Ibsen: Babaház (Nóra)

Jeles András rendezése Nóra távozására fekteti a hangsúlyt. Arra, mi játszódik le a nőben, mire végül úgy dönt, hogy elhagyja férjét és közös otthonukat.

Egy házaspár felháborodottan vonult ki az előadásról. Úgy értelmeztem, vallásukban sértve érezték magukat, a groteszk babának öltözött Pallagi Melitta monológja miatt. Pallagi az előadás eleje felé jön be a színpadra, nem emlékszem, pontosan mikor, de talán ekkor már ismerjük Nóra titkát. Csecsemőnek öltözve, cumit szopogatva, maga után bilit húzva lépked, majd gyermeki pózban ül le, és időről-időre otromba, trágár szavakkal szakítja meg a cumizást, mindezt élesen vinnyogó, „dedós” hangon. Közbeszólásait a többi szereplő párbeszédeibe ékeli; olyasmiket hangosít ki, amit az emberek a társadalmi normáknak megfelelően elhallgatnak. Legtöbbször úgy tűnik, ő Nóra tudatalattija, de egy idő után más szereplők szólamait is megtöri, mintha az ő elfojtott gondolataikból is fakadnának szavai; ez elbizonytalanít. Azonban az említett jelenetben, az előadás vége felé, ebben a valóban istenkáromló és mítoszromboló monológban, nem tudom másképp értelmezni szavait, mint Nóra belső vívódásait. Harcát a társadalmi rend, és az azt legitimáló szakrális hatalom ellen.

Pallagi Melitta, Homonnai Katalin és Nyakó Júlia / fotók: Schiller Kata 

Megzavart a felháborodott pár, akik az amúgy is kicsi színház kicsi nézőterén hangosan keresték a kijáratot; rosszul esett, hogy kizökkentettek, pedig rám nagy hatással volt a monológ. Figyeltem, ahogy ebből a rémisztő figurából, vékony hangon tör fel az a rengeteg radikális kijelentés; úgy éreztem, tökéletes ábrázolása egy ember lelkében tátongó sebnek. És hát nem tagadhatom, hogy miközben minden békésen jelzett felháborodást legitim reakciónak ismerek el, feldühít, hogy Magyarországon 2016-ban ilyesmivel polgárt lehet pukkasztani. Hogy itt tartunk. Hogy még mindig nem lett megtanítva, hogy amit egy szereplő mond, azt nem a rendező mondja. Hogy bizonyos kontextusban a csúnya szavak is lehetnek szépek, és hogy a jelentés szoros összefüggésben áll befogadásunkkal.

Homonnai Katalin és Nyakó Júlia 

A kivonulás motívuma azonban nem pusztán emiatt a közjáték miatt volt hangsúlyos az este folyamán, nekem úgy tűnt, Jeles András rendezése Nóra távozására fekteti a hangsúlyt. Arra, mi játszódik le a nőben, mire végül úgy dönt, hogy elhagyja férjét és közös otthonukat. Az előadás teljesen átugorja az első felvonást, így az idillinek tűnő atmoszféra megmutatása elmarad, helyette akkor kapcsolódunk a történetbe, amikor Nóra titkának felszínre törése már időszerű; így valójában minden párbeszéd azt készíti elő, hogy később kivonuljon babaházba zárt házasságából. Lukin Zsuzsanna mesélőként kalauzol bennünket a felvonások közt; de jelenléte egyben humorforrás is, számtalan poénra ad lehetőséget, ahogy önnön elbeszélői mivoltára, és a szöveg színpadra állításának folyamatára reflektál. Az elmeséltség, illetve az, hogy amit látunk, egy elme szüleménye, egyébként is hangsúlyossá válik az előadásban. Lovas Dániel, akinek feje hatalmas agyként hosszabbodott meg, betolja és kihúzza az egyes szereplőket a színpadra és a színpadról. Mintha ő lenne e gondolat, vagy pontosabban: a képzelet, amely mozgatja őket. Vajon jelenléte az íróra utal, vagy egyéb autoritásra, amely miatt az egyén nem dönthet szabadon? Vajon Nóra az egyetlen gyermeki létben tartott lény ebben a közösségben, vagy mindannyian tudatlan és tehetetlen játékszerek a babaházban?

