Kutszegi Csaba: Mari néni, vagy concept art?

SZEM 2016 – második rész

Molière Versailles-ban „rögtönzött” a kritikusok ellen, Ionesco pedig a párizsi Alma téren.

A külföldiek a második napon csalódást okoztak. De nem a minőségük, hanem a volumenük. Az is csak azért, mert az elmúlt években el voltunk kényeztetve. Megemlítek a SZEM történetéből néhány – külcsínében és belbecsében is – hatalmas energiákat mozgató, tehetséggel, motivációval teli előadást: 2013-ban ilyen volt a Látogatás (müncheni–krakkói együttműködés), A mi osztályunk („I. L. Caragiale” Egyetem, Bukarest), a Toldi, A tavasz ébredése (budapesti SZFE); 2014-ben a Hamlet, a Vérnász (budapesti SZFE), A kopasz énekesnő („I. L. Caragiale” Egyetem, Bukarest), a Lukrécia meggyalázása-opera (varsói Aleksander Zelwerowicz Akadémia); 2015-ben a Nincstelenek (budapesti SZFE), A kastély (amszterdami ArtEZ Akadémia).

Góg / fotó: Éder Vera

E (kifejezetten önkényes) listán szereplő emlékezetes, nagyszerű előadásokhoz képest a Góg (Prágai Előadóművészeti Egyetem, színművészeti kar) baráti találkozón zajló kedves bolondozásnak tetszik. Nem véletlenül asszociálok erre. A két szereplő mint házigazda pár egyenként köszönti a Játékszín kis termébe belépő nézőket: köszönés, kéznyújtás, bemutatkozás... Utána táncnak, koreografált mozgásnak csak jóindulattal nevezhető diszkós lötyögésbe kezdenek, majd prózát mondanak, szöveget olvasnak fel, melyekhez illusztratív, vagy éppen sehogy sem kapcsolódó mozdulatokat társítanak. Gyakorlott kortárstánc-fogyasztó azonban jól tudja: nem szimpla lötyögést, üres időtöltést lát. Az egy világutazó regényhős által inspirált előadás a kifejezési formák egyéni keresgéléséről, a világ birtokba vételéről, az egyes összeilleszthető (vagy éppen összeilleszthetetlen) részleteinek összeillesztéséről szól. Mely tevékenység révén legalább létezésünk ténye – ideig-óráig – bizonyítottá válik. A szöveghez és mozgáshoz vetítés, képes animáció is társul, amelyen a két egyedet jelképező két rajzos ikon figura – a „vagyok” szó kíséretében – a vásznon azonosul, egybekel, eggyé válik. A fiatal pár a szolid identitáskeresés játékát mutatja be – szolidan és játékosan. Ezt az utat (színpadon) már igen sokan végigjárták. A prágaiak hitelesen teszik: nem másolnak, nem átvesznek, maguk keresik a formákat és a tartalmat. „Fejlettebb” régiókban markánsabb kísérletezők már biztosan előrébb járnak, de több és nagy (fel)találattal alig büszkélkedhet közülük bárki. De nem is a cél a lényeg – mint tudjuk –, hanem a megtett út.

Play House / fotó: Éder Vera

Mindenesetre érdekes, hogy saját, „kárpát-medencei” színházi termésünkben implicite, avagy kifejezetten explicite feszülnek-tombolnak az érzelmek, terebélyesednek az eleve hatalmas egók (ez igaz a Psychére, a Fürdőavatásra, az Alszanak a halak?-ra – lásd korábbi cikkünket: Állampolgár- és színészképzés –, és mint majd láthatjuk, fokozottan igaz a marosvásárhelyi 4 x 100-ra és a budapesti Sárga vonalra), miközben cseh, francia és román barátaink érzelemmentes, tartózkodó játékmodorú előadásokkal érkeztek. A konceptuális művészet irányába oldalazó lépések ezek, mely próbautak kihagyhatatlanok ugyan, de jómagam elképzelhetetlennek tartom, hogy a színházból tartósan kikopjon a „félelem és részvét”-keltés, és helyette a sakkfeladvány-megoldó racionalitás domináljon. De persze a Gógban és a Play House-ban van érzelmekre és érzékekre ható szegmens...

