokat a dallamokat variálják tovább.

Aztán azon csodálkozom, hogy miért is csodálkozom. Hiszen a darab rendezője, Silviu Purcărete az egyik friss nyilatkozatában elmondta, hogy a 19. századi francia zenés vígjátékban, a vaudville-ban „a zene időnként fontosabb a szövegnél és a történetnél”. Ez minden bizonnyal így van például a bécsi és magyar operettekben is, de azokban talán még sohasem éreztem, hogy a zene és az ének ilyen szintézist alkotna a szöveggel, cselekménnyel, színjátszással, látvánnyal és mindennel, ami a színpadon történik. A franciás jellegen sincs mit csodálkozni, hiszen francia szerző, Eugène Labiche Párizsban játszódó darabját mutatta be a Nemzeti Színház – szintén Párizsban élő rendező színrevitelében. Hogy a finomkodás meglepett, az talán jogos, hisz a vaudville-ról elsőre nem az jut eszünkbe, azt viszont már láthattuk, olvashattuk, tapasztalhattuk, hogy a sajátos, a parányira és az óriásira egyaránt érzékeny, minden színpadi tettet, szót, mozdulatot körüllengő, bájos és emberi, megbocsátó humor nem annyira a műfaj, hanem sokkal inkább a rendező jellemzője.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt / A fotók forrása a Nemzeti Színház honlapja

Azt is világszínházinak érzékelem, hogy a szereplők és segítőik rengeteget mozgatják nyílt színen a díszletelemeket, halk zene és éneklés közben is, és semmilyen húzásnak, tolásnak, kicsi vagy nagy kerekeken zajló vonszolásnak, taszításnak – ha nincs rá szükség – nem hallom a zaját. A színpadi látvány az igen nagy elemek dacára szinte puritán, díszletfalak belső, igen illúziótlan, de mégis ízléses oldala látszik különböző beállításokban, mintha mindannyian színpadon volnánk, és együtt játszanánk. Hasonló shakespeare-i háttérfelütést már többször láthattunk, lásd: „színház az egész világ…”, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban egyértelművé válik, hogy itt bizony telitalálat az elvont, szimbolikus, finoman megjelenített „színház a színházban” játék. Ezt a násznép állandó, egész előadáson át tartó, „szürreális” vonulásából értem meg, ugyanis az ember teljes életen át tartó folyamatos, belső parancsból fakadó út-, hely-, eszme- és jobbélet-keresésének megjelenítésére nincs jobb metafora, mint a színház, jelen esetben a násznép vonulása a színházban felépített változó színházi terekben.

Szűcs Nelli és Bodrogi Gyula

Ez a násznép mi vagyunk. Érdekesek, fontosak persze a történet kulcsfigurái, de Purcărete Olasz szalmakalapjának a főszereplője a Trill Zsolt által zseniálisan megformált Nonancourt faiskola-tulajdonos vezette násznép, egy nagyon különböző tagokból álló közösség, amely csak vándorol, vándorol, és egyre kevésbé tudja, hol jár, egyre kevésbé sejti, mit kell tennie, miközben hajtja valami, hogy tradícióinak megfelelve, a szokásaihoz igazodva, végigjárja a maga útját. Nem érti a kulcsfigurák őrült küzdelmét sem egy szimbolikus tárgyért, az olasz szalmakalapért, amelynek megszerzésétől egyesek a világ dolgainak a rendbejövetelét remélik, persze – az előadás végén szembesülhetünk vele– semmi nem jön rendbe tőle. A bálványként imádott tárgyak a legtöbbször nem helyettesíthetik az igazság istenét (vagy a Jóisten igazságát), nem képesek eltüntetni a hazugságot, igazzá változtatni a hamist. Ez a vaudville nyelvén úgy fogalmazódik meg, hogy – sok-sok derülésre-kacagásra ingerlő fordulat után – a kikapós asszonyka lebukik, a felszarvazott férj pedig ország-világ előtt nevetségessé válik. A szerelmesek egybekelhetnek, az örömapa vigadhat sírva, győz az élet, a szerelem, a mámor, a szex… Mert ezek mindig győznek (különben nem lenne színház, nem ülnénk benne mi sem). Aztán, ha elmúlt az ünnep, a násznép újra csodálkozhat, félhet, elájulhat, szóval, bolyonghat tovább a maga útján.

Egy „francia kapcsolat” felmerült bennem a násznép láttán (pedig a műfaj más, a látvány felszíne nagyon másmilyen): a fentiekben leírtakhoz hasonló érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem Maguy Marin May B-jének 1981-es történelmi kortárstáncos-vonulása. Marin együttese a koreográfiával 2013-ban a budapesti Trafóban is vendégszerepelt. Egy jellemző részlet az előadásból:

