Mundruczó Kornél / Proton Színház: Látszatélet – SZÍNHÁZGONZÓ

Ez az asszony egy életen át küzdött a megkülönböztetés és kitaszítás ellen.

A Proton Színház előadásán történt valami, amiről szívesen írnék. Akár az egész cikket örömmel arra szánnám, hogy azt a bizonyos valamit ecseteljem, leírjam pontosan, hogyan is nézett ki, mit gondolok róla. Magamon is csodálkozom, mert nem szokott ennyire lenyűgözni egy újdonság, mely ráadásul elsősorban technikai... De csak első megközelítésben technikai, mert éppen az benne a felemelő és újszerű, vagy pontosabban újszerűsége mellett azért felemelő, mert az egyszerű, bár biztosan nem könnyen és olcsón kivitelezhető technikai ötlet már megvalósulása pillanatában komoly művészi hozadékkal bír. Értsd: tátott szájjal bámulok percekig, tulajdonképpen le vagyok nyűgözve, miközben számtalan téma-adekvát gondolat kavarok bennem, és mindeközben úgy érzem, hogy kifejezetten jól is szórakozom. Pedig a téma kicsit sem szórakoztató...
Zavar is az elején, hogy Monori Lili premier plánjai közben egyes nézőtársaim olyankor is röhögnek, amikor szerintem nincs min röhögni, bár szentül vallom: mindenki akkor és azon röhög, amin akar. Monori Lili kilakoltatással sújtott cigányasszonyt játszik, premier plánjai tényleg premier plánok, mert a Trafó játéktere elé lógatott vetítővásznon látható nagyban az arca – legalább egy félóráig. Lehet tán derülni is azon, milyen jogi felkészültségről is tanúskodó beszólásokkal riposztozik a Rába Roland hangján beszélő, de nem látható hivatalos embernek, ám az én – nevetgélést szintén igénylő – komfortérzetemet felülírja a gyomorremegtető tény: ez az asszony egy életen át küzdött a megkülönböztetés és kitaszítás ellen, ebben az ellene és fajtája ellen hozott diszkriminatív intézkedésben az általános gyűlölet társadalmiasul, egy életen át tartó gyalázás kumulálódik. Azért (is) nehéz feldolgozni a látottakat-hallottakat, mert ez az asszony nem olyan romás roma, nem tűnik nagyon cigánynak, ugyanúgy néz ki, mint bárki más, ugyanúgy beszél, mint mi.