Nyakó Júlia 

Ezek a kérdések merültek fel bennem a groteszk világban élő groteszk szereplő láttán. A fekete falakkal körülzárt teret, kékes színes fény világítja be, a háttérben mindvégig fényfestés vetít a falra különböző nonfiguratív képeket, amiről akár a Rorschach-teszt is eszünkbe juthat. Mindeközben sirályok hangja, és a szobalány hangszeréből, a tenger zúgása hallatszik, mintha a Norvég-tenger partján lennénk. (Vagy azon a shakespeare-i szigeten, ahol Mirandát tudatlanságban tartotta saját apja?) Az atmoszféra, amelyet Eőry Zoltán és Perovics Zoltán a vizuális és az akusztikus elemek szép harmóniájából teremtett, mesés. Az előadás egyébként is, minden elemében elemeli a darabot a realista-naturalista hagyománytól. Bánki Róza jelmezei és a színészek maszkszerűen erősen sminkelt arca absztrahálják a karaktereket. Nyakó Júlia Nóraként olyan, mint a régi, fából készült babák ruhátlanul, vagy mintha báb lenne, amelynek látszik a szerkezete. Azzal a különbséggel, hogy ügyesen szabott jelmeze alól ki- kivillan csupasz feneke vagy térde. Így kinézete egyszerre utal a babaházban élő babára; egy bábra, akit mindig mások irányítanak; és egy szexista társadalom szexizmusának tárgyára. Spilák Lajos Helmerként a Tim Burton-féle Alice Csodaországban Vörös Királynőjére emlékeztet, azt leszámítva, hogy a feje teteje kopaszodik. Olyan jelenség, akihez jó szívvel és önszántából aligha megy feleségül egy kivételesen szép, fiatal nő.

Miután eszembe jutott a két karakter közti párhuzam, újranéztem a filmet, mert arra gondoltam, talán több kapcsolat is van a két mű között, csak nem vettem észre rögtön. Ez alapján pedig meg merném kockáztatni, hogy a film valamelyest hatott Jeles rendezésére. Persze nem tudhatom biztosan, és bár vannak például vizuális hasonlóságok, Jeles saját korábbi művei alapján egyáltalán nem biztos, hogy ez Burton-hatás volna. Ugyanakkor a filmbéli Alice és Nóra – nem külsőleg – hasonlítanak. Alice próbál engedelmeskedni, és kötelességtudatból majdnem hozzá megy valakihez, akit nem szeret, de csodaországbeli kalandjai és tapasztalatai megváltoztatják, megerősítik, önálló döntéshozásra alkalmassá teszik, így végül ki meri mondani, mit akar, és saját döntése értelmében nem megy férjhez, helyette munkába áll. Független nővé válik, akárcsak Nóra, aki a színpadon ebben a furcsa, groteszk mesevilágban él, amíg el nem dönti, hogy kilép belőle.
A színpadi világ groteszk meseszerűségét mindenképp tovább fokozza, mintegy beteljesíti a színészek játéka, amely wilsoni módon mesterkélt. Mozgásuk és beszédük (Krogstad kivételével) lassú, és mindegyikőjüket egy póz és egy tipikus hanghordozás jellemzi. Nyakó Júliájé olyan, mintha Nóra folyamatosan fulladna, nem kapna elég levegőt, Lukin Zsuzsanna mesélője fejhangon beszél, Sipos György Krogstadja pedig idegesen hadar, sőt úgy tűnik, skizofrén.
A lassú tempó miatt nem könnyű végig egyenletesen figyelni, de a koncepció feltehetőleg szándékosan kezdi ki a néző türelmét. E groteszk világ befogadása ambivalens élmény; a poénok jól működnek, a szereplőkben van valami megmosolyogni, kinevetni való, ugyanakkor mégsem jó érzés látni őket, ez pedig belső feszültséget okoz.

Ibsen: Babaház (Nóra)

Fordította: Kúnos László. Rendező: Jeles András. Rendezőasszisztens: Tóth-Gábor Anna. Látvány: Perovics Zoltán. Jelmez: Bánki Róza. Zene: Lukin Zsuzsanna. Fény, hang: Eőry Zoltán.
Szereplők: Nyakó Júlia, Homonnai Katalin, Lukin Zsuzsanna, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos, Tóth Noémi.

Stúdió K Színház, 2016. november 23.