Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 2.

Esti mese felnőtteknek

2. rész

Kaleidoszkóp
Öldöklés tejgumis vonalzóval, fekete lyuk a teraszon, leskelődés falon ütött résen át... És a kaleidoszkóp csodálatos világa.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

Maradt tehát a betömött luk mögötti csendes vágyakozás. Még szerencse, hogy volt nem létező perzsaszőnyegem és virtuális kaleidoszkópom, amelynek széthulló ábrái mögött többször felfedeztem Otília meztelen alakját...

Nézze meg a regényt!



Danikáné lánya
2. rész

Kaleidoszkóp



A mi házunkban laktak totál primitív, kőbunkó alakok is, akik mindenen röhögtek. A családjukba nem tartozó szemtanúk előtt ugyan igyekeztek visszafogni magukat, de mihelyt bebújtak a kuckóikba, gátlástalanul szórakoztak mások baján, gyászán. Kifejezetten elégedettek voltak, ha valaki feldobta a bakancsát, ők pedig még kotorhattak hazafelé délutánonként a körgangon. Az Oláh Matyi és Mariska nevű kettős valódi analfabéta volt: jóllehet ketten együtt elszámoltak tízig, de könyvet és újságot csak begyújtáskor érintett kezük. Matyinak több aranyfoga volt (elöl is), impozáns látványt nyújtott teliszájas vigyora. Lassú, szótagolós beszédmódja jól illett sötét tekintetéhez.
– Jól megmondta a gyerek a Pálfalvynénak – hunyorgott cinkosan Oláh Matyi Kerberre.
Kerber úgyszintén nem volt egyik akadémiának sem levelező tagja, de nem kommentálta egyetértően az esetet, mert titkon taszította Oláh – e „Nyírségből ideszalasztott vérparaszt" – faragatlan lénye.
Oláhéknak nem volt gyerekük. Pálfalvy még életében azt terjesztette, hogy a Matyi magtalan; ha meg esetleg mégis volna magja, vázolta tovább a gondolatmenetét, biztosan merevedési zavarral küzdene. Szó, mi szó, a másfél mázsás Mariska láttán jómagam is rögtön reggeli Kerber-pech áldozata lettem, sőt ha Mariska lett volna az egyetlen nő a világon, nem csak az utolsó esélyről mondok le önszántamból, hanem már jóval előbb végleg, előre megfontoltan ejtem további életem összes szexuális kísérletét. De hál' istennek nemcsak Oláh Mariska élt a házban, hanem özvegy Dókáné is, akinek látványától (persze csak a pincében) egy bizonyos testrészem mindig kompresszorra kötött csőlufinak érezte magát.
A Pálfalvy nem élt hiába: kétségtelen, hogy nyomot hagyott maga után a világban. Az Oláh Matyi magtalanságáról szóló híresztelése ugyanis még évtizedekkel a halála után is evidenciaként szerepelt a köztudatban. Azt is mindenki tudta, hogy a koholmányból ténymegállapítássá avanzsált tétel az ő nevéhez fűződik, mondhatni, édes gyermeke vagy elidegeníthetetlen tulajdona. Az édes gyermek titulus jobban tetszett Pálfalvynak, mert hát saját, igazi embergyereke neki sem volt. De tény: Pálfalvyné első házasságából született lányát a nevére vette. Ám e szép gesztus nem akadályozott meg abban, hogy elterjesszem: Pálfalvynak viszonya van Oláh Mariskával. Mivel Oláh Mariskának így sem fogant gyermeke, logikusnak tetszett a következtetés: Pálfalvy is magtalan. Ez a hír valósággal sokkolta az embereket. Én azt furcsálltam, miért nem azon csodálkoznak, hogy élő ember ráfekszik az Oláh Mariskára, és kedvét is leli rajta. Az egy emeleten két magtalan férfi esetét Oszkó az atomsorompó egyezmény előtti nukleáris kísérletek hatásával magyarázta, a harmadik emeleten lakó Schlanetz pedig csak sopánkodott: ha ez így megy tovább, ki fog halni a magyarság.