Fotó: Stiller Ákos

Mielőtt az a bizonyos lehengerlő látványvalami megtörténik, egy kisebb látványosság szemtanúi is lehetünk: a filmvászon eltűnik, aztán mögötte egy emelvényen álló, nyílásával felénk forduló óriási, elfektetett négyzet alapú hasáb belsejében látható lesz az elvételre kiszemelt lakás, amelyben élőben megjelennek a színészek. Mivel a filmvászon éppen a nyílást takarta be, olyan a változás, mintha snittváltás után háromdimenziós moziban folytatódna a vetítés. Akárhogy is van, nekem eddig valamennyi általam látott Mundruczó Kornél-előadáson az volt a benyomásom, hogy a rendező kamerán keresztül látja a világot, vagy legalábbis a színpadot. Ez egy kicsit sem baj, sőt, általában izgalmas színpadi vizualitást eredményez. Megkockáztatom: a Látszatéletben egészen újszerű látványvilág épül fel, teátrális, de nagyon filmszerű, az ember néha azt sem tudja, moziban, vagy színházban ül-e. Illik is a látványközpontú rendezői koncepció a látszatélethez, melyet a főhős – a történet szerint – kicsit sem látszat-, hanem nagyon is valóságos világban él meg.
A lakásban folytatódik a létharc, egyre több információ derül ki a múltról, miközben a kilátástalan jövő is kegyetlenül kirajzolódik: a szívbeteg asszony rosszul lesz, mentő a nyóckerbe cigányhoz rendszerszerűen csak jó egy óra alatt ér ki, a hivatalos ember már szánná az asszonyt (hiszen ő maga is nyomorult áldozat, és még nem veszett ki belőle teljesen az emberség), de aztán gyáván elmenekül, ő is cserbenhagyja a nőt.
Ekkor megtörténik az a valami, amiről szívesen írnék, de nem tehetem meg, mert lelőném a poént. Egészen biztos vagyok benne, hogy az elnyújtott meglepetés ereje nélkül nem lenne olyan elementáris a hatás, és ez felveti azt a kérdést is, hogy hányszor süthető el egy hasonló, monumentális ötlet. Valami olyasmi történik, mint amikor forgatott kamera által rögzített mozgóképet látunk egy óriásvásznon, három dimenzióban. De a kamera nem úgy forog, mint a Tarr Béla-filmekben, tehát nem az álló ember szeme síkjában, körpanorámaszerűen. Nem, a kamera a Látszatéletben máshogy forog, de nem írhatom le, hogyan, ráadásul a képzeletbeli kamera csak az én képzeletemben forog (meg Mundruczóéban, belül), az előadáson valójában nem is látszik sehol, a vetített képeken meg nem forog semmi. Mégis részesei leszünk egy nagy körforgásnak, melyben megfordul az egész világ, és múltunk darabkái in concreto kihullnak belőle, ám ennek következménye nem megtisztulás, csak növekvő káosz lesz. Ám hihetetlen, de nincs olyan káosz, rendetlenség, a múlt bűnös ócskaságainak olyan gusztustalan halmaza, amelyen vackot-almot kaparva maguknak, ne tudnának újabb emberek újrakezdeni életet.
Ugyanaz a hivatalos ember a birtokba került kft nevében egy bántalmazott nőnek adja ki lakás céljára a múlttal terhes romhalmazt. A Láng Annamária játszotta nő életében létkérdés a menedék, mert eltitkolt gyermekének is otthont kell biztosítania. A nőnek a látszatéletében látszatszerelem is jut: már első este magára hagyja gyermekét, hogy bántalmazójával randevúzhasson. Aztán ebben a perverz, hülye világban a múlt képviselője találkozik a jövő hősével: a halott cigányasszony fia (Jéger Zsombor) hazamenekül (nem tudja, hogy az anyja már nem él, és mások laknak a lakásában), és találkozik a furcsa, hallgatag gyerekkel, akivel könnyen szót ért. Mert a cigányságát titkolni akaró cigányfiú mindenkivel szót ért, aki nem nézi cigánynak. A gyerek a médiavilág mélységes mély kútjából előbújt lény, erre filmes utalás is látható: a kisfiú beleáll egy földön fekvő, kör alakú bicikli külső közepébe, majd a magától bekapcsolódó tévé felidézi A kör című horrorfilmet. Szép régi-új világ.
Az előadás vége szerintem didaktikus és méltatlan a darab egészéhez (és különösen a nagy, forgó látványszimbólumhoz, melyről bárhogy is szeretnék, nem írhatok többet): bejátszanak a hajdani Mortimer-ügy televíziós híreiből néhányat, mintha ebből valamilyen tanulságot kellene, vagy lehetne levonni. Mintha az egyszeri, szerencsétlen, majdnem tragédiával végződő buta afférban a cigány fiatal azért sebesítette volna meg a még fiatalabb cigányfiút, mert már a cigány is öli a cigányt, hogy ne legyenek cigányok. Ez tartalmilag értelmezhetetlen, a híradórészletekből meg bántóan hiányzik az artisztikum. Pedig nélküle nem működik sem a film, sem a színház. Amúgy a Látszatélet című „se nem film, se nem színház” előadás egy szépséges, felkavaró műalkotás, különösen az a néhány perce, amelyben lenyűgöz egy újszerű, technikai-tartalmi látványosság...

Mundruczó Kornél / Proton Színház: Látszatélet

Díszlet: ÁGH Márton. Jelmez: ÁGH Márton, DOMÁN Melinda. Írta: Wéber Kata. Dramaturg: BORONKAY Soma. Zene: Asher GOLDSCHMIDT. Rendezőasszisztens: CSONKA Margit. Rendező: MUNDRUCZÓ Kornél.
Szereplők: MONORI Lili, RÁBA Roland, LÁNG Annamária, JÉGER Zsombor, KOZMA Dáriusz / GERENDÁS Ruben.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. április 28.