Kutszegi Csaba: Cyrano, a véres költő

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

Ki ez a korunk Cyranója, aki ennyire lúzer? Megmondom: a költő.

A Nemzeti balkonján sok gimnazista ül a Cyrano előadásán. Amikor elkezdődik, elkezdek gyanakodni: lehet, ez az előadás gimnazistakorúaknak való, vagy akár egyenesen beavató foglalkozás? A tinédzserek láthatóan élvezik a rumlit, mely rögtön az előadás elején felpörög. A létező összes irányból egyszerre, egyenként vagy csapatokban érkeznek a színészek, mindegyik ricsajozik, sőt ripacskodik, alig vehető ki a nagy zajban, hogy egy társulat színielőadásra készül. Azoknak, akik eddig még alig láttak színházi előadást, biztosan érdekes a kavalkád, a poénok is inkább – úgy veszem ki – amúgy is mindenen röhögő bakfisoknak valók.

cyrano1Jelenet / Fotók: Jókúti György

Nemcsak azért lenne jó újra színházlátogató kamasznak lenni, mert akkor nekem is minden vicc új lenne, és én is jókat röhöghetnék. Ennél sokkal érdekesebb lenne, hogy úgy néznék egy előadást, hogy nem tudok két részre szakadt szakmáról, világnézeti, politikai, törzsi ellentétekről, nem hallottam még népies–urbánus szembenállásról, csak egyszerűen kíváncsi vagyok, milyen is a színház... Vagy valami egészen más okból jelentkezem színházlátogatásra a suliban. Gondolom, a mai tizenévesek jelentős része nem foglalkozik politikával, nem lehetnek annyira hülyék, hogy a felnőttek marakodó világa érdekelje őket. Vajon nekik milyen színházat kéne csinálni? Vajon milyennek látszik ma Magyarországon egy színházi előadás olyan valaki szemszögéből, aki nem tudja, hogy van külön színházi és külön teátrumi társaság is e honban?

cyrano2A cukrászdában

Már a kérdéstől kezdem jobban érezni magamat, rögtön kevésbé zavar a színészek amúgy elég fárasztó, folyamatos harsánysága. Mintha mindent bele akarnának tenni valamennyi kis jelenetbe, és mintha az egyetlen komoly céljuk az volna, hogy semmi se legyen szokványos, minden meg legyen bolondítva valamennyire. Még a balkon mellvédjén is egyensúlyozva végigmennek (vagy kúsznak), közben zacskóból nasival kínálgatják az első sorokban ülőket. A hiperaktivitásnak persze vannak pozitív színházi következményei is. Kétségtelenül impozáns például Cyrano érkezése az égből (drótpályán suhan le a színházterem hátsó, legmagasabb pontjáról), és az is jó, hogy például később, a cukrászdába érkezvén, nem unalmas délutáni Gerbeaud-hangulat veszi körül a hősöket, hanem fiatal cukrászlányok prezentálják a cukormozgatás és süteménygyártás fázisait, sok tánccal, sok mozgással.

cyrano mikecz feherMikecz Estilla és Fehér Tibor

Cyrano érkezése felvet bennem egy kérdést, mely gimnazistaként biztosan nem jutna eszembe: vajon miért van rajta álarc, illetve a nagy orra miért egy felvett álarc része, mely leginkább commedia dell’arte maszkok madárcsőr-képződményeire hasonlít. Tokot húznak az arcra, maszkot a maszkra? – kérdezhetnénk Shakespeare-rel, és talán jó felé kapizsgálnánk. David Doiasvili grúz rendező ugyanis, amikor elemében van és lendületbe jön, előszeretettel ömleszti a fél drámatörténetet egy-egy jelenetbe, legalábbis megoldásai hemzsegnek a különböző szabad asszociációk alapján létrejövő utalásoktól. Ezt már megtapasztalhattuk a szintén általa rendezett Nemzeti színházbéli Szentivánéji álom előadásán is. Cyrano álarcában is nyilván benne van a Rómeó és Júlia identitásválsága („Adj hát hamar arcomra egy tokot: / Maszkot a maszkra! – Bánom is, kutassa / A kandi szem e rút arcátlan arcot, / A képtelen kép majd pirul helyettem.” – mondja Mercutio Kosztolányi Dezső fordításában a baljós bál előtt), de mintha a híres orrmonológ után is Cyranóval Mercutio is vívna Valvert vicomte ellen, legalábbis a gascogne-i gárdista ugyanúgy ripacskodik közben, mint tette azt anno a veronai úrfi Tybalt ellen (persze ezt nem feltétlenül Doiasvili rendező találta ki, lehet, hogy már Rostand is Shakespeare-től koppintotta).

