Shakespeare: Lear király (Radnóti Színház, Alföldi Róbert rendezése)

László Zsolt kitűnő játékából már ekkor megsejthetjük: a királlyal nem az a baj, hogy öreg és kezdődő demenciában szenved, hanem hogy ormótlanul hatalmas az egója.

A Radnóti Színházban az Alföldi Róbert rendezte Lear királynak olyan jó a kezdete, hogy az ember azt reméli: az évszázad előadását fogja látni. Páratlan bravúr lenne ugyanis, ha sikerülne végigvinni a szinte szemtelen, egyszerű-nagyszerű ötletet, ha a továbbiakban is, a teljes darabban úgy passzolna minden egymáshoz, ahogy az alföldisen-csibészesen színházias felütésben, ha a zsigeri tehetséggel kitalált kezdet a hozzá társuló spontánnak ható színészi játékkal Lear-adekvát mai történet maradna egész este...
Szóval, egy mai rongyrázós, nagyzoló polgári ebédlőben vagyunk, alant a hatalmas kerek ebédlőasztal stílbútor minőségű faragott lába, fölül, a falon, több helyen befejezetlen, kőműves ízléssel elhúzott vakolatjavítások. A színtér kelet-európai múltról, kikínlódott „cifra nyomorúságról" árulkodik. Lear király kerekasztala a nézőtér felé lejt, hátul, a legmagasabb pontján, a legmagasabb széken a király (László Zsolt) trónol, közvetlen mellette gyönyörű nője, a Bohóc (Kováts Adél), aztán a királyi pár két oldalán, egyre alacsonyabb székeken és pozíciókban: Lear bizalmasa, Kent gróf (Csomós Mari), majd a király lányai és férjeik, továbbá Cordelia, a legkisebb lány udvarlói, a másik oldalon pedig Gloster gróf és két fia, az utolsó, legalacsonyabb helyen Gloster törvénytelen gyermeke, Edmund (Pál András). Röhögős, laza családi ebéd zajlik, a nők elegáns ruhákban, igényes sminkben-frizurákban ragyognak, a férfiak nagypolgári ízlésnek megfelelő, jól szabott öltönyökben – nem feszengnek, hanem szuper jól érzik magukat.

Fotók: Toldy Miklós

Jókat röhögnek például Edmundon, aki – törvénytelen származása miatt maga sem tudván eldönteni, hogy az urak vagy a szolgák közé tartozik – segít leszedni az asztalt a Házvezetőnőnek (Martin Márta). Lear a nagy bejelentésnek is hallatlan jókedvvel kezd neki, évődő-ugratós hangulatban froclizza lányait, hogy ki-ki mondja el, mennyire szereti az apját. Hogy mégsem teljesen habkönnyű, idilli az élet, az már a legidősebb lány, Goneril (Szávai Viktória) „teljesítményéből" kitetszik: mindent, átlátszó hazugságokat is bedob annak érdekében, hogy bizonygassa, ő szereti legjobban az apját. Szávai már ekkor kitűnően felskicceli Goneril karakterét: tekintetén, a jó kislányos áradozás közepette le-lefagyó mosolyában már ott sejlik a pénz- és hataloméhes, később testvérgyilkossá is váló, hálátlan, aljas némber. Mindenben méltó társa a középső lány, Regan, akit Andrusko Marcella Szávai Viktóriáéhoz hasonló finom eszközökkel, igen tehetségesen jelenít meg. A leányi szeretet kitöréseit (és az értük járó országrészeket) hatalmas ovációval fogadja az asztaltársaság, Cordelia (Sodró Eliza) még akkor sem tudja abbahagyni a röhögést, amikor neki kell beszámolnia arról, hogyan és mennyire szereti az apját. Sodró igen élethűen hozza a bakfiskorból épphogy kinőtt mai, vihogós csajszit: zavarában többször elröhögi magát az abszurd helyzetben, tuti égés neki családi plénum előtt komolyan arról vallania, hogy mennyire szereti az öregét. És nem tud hazudni, mint a nővérei (nyilván eleve jólelkű gyerek, de még nem is indult el a felnőttek szerzős-harácsolós-törtetős egyirányú útján). Összeszedi ugyan magát, és teljesen normálisan elmondja, hogy mindig is szerette, és most is szereti az apját úgy, nem jobban, nem kevésbé, mint ahogyan egy apát szokás. De felteszi a kérdést: a nővérei, ha az apjukat mindenkinél jobban szeretik, akkor mért mentek férjhez?

Kováts Adél és László Zsolt

Vannak, akik a jogos kérdésen még elkezdenének önfeledten kacagni, de Lear agya elborul. László Zsolt kitűnő játékából már ekkor megsejthetjük: a királlyal nem az a baj, hogy öreg és kezdődő demenciában szenved, hanem hogy ormótlanul hatalmas az egója. László 20-21. századi multi (vállalat)birodalmat felépített, törtető nagyvállalkozót alakít, akinek a pedigréje is a mai kornak megfelelően makulátlan, kiváló teljesítményt nyújtott egész életében, nem csoda hát, hogy nem is tudja értelmezni, ha valaki ellentmond neki, vagy nem a kívánalmai szerint nyilvánul meg. László-Lear a későbbiekben sem az agyi vérellátás elégtelensége miatt szenilizálódik rohamosan, hanem egyszerűen képtelen feldolgozni, hogy a csúcsok csúcsáról pillanatok alatt a világ legnagyobb lúzerjei közé zuhant. Megjegyzem: manapság nem hogy egy király, de például még egy filmügyi biztos is feltehetően igen nehezen élné meg, hogy még jegyszedőnek vagy kaszinóportásnak sem tűrik meg egykori sikereinek helyén. Persze ilyesmi ma már nem fordulhat elő, de Learben még volt egy csipetnyi naivitás és/vagy szentimentalizmus: képes volt elhinni, hogy akkor is fogják szeretni, ha már nem lesz vagyona, befolyása.

