Antal Klaudia: Hiányzó puzzle-darab
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés - a Vígszínházban
Dosztojevszkij párbeszédei egydimenzióssá válnak azáltal, hogy a színészek üvöltve vágják egymás arcába az eszmefuttatásaikat.
Egy hét különbséggel került bemutatásra két Dosztojevszkij-adaptáció Budapesten: a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, Valerij Fokin a Nemzeti Színház társulatával A krokodilust, a prágai Nemzeti Színház igazgatója, Michal Dočekal pedig a Víg Színház tagjaival az orosz író nagy klasszikusát, a Bűn és bűnhődést állította színpadra. Nem vitás, hogy Dosztojevszkij elbeszéléseinek társadalomfilozófiai kérdései ma is aktuálisan csengenek, például hogy jogunkban áll-e mások sorsa felett dönteni, hogy átléphetőek-e bizonyos erkölcsi normák lelkiismeret-furdalás nélkül egy nemesnek tűnő cél érdekében, vagy hogy mit tehet az egyén a nyomor, a pénztelenség, a társadalmi egyenlőtlenség ellen; az érdekes azonban az, hogy mindkét külföldi rendező az előadásában e kérdések formai megjelenítésére, és nem pedig a továbbgondolására helyezi a hangsúlyt.
Raszkolnyikov szerepében: Orosz Ákos / MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Dočekal legújabb budapesti bemutatójában mintha ott folytatná, ahol a legutóbbi vígszínházas, Jóembert keresünk című rendezésékor abbahagyta: a (poszt)brechtiánus színháznál. A Bűn és bűnhődés magán viseli a brechti színház jellegzetes jegyeit, többek között a jelenetek feliratozását (ami bűnügyi nyomokra utaló számokkal történik), a narrációval kísért átállásokat, a V-effektként működő hangalámondásokat és a történésekre reflektáló songokat. Az előadás formai világa nem csupán a rendező korábbi magyarországi előadását juttatja eszembe, hanem a wilsoni színházat, egészen pontosan az ugyancsak a Vígszínházban is bemutatott 1914 című produkciót, mely történetesen a Víg, a szlovák és a cseh Nemzeti Színház közös koprodukciójaként jött létre: hasonlóságot a tablóképszerűen megkomponált szerkezeti felépítés és a szereplők fénnyel történő kimetszése/kiemelése mutat.
Stohl András / MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
A cseh rendező Dosztojevszkij klasszikusát bűnügyi nyomozásként állítja színpadra, ennek megfelelően a bűn elkövetését nem látjuk, csupán a bűnhődés egyes stációit, illetve a tetteshez elvezető nyomokat jelenítik meg. A főhős Raszkolnyikov bűnösségéről és lelkiismeret-furdalásáról árulkodó jegyekre a gyilkossági helyszínelő táblák hívják fel a figyelmet, melyek az előzetes nyomokra utalásként az egyes jelenetek után is a színen maradnak. Az előadás végére pedig ezek a helyszínelő táblák kirajzolják azt az utat, melyet Raszkolnyikov a vallomástételéig bejár. A bűnügyi nyomozás az élveboncolás aktusával kerül párhuzamba: már maga a makulátlanul csillogó fehér tér a lengőajtókkal és a gurulós fémasztalokkal és benne a boncmesterként feltűnő rendőrbíróval egy patológiai osztály képét idézi fel. És a tetem benne nem más, mint a főhősünk. A meggyilkolt öregasszony hulláját jelző bábura egy jelenettel később már mint a beteg Raszkolnyikovra utalnak, hiszen ahogy Raszkolnyikov ki is mondja, gyilkos tettével valójában önnön életének vetett véget.