cyrano oltKözépen: Olt Tamás és Fehér Tibor

Ha most volnék gimnazista, nem tudom, érdekelne-e a költészet (a nagy többséget manapság nem érdekli). Nem tudom, hogyan érintene a felismerés, hogy Doiasvili színpadán Cyrano (egyébként Rostandhoz hűen) a párbaj végén nem is karddal akarja leszúrni az ellenfelét, hanem szóval, rímmel, hibátlan prozódiával. Hogy a száz kihívó, aki meg akar küzdeni a híres párbajhőssel, tulajdonképpen slam poetry-versenyre készül. Egyáltalán: tudnám én hősként szeretni ezt a kadét-költőt vagy költő-kadétot, aki ráadásul ronda is, mert hatalmas, csúf, madárcsőrszerű orra van? Azaz nem is ronda, mert az orrmonológ után egyszerűen elhajítja az álarcát, és kiderül: a maszk alatti maszk nem nagyorrú, sőt, jóképű férfit láttat (Cyrano szerepében: Fehér Tibor). Ez a Cyrano – ha gimnazista korú leány lennék, valószínűleg így látnám – még Chistiannál (Farkas Dénes) is délcegebb, sármosabb, sportosabb, helyesebb. Akkor Roxane miért Christianba szeret bele, aki ráadásul nem kifejezetten a szavak embere, sőt: funkcionális analfabéta az udvarlásban. És ha Cyrano nem rút, mért nem meri megvallani szerelmét Roxane-nak?

cyrano feher sopteiFehér Tibor és Söptei Andrea

Mert az eredeti alapvetés abszolút (szil)logikus: aki rút, az fél, hogy kosarat kap, Cyrano rút, tehát Cyrano fél, hogy kosarat kap. A 21. században ez az egyértelműség már kevés és lapos. Doiasvili rendezésében Cyranónak csak az álarca rút, melyet ha el is dob, a jelek szerint senki nem veszi észre a szépségét, sőt, a hölgyek hölgye szebbnek látja a nála jóval kevésbé délceg versenytársát is, aki ráadásul lelkileg még egyszerű is, mint a fatipli. Ki ez a korunk Cyranója, aki ennyire lúzer? Megmondom: a költő. Persze jelen esetben nem egy személyre vagy foglalkozásra gondolok, hanem egy világlátásra, értékrendre, életvitelre. Korunkban – foglalkozástól, hivatástól függetlenül – a költői lelkek a legnagyobb lúzerek. Még akkor is, ha Roxane éppen vonzódik a költészethez, csak képtelen tisztán látni. Megértenek ebből valamit is a körülöttem (ri)csajozó gimisek? Bízom bennük, hisz bennük van a jövőnk, de szerintem nem sokat. Végül még kiderül: mégis vannak az öregségnek szépségei, avagy néha jó az öreg a (szín)háznál.

cyranonagykalozy farkas feherNagy-Kálózy Eszter, Farkas Dénes és Fehér Tibor 

Cyrano (ebben az előadásban különösen) nemcsak lúzer, hanem a világ legnagyobb balekja is. Nem elég, hogy lemond a szeretett nőről, hanem még (költői) tehetsége teljes tárházával segíti is a riválisát, ő írja meg a később baráttá és frontharcos bajtárssá avanzsált vetélytárs helyett a szerelem hevületét fenntartó levélverseket. Még előtte pedig ő súgja az ellenállhatatlan szép szavakat, hogy udvarló barátja továbbadhassa azokat mindkettőjük szíve hölgyének. Ez először úgy történik, hogy érzelmileg felhevült állapotában gyanús fehér por segítségével vetített szép szavakat varázsol elő, stílszerűen szólva: a költészet hímporát szétszórja, melyből legott szerelmes szavak állnak össze földön, falon, levegőben, horizonton. Ám erre a csodatevésre riválisa-barátja nem képes, ezért rendszert és módszert váltanak: eztán GSM-hálózat és diszkréten elbujtatott headset biztosítja a titkos információáramlást. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy Roxane szerepét öt színésznő alakítja, simán feltételezhetem azt is, hogy Cyrano és Chistian ugyanazon egy férfi két lelke, ahogy ez kortárs műalkotásokban már egy jó ideje olyan divatos. Sőt, ha lúd, legyen kövér! Szerintem az Olt Tamás játszotta De Guiche gróf is Cyrano egyik lelke, csak nem éppen a költői. De Guiche is szerelmes Roxane-ba, és amikor kosarat kap tőle, kegyetlen, alpári agresszivitással megerőszakolja a nőt. Ezen Rostand, ha élne, még a percekre elnémuló gimnazistáknál is jobban elcsodálkozna. Maradjunk annyiban, hogy bonyolult korban élünk, mindannyian összetett lelkialkatok vagyunk, és a szeretett nőnek nemhogy öt, de ötvenöt arca-karaktere is van, a naturalisztikus erőszak-ábrázolás meg korunk realitása, ha nem éppen védjegye.