Compagnie Maguy Marin: May B

Trill Zsolt minden megszólalásában-megmozdulásában, parányi gesztusaiban, valamennyi porcikájában tökéletesen érzi és hozza Nonancourt esendő, egyedi, gyarló tulajdonságait, karakterjegyeit, amelyek úgy kb. a teljes emberiséget is jellemzik. Rögtön hátat fordít, ha úgy érzi, lenézik, de sohasem adja fel, mindig kész újrakezdeni, hisz az élet örök parancsát teljesítenie kell: tisztességesen, és lehetőleg boldog jövőt biztosítva neki, férjhez kell adnia a lányát – még akkor is, ha a világ körülötte felismerhetetlenné változott. A világszínház nemzetközi figurájába Trill finoman, de érezhetően belecsempész egy kis „helyi” jelleget: darabbéli vidékiségét kiszínezi némi (nyilván) kárpátaljai, de Kelet-Magyarországon is mind a mai napig jól hallható tájszólással, amit magyar füllel jólesik érzékelni. Fadinard, a fiatal párizsi magánzó feladata, hogy megszerezze a dolgok menetét vélhetően helyretevő firenzei szalmakalap tökéletes másolatát. Herczegh Péter energikusan, jókedvvel, ha kell komédiázva, ha kell, kvázi harciasan igyekszik megmásítani a megmásíthatatlan világot, úgy véli, ezzel bizonyítani tudná a tisztességét, és elnyerhetné a szerelmét.

Schnell Ádám

Ám a kalapot nem tudja megszerezni, viszont az utolsó-utolsó pillanatban szabályosan az ölébe pottyan. Igen jellemző, hogy ez Vézinet, a süket (bocsánat, de pluszban még nem is kicsit ütődött) rokon bácsi jóvoltából történik meg, akinek aztán tényleg halvány fogalma sincs arról, mi történik körülötte. Schnell Ádám alkatával, játékával, jelmezeivel, papucsával nagyszerűen jeleníti meg a hatalmas emberi sorsfordulók hiteles előidézőjét. Beauperthuist, a felszarvazott férjet Szarvas József adja karakteresen, rutinosan, szakértelemmel, és őszintén öröm volt látni Achille de Rosalba, a fiatal (!) arszlán szerepében a legendát, Bodrogi Gyulát (kiválasztása a szerepre az elismerés és a tiszteletadás mellett adalék az előadás rejtett üzenetéhez: hogy tudniillik a világ ellentmondásai, talányai ésszel megfejthetetlenek). Bodroginál vagy 70 évvel lehet fiatalabb a Nonancourt esküvőre készülő lányát, Hélène-t játszó Polyák Anita e.h., akinek ugyan kevés és visszafogott szereplés jut, viszont azt hitelesen hozza.

A hölgyek között abszolút főszereplő nincs, de kiragyog az előadáson Katona Kinga (Anaïs, Beauperthuis felesége), Szűcs Nelli (Champigny bárónő) és Söptei Andrea (Clara divatárusnő). Mindenki jól játszik, az összes szereplő, köztük a násznép, avagy az éneklő-zenélő kórus valamennyi – egyetemista – tagja is külön, egyenkénti dicséretet érdemelne. Két hallgatót feltétlenül meg is kell említeni név szerint: a két Clown-díszítő, Krauter Dávid Róbert e.h. és Winkler Tamás Ábel e.h. máris rutinosnak tetsző játékkal, könnyed eleganciával, bájos humorral akciózik, lendít át jeleneteket egyikből a másikba.

Trill Zsolt, Polyák Anita és Pallag Márton

Bármennyire is nem akar a rendező az előadásaiba direkt, mögöttes üzenetet komponálni (ezt is nyilatkozta), a végére valahogy mindig belesikeredik. Ez a bölcs Olasz szalmakalap (nekem legalábbis) azt üzeni, hogy az élet egy nagy vaudville, tele szépséggel, humorral, kacagással, másrészről koppanásokkal-koccanásokkal és jókora pofára esésekkel… De teljesen felesleges túl sokat okoskodni (veszekedni, pártoskodni, háborúzni) benne, mert úgyis képtelenség válaszokat találni – még az egyszerű miértjeire is.

 

Eugene Labiche – Mark Michel: Olasz szalmakalap

 Stella Adorján fordításának felhasználásával Silviu Purcărete szövegkönyvét románból fordította Kulcsár Edit Ágota. Díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar. Zeneszerző: Vasile Şirli. Dalszöveg: Silviu Purcărete. A dalszövegeket fordította: André Ferenc. Korrepetitor: Bellus Csilla. Dramaturg: Kulcsár Edit Ágota. Súgó: Kónya Gabi. Tolmács és a rendező munkatársa: Horváth Patrícia. Rendezőasszisztens-gyakornok: Pap Dóra. Rendezőasszisztens: Trimmel Sándor Ákos. Rendező: Silviu Purcărete.

Játsszák: Herczegh Péter, Trill Zsolt, Szarvas József, Schnell Ádám, Varga József, Pallag Márton, Kristán Attila, Rácz József, Bodrogi Gyula,Polyák Anita e.h., Katona Kinga, Szűcs Nelli, Söptei Andrea, Szilágyi Ágota,Sipos Ilka e.h., Krauter Dávid Róbert e.h., Winkler Tamás Ábel e.h.,Bellus Csilla. Valamint a násznép: Bangó Ernest eh., Holló Patrik Albert eh., Steeinhuis Raul eh. Az előadásban közreműködnek még az SZFE színművész-zenés II. évfolyamos hallgatói.

Nemzeti Színház, 2025. március 7.