Andrusko Marcella, Adorjáni Bálint és Pál András

Az első félóra lendületes, Shakespeare-hű, ám tökéletesen mai „kisrealizmusa" után az előadás elkezd szerteágazni. Nem rendezői önkényből, hanem a darab egyszerűen kicsúszik a príma felütés keretei közül. Mivel a helyszín végig a nagyebédlő (az előadáson egyszer sincs átdíszletezés), a berendezési tárgyak, az ételmaradékok vagy éppen a lámpakapcsolgatás szimbolikus jelentést nyernek, az egész világ Lear király kerekasztala. A helyszín és a tárgyak tág értelmezését határozottan jelzi a jókora díszes, polgári (kristály) csillár asztalra zuhanása az első felvonás végén. Ez akkor történik meg, amikor a kisemmizett Lear a Bohóccal és a Caiusszá átöltözött Kenttel az asztal alatt keres menedéket – mintha az ég is rájuk szakadna. Számos egyéb jelenet, szereplő és kellék (a személyi szabadságtól megfosztást például visszatérően székhez ragasztószalagozás jelképezi) mutat túl – többletjelentést hordozva – a reális tér- és időkoordinátákon, ezek közül kiemelkedő Szatory Dávid Rongyos Tamássá átvedlett Edgarként abszolvált, kortárstáncos esztétikát is felmutató nagyjelenete. A shakespeare-i horror képek pedig (mérgezés, gyilkolászás és szemkivájás eszcájggal) meglátásom szerint már-már abszurd paródiába csúsznak át, legalábbis remélem, hogy a látottakat nem kell egy az egyben komolyan vennem, és hogy a mai médiakultúra egyik sokakat lekötő szegmensének vérben és szadizmusban bővelkedő képi világa nem fog állandósulva a színpadra költözni.
Lehet, őskori kőzetlenyomat vagyok, de számomra sokkal izgalmasabb egy-egy szereplő alakításában megfigyelni a rendezői koncepció működőképességét. Ebből a szempontból Kováts Adél Bohóc-alakítása az előadás állatorvosi lova. A Bohóc felemelése királyi élettárssá az elején zseniális ötletnek tetszik, de a gondolatot nem sikerül (igazából lehetetlennek is tűnik) végigvinni az előadáson. Mert igaz ugyan, hogy a Bohóc (Shakespeare-nél is) mindvégig kitartó, hű társa marad a királynak, és hogy szellemesen-bölcsen megfogalmazott alternatív meglátásai lehetnének egy női társ vitatkozó-inspiráló megnyilvánulásai is, de az előadáson – Kováts Adél minden igyekezete, bravúros néma jelenlétei és megszólalásai ellenére – a Bohóc inkább egy szellemiség kifejeződése, fejlődő emberi karakter nélküli megjelenítése marad, vagyis nem tud a Shakespeare-nél eredetileg is betöltött funkciójánál többé és mássá válni. És ez az előadás kulcskérdése: kibontható-e, végigvihető-e a felütésben megragadott többlet. Alföldi Róbert (és dramaturgja, Vörös Róbert) Bohóca sokkal jobb azokban a jelenetekben, melyekben Shakespeare-nél nem is szerepel, „eredeti" helyein pedig mintha nem találná a helyét – és ez nem a színésznő sara.

László Zsolt

Azok nyújtanak az előadáson tuti biztos jó alakítást, akiknek van terük a karakterfejlesztésre, és megtalálják játékuk látványos ívét. Ebben elsősorban a már említett Szávai Viktória és Andrusko Marcella emelkedik ki, nagyon jó Szatory Dávid, érdekes a kicsit régebbi játékstílust felidéző Csomós Mari, kedves színfolt Sodró Eliza, és kitűnően helytáll a Glostert játszó Schneider Zoltán, valamint Pál András Edmund szerepében és Rétfalvi Tamás Oswaldként. De az előadás valamennyi szereplője őszinte elismerést érdemel.
László Zsolt játéka külön, hosszabb elemzést érdemelne. Titokzatos, összetett figurát alkot, még soha nem látott mai Leart mutat meg. Játékában a főhős sorsa számos, Shakespeare-en túlmutató kérdést vet fel, és ezekből életre szóló tanulságokat is le tud vonni az, aki képes a László által megjelenített karakter változásainak eredőjét, motivációit megfejteni, követni. Ez nem egyszerű feladat. Nekem például László szerepfelfogásában (főleg a vége felé) sok minden nem világos, de mindemellett a színész által elénk tárt izgalmas és korszerű Lear-jelenség minden apró részletét hitelesnek érzem.
Az ősi kelta monda nyomán íródott történet leginkább aktuális tanulságát Cordelia hordozza: a sallangmentes, egyszerű őszinteség piszkosul nem kifizetődő. Igaz, az aljas cselvetők is csak ideig-óráig örvendezhetnek, mert előbb-utóbb meglakolnak. Drukkoljunk, hogy ez is igaz legyen a mában.

Shakespeare: Lear király

Fordította: Nádasdy Ádám. Dramaturg: Vörös Róbert. Jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely. Díszlettervező: Menczel Róbert. Világítás: Baumgartner Sándor. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: László Zsolt, Kováts Adél, Szávai Viktória, Gazsó György, Rétfalvi Tamás, Andrusko Marcella, Adorjáni Bálint, Sodró Eliza, Fehér Balázs Benő, Csomós Mari, Schneider Zoltán, Szatory Dávid, Pál András, Martin Márta, Bodoky Márk eh., Olasz Renátó eh.

Radnóti Színház, 2015. október 4.