Az előadás dramaturgiáját tablószerű megszerkesztettség és filmes vágások jellemzik. A jelenetek filmkockákként peregnek egymás után, az átállások éles vágásokként mennek végbe, olyan az egész, mintha egy hatalmas filmstúdióban lennénk: az egyes felvételekhez feketeruhás háttéremberek tolják be a díszletelemeket, és rendezik be a teret, folyamatos effektezés és hang-alámondás kíséri a színészi játékot, a zöld plexifallal eltakart hátsó tér pedig greenboxra emlékeztet. E felpörgetett, gyors snittekkel kísért történetmesélés nem csupán a felgyorsult tempóhoz és észleléshez szokott nézők miatt indokolt, hanem kiválóan érzékelteti a főhős csapongását a valóság és a lázálmai között. A gyilkosság és vallomástétel között mindössze másfél hét telik el, azonban Raszkolnyikov olyan felfokozott idegállapotba kerül, hogy kitágul ez az idő. Ezt érzékelteti az előadás második felvonásának az a jelenete, amelyben a felpörgetett tempójú játék hirtelen belassul: e ponton kibomlik – a regény többszólamúságára reflektálva – az egyes szereplők, például Szvidrigajlov jelleme és élettörténete.
A jelmezek sikeresen ötvözik a regény által ábrázolt korszak szellemiségét az előadás jelen idejűségével: egyszerre korhűk, és követik a kortárs trendeket. Véleményem szerint e kettőség szolgálja minden sikeres adaptáció alapját: a cél megtalálni a mű azon felvetését, mellyel érvényes párbeszédet tud kezdeményezni a ma embere. Egy olyan összetett, társadalomfilozófiai kérdéseken alapuló regényt, mint amilyen a Bűn és bűnhődés, csak úgy érdemes színpadra állítani, ha az adaptáló kiválaszt egy olyan központi témát, melyhez viszonyulva lehetővé válik a karakterek összehasonlítása és elemezhetősége. Ilyen központi téma és motívum lehet például a pénz és annak hiánya, hogy miképpen birkóznak meg ezzel az egyes szereplők, mindez milyen hatással van a személyiségükre. Az energiájában és tempójában ide-oda csapongó színészi játék is azt tükrözi, hogy az előadásból e szervezőelem hiányzik: nincs egy olyan központi kérdés, mely kapcsán a színészek a karakterekein keresztül képviselhetnének egy véleményt.
Orosz Ákos Raszkolnyikovján nem a különböző álláspontok és tudatállapotok közti őrlődést látjuk, hanem egyszerűen csak a küzdelmet a fizikai fájdalommal: ordít, rázkódik és elájul. Egy ilyen figura eszméire a többi karakternek lehetősége sincs reagálni. Dosztojevszkij párbeszédei egydimenzióssá válnak azáltal, hogy a színészek üvöltve vágják egymás arcába az eszmefuttatásaikat. Stohl András a rendőrbíró szerepében üde színfolt, ő az egyedüli, akinek sikerül megtalálnia önmagában azt a hiányzó puzzle-darabkát, amitől az előadás igazán működni tudna.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
A színpadi változatot Michal Dočekal és Iva Klestilova készítette. Magyar szöveg: Térey János. Dalszövegíró: Vecsei Miklós. Díszlet: Martin Chocholoušek. Jelmez: Sylva Zimula Hanáková. Zene: Michal Novinski. Dramaturg: Mátrai Diána Eszter. Dramaturg-konzultáns: Fabacsovics Lili. Nyersfordítás: G. Kovács László, Huszár Sylvia, Gál Róbert. Ügyelő: Wiesmeyer Erik, Mucsi Zoltán. Súgó: Gál Tünde. A rendező munkatársa: Csizmadia Izabella, Szabó G. László. Rendező: Michal Dočekal.
Szereplők: Orosz Ákos, Stohl András, Börcsök Enikő, Hajduk Károly, Hegyi Barbara, Bach Kata, Bata Éva, Lengyel Tamás, Wunderlich József, Telekes Péter, Vecsei Miklós, Gilicze Márta, Ember Márk e.h.
Vígszínház, 2016. október 15.