cyrano udvaros farkasUdvaros Dorottya és Farkas Dénes

De az is lehet, hogy csak David Doiasvili ambícióinak vagyunk ismét áldozatai, és az említett erőszak, plusz a többi harsány ultramodernkedés annak a posztmodern neobarokkos esztétikának a velejárója, mely annyira jellemzi a rendezőt (egyebek mellett a „minden jelenetbe mindent bele” elvére célzok ismét). Ám ez a Cyrano de Bergerac sokkal jobb előadás, mint amilyen a már említett Szentivánéji álom volt. Az öt Roxane eltérő karakterei, a Cyrano-Christian jelenség végletes paradoxonja, valamint az igényes, egységesen jól sikerült látványvilágban mai korba adaptált, de következetesen végigvezetett cselekmény rengeteg izgalmas kérdést vet fel. Ugyanakkor a megvalósítás módozatai is kérdéseket vetnek fel, én például egyértelműen médiaparódiának is (!) vélem a szerelmi motívumoknál minduntalan síró hegedűn felcsendülő ugyanazon zenei frázist (mint a legtöbb szappanopera-sorozatban), de nem egyszer érzelmi csúcsponton torkaszakadtából üvöltenek a szereplők súlyos-hangos vonósok kíséretében (ezt sem lehet komolyan venni, bármily hitelesen is adják elő). A rendezés azonban következetesen és erőszakosan kitart markáns jellemzői mellett, ez még akkor is igaz, ha a második felvonásra az öncélú harsánykodást jórészt tartalmas feszültség váltja fel. Akárhogy is, de az előadáson unatkozni nem lehet, sőt, végig figyelni, gondolkodni és átérezni kell. Végül beismerem: ha most gimnazista volnék, érdekelni kezdene ez a fajta színház, és kíváncsi lennék arra is, hogyan és mit játszanak más színházakban.

cyrano udvaros feherUdvaros Dorottya és Fehér Tibor

Mindhárom már említett férfi szereplő uralja a szerepét, lubickol a játékban, nagyot alakít. Mindegyik Roxane máshogy remek. Ács Eszter és Söptei Andrea a másik háromhoz képest némileg visszafogott, ennek ellenére mély és hiteles az alakításuk (főleg Söpteié), Mikecz Estilla (darabba illően) harsányan tündököl, Nagy-Kálózy Eszter (leginkább a frontkatonák között) varázsosan bűbájos, Udvaros Dorottya pedig szabályosan jutalomjátékot kreál a visszavonult Roxane markánsan karakteres szerepéből. Ízléses, funkcionális és jelentéses a jórészt feketében, fehérben és a szürke árnyalataiban játszó díszlet (a díszlettervező is David Doiasvili), a színpadképbe tökéletesen illeszkednek Bánki Róza jelmezei. A végére minden lekerekedik, az ember úgy érzi, itthon van, a saját korába hazatért. A költőt a társadalom kivetette magából (véresre is verik), régi igazságokra akkor derül fény, amikor már nem lehet mit kezdeni velük (Roxane betegen, néhány pillanattal Cyrano halála előtt döbben rá, hogy a párbajhős költő végig őt szerette, és Christian leveleit is ő írta), a vérbe fagyott, horrorisztikus látványt nyújtó poéta kerekes székbe kényszerült, enyhén demens örök szerelme ölében leheli ki lelkét... Ez így tök király – nyugtázom a látottakat a mögöttem ülőkkel együtt – nem is olyan hülyeség az a költészet.

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

Díszlettervező: David Doiashvili. Jelmeztervező: Bánki Róza. Koreográfus:
Vida Gábor. Dramaturg: Kozma András. Ügyelő: Dobos Gábor, Lencsés István. Súgó: Gróf Kati. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: David Doiashvili.
Szereplők: Fehér Tibor, Farkas Dénes, Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mikecz Estilla e.h., Ács Eszter e.h., Olt Tamás, Rácz József, Katona Kinga e.h., Kristán Attila, Mátyássy Bence, Tóth László, Szabó Sebestyén László e.h., Barta Ágnes e.h., Berettyán Nándor e.h., Berettyán Sándor e.h., Bordás Roland e.h., Fülöp Tamás e.h., Roehnelt Zsuzsanna e.h.,
Vas Judit Gigi e.h.

Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2016. május 17.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu