Gotthold Ephraim Lessing: Emilia Galotti

A polgári szomorújáték műfajának megteremtéseként tartja számon az irodalomtörténet.

Rózsaszín, plüss-szerű szőrme teríti be a Kamra játékterét: a padlót, a falakat, a plafont – de ilyen a színpadot a mélyébe rejtett hátsó színtől elválasztó szalagfüggöny is. Izsák Lili terének nagy része egyébként üres, bár néhány használati tárgy azért színre kerül. A leglátványosabb a szín mélyén álló, giccses, neonfény övezte feszület, amely megfelelően illeszkedik a rózsaszín „álomvilághoz”, míg magán a színpadon néhány olyan huszadik századi használati tárgy (például nyolcvanas éveket idéző televízió) tűnik fel, amely rést üt a rózsaszín világ valószerűtlenségén. A szintén Izsák Lili által tervezett jelmezek sem archaikus viseletek ugyan, de a szabásminták részben meg-megidéznek korábbi századokat. A látvány egyszerre meseszerű, történelmi ihletettségű és kortársian ironikus – illúziókeltően teremtve meg azt a kontextust, melyben Fehér Balázs Benő értelmezi Lessing drámáját. A rendező úgy meséli el a történetet, hogy a lessingi moráliskérdésekre kortársi nézőpontból reflektálva, ironikusan, ám minden erőltetett aktualizálás és áthallás nélkül mutatja e dilemmák időszerűségét.

Keresztes Tamás és Takátsy Péter / fotók: Dömölky Dániel

Az Emilia Galottit a polgári szomorújáték műfajának megteremtéseként tartja számon az irodalomtörténet, s noha a sztori kapcsán először Victor Hugo drámájára, A király mulatra, illetve az ebből készült Verdi-operára, a Rigolettóra asszociálhatunk, a darabot jóval szorosabb kapcsolat fűzi az egyik legnépszerűbb Schiller-műhöz, a bő tíz évvel később íródott Ármány és szerelemhez. Ez utóbbi akár úgy is olvasható, mint az Emilia Galotti problematikájának mélyebb, összetettebb és jóval hatásosabb feldolgozása. Schiller darabja feszültebb, izgalmasabb, karakterei összetettebbek, kidolgozottabbak, konfliktusai látványosabbak, erőteljesebbek, az udvar romlottságának, hataloméhségének ábrázolása gazdagabb és meggyőzőbb – nem véletlen, hogy az Ármány és szerelem része a kortárs világszínházi repertoárnak, és a magyar színpadokon is viszonylag gyakran látható, míg az Emila Galotti jóval ritkábban játszott mű, hazánkban pedig kiváltképp az. Ami nem jelenti azt, hogy nehezen játszható vagy érdektelen volna, sőt: a történet ismerős vonásai ellenére is az újdonság erejével hathat, a minden szinten megjelenő értékzavar ábrázolása izgalmas lehet, s bő kétszáz év távlatából izgalmas kortársi kérdések tehetőek fel mind a darabban piedesztálra emelt erkölcsi értékek, mind a hatalom, illetve a vele szemben álló társadalmi rétegek potenciálja, inkompetenciája és impotenciája kapcsán is. Fehér Balázs Benő darabválasztása így legfeljebb annyiban meglepő, hogy rendezői pályája eddigi leginkább reflektorfénybe került előadásaival, a tavaly színre vitt Sirállyal, vagy a korábban az Ódry Színpadon megrendezett Tajtékos napokkal szemben az Emilia Galottihoz nem kötődik semmilyen referenciaháló, a befogadói elvárásokra sem építeni, sem azokkal eljátszani nem lehet (hacsak a célcsoportot nem a német szakos bölcsészek jelentik).

Takátsy Péter  és Keresztes Tamás

Az előadás következésképpen interpretáció-központú, az interpretáció pedig kortársi nézőpontú. Ezt természetesen maga a Bíró Bence által (Forgách András konzulensi segítségével) újrafordított, Fekete Ádám dramaturg által gondozott, poézist mai szlenggel vegyítő szöveg is indukálja, de a játékot főként a színészi gesztusok által közvetített ironikus reflexió határozza meg. Ehhez a színészi reflexióhoz pontosan és hatásosan illeszkednek a valóság és képzelet játékából fakadó ambivalenciát látványosan megérzékítő rendezői ötletek. A legfrappánsabbat talán a szerző művészetelméleti gondolatai ihlették, ám színpadi értelemben természetesen független azoktól. Amikor Gonzaga herceg Conti képeit nézi, mi a megelevenedő vásznakat látjuk: előbb az Orsina grófnőt játszó Jordán Adél, majd az Emilia Galottit alakító Mészáros Blanka lép színre saját képmásának megelevenítőjeként. A „szobrok” nem mozdulatlanok: a szereplőkre jellemző pózokat vesznek fel. Az Appiani grófot megjelenítő Dér Zsolt viszont szinte álombeli jelenésként (mint a nők, vagy legalábbis Emilia álmának megtestesítője) lép színre. Angelo sallangmentes egyszerűséggel – és éppen ezért roppant mulatságosan – közlekedik lakáj-, illetve gyilkos szerepe között.
Fehér Balázs Benő értelmezésének középpontjában maguk a személyiségek állnak. Pontosabban a személyiségek magukban állnak a központban; az a társadalmi réteg, osztály, amelyet képviselnek, kevésbé fontos – a hatalmi pozíció, a felé- és alárendeltség elsősorban azért érdekes, mert kijelöli a szereplők mozgásterét. Így a rendezés nem bíbelődik a hatalmi háló, illetve a bonyolult társadalmi-politikai viszonyok színpadi prezentációjával: a fontos az, hogy Gonzaga herceg bármit/bárkit megkívánhat és hatalmi pozíciójából adódóan sok mindent megparancsolhat, ám az adott társadalmi viszonyok között nem tehet meg mindent. És viszont: Emiliának többen is parancsolhatnak, kényszerpályára szoríthatják, ám nem tehetnek vele meg mindent. Ennek az átmeneti helyzetnek a pragmatikus feloldását garantálhatja a gátlástalan udvari intrikus, aki szinte színpadi játékmesterként mozgatja a szálakat.

Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea és Tasnádi Bence

A fent említett, a színészi gesztusokban megjelenő ironikus reflexió néha utal is erre a színpadi szituációra, de nem ez a meghatározó iránya. Az irónia éle inkább a köznapi értelemben vett szerepeket, illetve a morál és a mindennapi gyakorlat közti szakadékot éri. A Kamra színpadán nem egy gyenge, vágyainak kiszolgáltatott, az eseményekkel sodródó Herceget látunk, hanem egy egzaltált, álomvilágban élő fantasztát, akiről nem is dönthető el pontosan, mi az, amit nem tud és mi az, amit nem akar tudomásul venni a körülötte történtekből. Keresztes Tamás Gonzagája úgy fekszik, vergődik, ténfereg kezdetben a színen, mintha a földi világban helyét nem lelő mesebeli királyfi volna, akinek boldogságkeresése nem egyéb, mint egymást gyors ütemben követő szeszélyes szenvedélyek sora. Ahogy szenvedélye mind inkább tárgyiasul, egyre magabiztosabb lesz, de mondatainak jó része ambivalens; ha maguk a szavak nem azok, akkor a hangsúly, a hanglejtés vagy a gesztus van többé-kevésbé disszonáns viszonyban a szavakkal. Ami éppúgy értelmezhető egyszerű csalárdságként, a felelősség elhárításaként, mint a valóságot a vágyak fantáziavilágától elkülöníteni nem tudó személyiség megmutatkozásaként, sőt, az álmokba feledkezést a csalárdság álcájaként használó „uralkodói magatartás” színészi reflexiójaként is. Takátsy Péter Marinelli-alakítása másképpen ironikus. Az udvaronc gátlástalansága, tökéletes amoralitása, morális érzéketlensége és érzelmi autizmusa dermesztő; itt paradox módon mindennek a reflektálatlansága teremti meg a reflexiót – és mutatja hátborzongatóan mulatságosnak Marinelli tevékenykedését. Takátsy Péter alakításának fontos erénye, hogy a szükségképpen egydimenziós figura soha nem válik kiismerhetővé vagy unalmassá; sok finom, apró gesztussal teszi szemléletessé Marinelli perspektívavágyát, nemi vonzalmait, apró örömeit és bosszúságait, és pontosan mutatja, hogy a gátlástalan fortélyok lavinája az intrikust is maga alá temetné, ha nem menekülne minduntalan előre – egy újabb gátlástalan cselekedetbe. Hasonló technikával, de egyértelműen komikus eszközökkel él Tasnádi Bence Angelóként – ugyanolyan reflektálatlan természetességgel kapcsolja össze Angelo két szerepét, mint ahogy az megéli azokat –, mintha semmi sem lenne természetesebb, mint a bérgyilkos még kissé véres öltözetét a lakáj viseletére cserélni. Hagyományosabb a reflexió Orsina grófnő esetében; Jordán Adél hatásosan poentírozva, mégis finoman stilizálja az Emilia miatt elhagyott hercegi szerető csalódottságát, bosszúvágyát és intrikáit.

Fekete Ernő és Jordán Adél

Az ironikus reflexió kisebb mértékben és kevésbé látványosan érinti a többi szereplőt. Akit egyáltalán nem érint, az maga Emilia, akit kétségbevonhatatlan tisztasága és áldozatszerepe élesen elkülönít a többiektől. Mészáros Blanka már megelevenedő képként is a díszlettől és a többi jelmeztől élesen eltérő, egyszerűségében megkapó kék ruhában jelenik meg, és azt is viseli mindvégig. De nemcsak ez emeli ki környezetéből; hanem az is, hogy mondatainak nincs a primer jelentéstől elütő mögöttes tartalmuk. Ezt a színésznő természetes hangsúlyai, egyszerű gesztusai is aláhúzzák; szavai érdemben egyszer sem kérdőjeleződnek meg. Ez a koncepció, amely az áldozatot mutatja az egyetlen önazonos szerepnek és szereplőnek, önmagában éppúgy meggyőző, mint Mészáros Blanka alakítása (még akkor is, ha Emilia alakja szükségszerűen egydimenziós és passzív), ám a kiemelés szándékát gyengíti, hogy környezetének ábrázolásában is mértékletesen érvényesül az irónia. Pedig Odoardo túlfűtött becsületmániája, Claudia őszintétlensége, illetve Appiani gróf túlzott őszintesége miatt aggályos gyanútlansága nyilvánvalóan adna okot erre is. Ám az ő jeleneteikhez kevesebb játékötlet rendelődik és a reflexió is hézagosabb. Fullajtár Andrea finoman karikírozza Claudia röpke vívódását az anyai szeretet és az udvari karrier lehetősége között, az Appiani „jelenés voltából” kilépő Dér Zsolt pedig hasonlóan finoman stilizálja a csak túl későn és túl szűklátókörűen gyanakvó jóhiszemű ifjú alakját. Fekete Ernő szüntelenül izzó, néha már-már mániákusnak tetsző, végül sajátos „becsületgyilkosságot” elkövető Odoardójára vetül ugyan ironikus fény, de szándékainak őszinteségét ez nem érinti. Ami mint rendezői elgondolás nyilvánvalóan szándékos, hiszen Emilia inkább cím-, mint főszereplője a darabnak, aki a szöveg radikálisabb átírása nélkül feltehetően nem alkalmas arra, hogy az erkölcsi relativizmussal szembeni morálistartást mindenki mással szemben, egymaga képviselje, így az irónia kontrollálatlan kiterjesztése a Galotti famíliára valószínűleg súlytalanná tenné a drámát. Az ennek híján érezhető kisebb stiláris törés viszont kicsit egyenetlenné teszi az előadást, és legalábbis nem segíti a címszereplő alakjának plasztikusabb kiemelését. Így Emilia tragédiájának ereje is valamivel kevésbé érint meg, ám a végén azért mégis el-elszorul a torkunk. És ez sem lebecsülendő dolog – ha ezt megelőzően a klasszikus szomorújáték kortársi verzióját sokat nevetve néztük végig.

Gotthold Ephraim Lessing: Emilia Galotti

Fordította: Bíró Bence, konzulens: Forgách András. Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Zene: Dargay Marcel. Súgó: Boncza Anita. Dramaturg: Fekete Ádám. Asszisztens: Budavári Réka. Rendező: Fehér Balázs Benő.
Szereplők: Mészáros Blanka, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Keresztes Tamás, Takátsy Péter, Dankó István, Dér Zsolt e.h., Jordán Adél, Tasnádi Bence.

Katona József Színház, Kamra, 2016. június 1.