Alma-improvizációk / fotó: Gálos Mihály Samu

A Play House (a párizsi Nemzeti Iparművészeti Egyetem hallgatóinak produkciója) például finom és elegáns, ezért jólesik nézni. Az igen artisztikus, kidolgozott, képzőművészeti igényű látványközegben darabokra széthullt világ alkatrészeit próbálja összeszerelni egy nő és egy férfi. Általában felvételről szöveg hangzik, a színpadon felépített „doboz” szobában (és körülötte) mozgásszínházi akciók zajlanak (szimbolikus rámolás-építkezés berendezési tárgyakkal és egyéb eszközökkel, kellékekkel), a doboz hátsó falán pedig műgonddal megkomponált vetített képek vagy ellenfénnyel létrehozott árnyképek jelennek meg, melyekbe olykor a szereplők is beállnak. Az előadás eme alkotóelemei sohasem lépnek direkt kapcsolatba egymással. Amikor hűtőtakarításról vagy fogmosásról szól a szöveg, nem látunk a színen frizsidert vagy fogmosást, a Bevezetés, a Második nyilatkozat vagy a Konklúzió című jelenetek nagyhorderejű bejelentéseit (szövegrészletek Martin Crimp Play House-drámájából) nem kíséri felfokozott színpadi történés. A nagy életfeladatra (és világ-birtokbavételre) készülő pár rezignáltan, porszem létük tudatában éli meg helyzetét. A Második nyilatkozatban élőben kezdik el mondani a szöveget (gyerekvállalásról folyik abszurd párbeszéd), de szinte gépiesen beszélnek, mondandójukat nem erősíti tartalommal adekvát metakommunikáció. Máskor – mintha szinkronizálnák őket – szinkron „tátogással” kísérik a felvételről hangzó szöveget, de szándékosan elcsúsznak vele. Kizökkent világban élnek a Play House hősei, de nem jajonganak-zajonganak, nem küzdenek, csak konstatálnak.

Alma-improvizációk / fotó: Gálos Mihály Samu

A harmadik napon a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem egyik előadása román nyelvű Ionesco-darab: az Alma-improvizációk. Szerintem így, kötőjellel írjuk helyesen a címet, ha már ezt adtuk neki, de a Molière- és Ionesco-hű fordítás inkább ez lehetne: Az Alma-i rögtönzés. Az Alma szónak a címben ugyanis semmi köze sincs kedvelt gyümölcsünkhöz, hanem – mivel az egyfelvonásos Molière A Versailles-i rögtönzésének parafrázisaként íródott – az Alma is egy helyre utal, mégpedig a párizsi Studio des Champs-Élysées melletti Place de l'Almára. Molière tehát Versailles-ban „rögtönzött” a kritikusok ellen, Ionesco pedig a párizsi Alma téren. Szerintem egyébként az előadáson a tudományosan látszólag képzettnek, de színházilag tökéletesen sült idiótának bemutatott kritikusok megjelenítése nem a kritikusok kritikája (és ezt nem a mundér védelmében mondom), hanem a színházat alapjaiban megtagadó színházcsinálók és a hasonló elveket valló kritikusok kritikája. Ez ugyanaz az a kérdés, hogy érzelmeket, urambocsá’ katarzist háttérbe szorító, „tudományos alapokra” helyezett konceptuális művészet felé húzzon a színház, vagy hallgasson a Marie-k igényére (az Alma-improvizációkban így hívják a bejárónőt).

