Mrožek: Emigránsok

Egy örök aktualitása mégis van az Emigránsoknak: kitűnő színészi alakításokra nyújt lehetőséget.

A múlt század második felében a létező szocialista hazából nyugatra lelépő emigránsok sorsa nem csereszabatos a mai migránsokéval, hanem leginkább csak külsőségeiben hasonló. A Stúdió K-ban bemutatott Mrožek-darabban, az Emigránsokban például XX, a vendégmunkás azért ment külföldre, hogy egészségtelen, nehéz fizikai munkával összegürcöljön egy házra valót, mely összeggel majd hazatérve, idealizált boldogság várja otthon.
A mai migránsok döntő többsége végleges új hazát akar, nem is reális, hogy valaha is lenne módjuk, késztetésük visszatérni. AA-ról, XX értelmiségi lakótársáról a dráma vége felé az derül ki, hogy lelkiismeret-furdalás űzte más országba, az otthoni körülmények között ugyanis képtelen volt beteljesíteni a hivatását, azaz nem írhatta meg a nagy művet, mellyel felnyithatná az XX-hez hasonló tanulatlan, rabszolgasorsba kényszerített rétegekbe tartozók szemét, hogy tudniillik saját maguk foglyai, és ebben a helyzetben sohasem lesz osztályrészük megváltás. Ilyesmi aztán manapság már végképp nincs.

Géczi Zoltán (AA) / fotók: Torják Orsi

Nem hiszem, hogy Szíriából bárki is lelki válság miatt menekülne, olyan értelmiségi meg, aki nehéz sorsú rétegek felemelését érezné hivatásának, és az e téren szerzett kudarcai megkeserítenék az életét, talán az egész világon sincs már egy se. Nem is divat ilyen kérdéseken gyötrődni, erről filozofálni, manapság a lúzereket inkább lenézik. Az állampolgári maximum némi adakozás, vagy önmegnyugtató részvétel aid-akciókban, a valódi szolidaritásérzés megszűnt, eltűnt, kihalt (a tipikusról beszélek, tudván, hogy egyedi emberi kivétel mindig akad).
Persze az is kérdés, hogy az igazságos társadalmi rendszer ideológiájába jól illeszkedő szolidaritáseszmét őszintén élték-e meg hajdanán például Magyarországon vagy Lengyelországban. Wyspiański Menyegzője után a lengyelekről jobban el tudom hinni, hogy komolyan filóztak a különböző társadalmi rétegek nemzetegységesítő nagy frigyén, de mi, magyarok mintha mindig is dialektikában, azaz az ellentétek harcában jeleskedtünk volna.
A világ sem olyan már, mint amilyen jó hatvan éve volt, amikor is Sławomir Mrožek nyugatra emigrált. Generációm tagjai emlékezhetnek rá, hogy Kelet és Nyugat akkortájt több tekintetben sokkal jobban különbözött egymástól, mint most Észak és Dél. Ma, a globalizáció korában az Internet jóvoltából még az elszegényedett afgán migráns is nagyjából tudja, milyenek a vágyott fejlett, nyugati világ külsőségei, elhagyott hazája nagyobb városaiban a gazdagabb emberek minden bizonnyal hasonló konzerv kutyaeledellel etetik négylábú kedvenceiket, mint amilyet a drámában XX meg akar enni, mert gusztusosnak és közben jó olcsónak találja.

Molnár Gusztáv (XX) és Géczi Zoltán

Akkor hát mi Mrožek Emigránsokjának aktualitása? Jóformán semmi. A darab problémaköre tipikusan megírásának korához kötődik, a történelem egy adott időszakára és egy konkrét régióra jellemző. Az igazi klasszikusok éppen innen képesek az általánosig tovaemelkedni, és így őrzik meg relevanciájukat, érvényességüket. Ám az Emigránsokat nem lehet az absztrakció irányába kibontani, szerintem azért nem, mert benne a két szereplőnek emberileg nincsen köze egymáshoz. A drámai csúcsponton társadalmi rétegek képviselőivé válnak, tézisdrámaszerűen viselkednek. Az általuk képviselt társadalmi-történelmi kérdésfelvetések nem egyéni sorsukban mutatkoznak meg, nem belőlük, lényükből, viselkedésükből válnak kiolvashatóvá, hanem mintegy róluk leválva, az értelmiségi AA szellemi erőszakának köszönhetően egyszer csak megjelennek és eluralkodnak a dialógusokban. Mindez ráadásul realisztikus környezetben és stílusban történik meg, tehát még Mrožek leghíresebb darabjának, a Tangónak a folyamatos abszurditása sincs jelen, hogy segítse az elemelkedést.
Egy örök aktualitása mégis van az Emigránsoknak: kitűnő színészi alakításokra nyújt lehetőséget. Nyilatkozatokból lehet tudni, hogy a darab színrevitelét a két színész, Molnár Gusztáv (XX) és Géczi Zoltán (AA) indítványozta, Mucsi Zoltán rendező az ő kapacitálásukra vágott bele a megvalósításba. Határozottan színészközpontú is a rendezés.

Molnár Gusztáv

Már az első percekben valószínűsíthető, hogy az előadás tétje a karakterek megragadása, a szerepek felépítése lesz, de mintha lassan melegednének be a színészek. Az első negyedórában Molnár Gusztáv alakításáról azt gondolom, hogy kívülről repül rá a szerepre. Bár rögtön ügyesen jeleníti meg az egyszerű lelkű, falusi környezetből kitántorgott betanított munkást, de mintha távol tartaná magától a figurát, mintha kívülről aggatná rá a gondosan kiválasztott és megfelelően kidolgozott gesztusokat, színészi fogásokat. Mellette Géczi Zoltán a kezdetekben egyenesen elnagyol. Hatalmas lendülettel, de kvázi dinamikával tol ki magából nagyobb szövegegységeket, és közben nem egyszer rosszul hangsúlyoz szavakat, értelmezést nehezítő hibákat vét. Néha mintha nem lenne köze a szövegéhez. Ám a helyzet fokozatosan, lassan, de biztosan jó irányba változik. Molnár egyre elmélyültebb, Géczi egyre pontosabb lesz. Aztán a nagy drámai pontokon Molnár egyszerűen zseniálisan játszik. Hihetetlenül átlényegül, a nagy érzelmi kitöréseiben olyan hitelesen mutatja meg a figurát, hogy az ember többé nem szánalmat, hanem a félelem és a részvét mellett egyfajta tiszteletet érez iránta. Géczi méltó partnerévé érik, de mintha játékával végig – és ez nagyszerű kollegalitás – Molnárt támogatná.
Az ínyenc színházkedvelők az előadásban rengeteg szeretnivalót találhatnak. Milyen jó lenne, ha mindezek aktualitásban fogant, Mrožekéhoz hasonló műgonddal és tehetséggel megírt friss darabokban mutatkozhatnának meg.

Sławomir Mrožek: Emigránsok (Terminál Workhouse – Manna Produkció)

Rendező: Mucsi Zoltán. Dramaturg: Gyulay Eszter. Asszisztens: Hodászi Ádám.
Produkciós vezető: Gáspár Anna. Fordító: Pászt Patrícia. Zeneszerző: Monori András. Díszlet: Czigler Balázs. Jelmez: Kiss Julcsi.
Szereplők: Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv.

Stúdió K Színház, 2016. március 7.