4 x 100 / fotó: Gálos Mihály Samu

Jómagam a konceptuális művészet híve is vagyok, meggyőződésem, hogy a színháznak is érdemes időnként erre az útra lépnie, már csak azért is, mert rendkívül hasznos a kíméletlen önvizsgálat (a concept art koncepciójában ez is immanensen benne van), továbbá mert minden művészetben feltétlenül szükséges a határokat tágítgatni, átlépni, és tanulságos nyilvánossá tenni (még provokálóan is) az alkotói folyamatot és a róla szóló külső és belső diskurzust. De mindezek mellett a színházfogyasztók nagyobb része feltehetően még jó sokáig a totális, érzelmekre is ható színházat fogja preferálni, és ez a – hagyományosnak mondható – forma vélhetően mindig képes lesz magvas intellektuális tartalmak közvetítésére is. Az ehhez hasonló véleményét Marie az Alma-improvizációkban – a publikum nevében – egy jókora, Ionescónak lekevert pofonnal nyomatékosítja, ezzel gondolván észhez téríteni a szerzőt (és ezáltal felszabadítani a lélekterrorizáló kritikusok elnyomása alól). A marosvásárhelyiek előadásán nagyszerű karaktereket teremtenek a szereplők. Körültekintő, pontos a rendezés (Gabi Cadariu), a színpadon furcsa, abszurd világ tárul fel, amelyben csak komoly figyelemmel lehet eligazodni, miközben egyre jobban röhögünk a kéretlen szellemi erőszaktevők felesleges okoskodásán. De a Kamaraszínházban nem alakul ki bensőséges hangulat: messze vagyunk a történésektől, noch dazu a távolságtartást a játékmód eleve garantálja. Jobb lett volna fordítva: az Alma-improvizációkat a Játékszínben, a 4 x 100-at pedig a Kamaraszínházban játszani.

4 x 100 / fotó: Gálos Mihály Samu

Egressy Zoltán már klasszikusnak minősíthető kortárs darabját a marosvásárhelyi egyetem magyar hallgatói játsszák. Sebestyén Aba rendezésében az élet, a világ nagy harcai emberi sorsokban mutatkoznak meg. A történések összefüggéseit, a szereplők motivációit elegendő hamar megértenünk, átlátnunk, aztán a dráma mozgató ereje az átélhető érzelmek hullámzása, az akaratok, hangulatok ütközése lesz. A hősök tetteit a múltból feltáruló titkok és a jövőben elérendő kitűzött célok vezérlik. Bármikor bármelyik 20-21. századi országban játszódhatna a történet, mert írója az általános emberit ragadja meg. Ennek megfelelően a néző bőven részesül katartikus pillanatokban, az ellenségeskedés, az intrika és a kisszerűség mellett az összetartás, az egymásért is küzdés nagyszerű példái is megmutatkoznak. Mi, magyarok különösen szeretjük a kis család, kis csapat, kicsi, de nagyra hivatott nemzet víziójában szemlélni önmagunkat (ahogy más nemzetek is). Mindig is időszerű üzenetei mellett ez az előadás is elsősorban stúdium. Mint ilyen kiemelkedik: a fesztivál legalaposabb szerepértelmezései, legérettebb alakításai láthatók benne.

Sárga vonal / fotó: Gálos Mihály Samu

Pedig e téren is akad konkurencia: hasonló jók mondhatók el ugyanis a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem Sárga vonal című produkciójáról, amelyet Zsámbéki Gábor rendezett. A kortárs szerzőpáros (Charlotte Roos – Juli Zeh) drámája konkrét régióban égető aktuális kérdéseket feszeget (szegénység, kilátástalanság, háborús feszültség Észak-Afrikában, migráció, eltérő kultúrák, korlátozások, szabadságvágy, európai normák stb.), a pergő, sokjelenetes előadásban a színek lendületesen, egyszerű kortárs szegényszínházi eszközök segítségével váltják egymást. A szereplők is folyamatosan váltogatják a karaktereket, mindenki több szerepben is játszik. Élvezetes az előadás, jól teljesít mindegyik színész, a néző érdeklődését a mai téma is kiemelten ébren tartja. A kulcs, a lényeg: a hiteles, realisztikus játék, a karakterek, a hangulatok, a helyszínek gyors váltogatása. Ha a színészhallgatónak a szakmából valamit meg kell tanulnia, hát ez az.
És ez az, amit meg is kell haladniuk, és ennek mikéntjén nem lehet elég korán elkezdeni a töprengést. Egyik stílus, játékmód sem egyedül üdvözítő (ha mégoly bevált, érthető, hatásos, kedvelt is), de mindegyiknek egyszer lejár az ideje. Ez a záró előadás és az egész fesztivál egyik tanulsága. A jó képzésnek nyitottá kell tennie a színészt, mert sokoldalúsága, fogékonysága nélkül a még oly zseniális rendező sem tudhat új formákat keresni. Pedig ezt muszáj folyamatosan megtenni, még akkor is, ha Mari néni útközben kioszt néhány megérdemelt, elgondolkodtató nagypofont.

Miskolc, 2016. február 4-6.