A magyarság gyors kihalásának megszervezésében tevékeny szerepet szántam magamnak. Nemcsak Dókánét akartam erőszakos közösülés közben eltenni láb alól, hanem szerettem volna a bérház különböző pontjairól lepuffantani a fáradtan hazatérő lakókat. A fáradtság két okból is fontos kritérium volt. Először is kiskorom óta utáltam a fáradt embereket (és ölés közben a személyes motiváció hajtóereje felbecsülhetetlen ajándék), másodszor pedig a fáradtam vánszorgó ember könnyebb célpontot képez. Kitűnő fegyverem volt: iskolai vonalzó felajzott tejgumival. Békés percekben ritmusgitárként is használhattam. Marha jól tudtam vele kísérni magamat, amikor Gigliola Cinquetti Non ho l'etá című számát dúdoltam. A ritmusgitárt akár szám közben is pillanatok alatt géppisztollyá tudtam változtatni: elég volt a gitár nyak részét hirtelen puskacsőnek gondolnom, és a jobb kezem mutatóujját képzelt ravaszra görbítenem. Ha ez megtörtént, már csak a megfelelő hangeffektusokat kellett létrehoznom, ami a sok gyakorlás után csekélységnek bizonyult. A hatvanas évek összes szovjet háborús filmjének teljes fegyverarzenálját képes voltam szinkronizálni, leginkább a dobtáras Kalasnyikov-gitárok muzsikájának voltam felülmúlhatatlan interpretátora, de zenei műveltségem a Sztálin-orgonák mennyei hangjának megszólaltatására is kiterjedt. Ez utóbbi hangszert nehéz volt házilag összeszerelni, de géppisztolyt bármikor, pillanatok alatt képes voltam gyártani: üres májkonzerves dobozt celluxoztam a vonalzóra, és a fíling máris tökéletes volt.
Első áldozatom az ötödiken lakó Lontay Ági volt. Hibát követett el: a kisablakából kifigyelte, hogy a tejgumin pengetem a Non ho l'etát. Az elfojtani nem tudott, vinnyogó röhögésére lettem figyelmes. Ujjam rögtön a ravaszra ugrott, de mégis hidegvérrel visszavonultam. Nem puffantom le azonnal, gondoltam, ölni lassan, élvezettel kell. Behúzódtam lakásunk előszobájába, és terveket szövögettem. Taktikailag és stratégiailag fontolgattam a megteendő lépések hatékonyságát és helyességét.
Ágival sokszor napoztam együtt a ház tetőteraszán. Az árnyéktalan betonplaccon, ha tűzött a nap, dög meleg volt, de nem az ózonlyukon járt az eszem. A nyílás, amelynek beható tanulmányozására szüntelenül vágytam, közelsége ellenére is olyan távolinak tűnt, mint az ózonmicsoda odafent. A két lyuk egyben hasonlított egymásra: egyikről sem rendelkeztem tapasztalati úton szerzett ismerettel. A kvantumfizikai műveltségem is hiányos volt: a fogalomtáramban a fekete lyuk Ágit jelentette. De ha választanom kellett volna, hogy Ágit akarom-e a napsütésben, vagy Dókánét a pince félhomályában, az utóbbira voksoltam volna, pedig Dókáné hozzám képest korban is rég elpusztult, kihűlt csillagnak számított. Nyilvánvaló, hogy általános feketelyuk-érzékenységben szenvedtem. Elhatároztam, hogy Ágit nem a vonalzómmal fogom lelőni, hanem a száraz tetőteraszon vízbe fojtom. A kivitelezést nem siettem el: meg kellett terveznem az akciót, ki kellett várnom a megfelelő alkalmat.
Kaleidoszkópot először a május 1-jei prolibúcsún kaptam. Igazi szakterületem a búcsúkban persze a horgászat volt, mindig játszi könnyedséggel emeltem ki a kiszemelt fahalat. Nem is értettem, hogy lehet azzal a bazi nagy horoggal a halak óriási orrpirszingje mellé trafálni. Volt ugyan néhány retardált, tökkelütött kölyök, akinek csak sokadik próbálkozásra sikerült jó időben megfelelő helyre akasztania, de az ajándékot ők is ugyanúgy megkapták, mint én, aki elsőre betalált. Sokan állították, hogy a vízben olyan sorszámú hal nincs is, amilyennel a főnyereményt meg lehetne nyerni. Pedig engem csábított a legfelső polcon páváskodó, baszott nagy hattyú, különösen az tetszett benne, hogy semmire sem lehetett használni. Persze – mint később kiderült – a háta fölül nyitott volt, és a két szárny közé mindent szart be lehetett dobálni, de ez alulról nem látszott. Így töretlenül hihettem: a gyönyörű hattyú nem használati-, hanem dísztárgy, semmirekellő, tehát igazi ajándék. Rohadtul elegem volt már a szúrós fogú, hasznos kisfésűkből, a mázas, „tejet inni jó lesz belőle" cserépbögrékből és a billentős, műanyag kristálycukor-adagolókból – amely horgásztrófeákból már valóságos arzenálom volt.
Hattyú ide, hattyú oda, az igazi vágyam mégis egy kaleidoszkóp volt. Horgászással ahhoz persze nem lehetett hozzájutni. Az ismerőseim közül csak a beszédhibás, kezelhetetlen Blahutának volt, neki az anyja mindent megvett, sőt még a húsvéti nyulat is megtarthatta az ünnepek után – egészen addig, míg meg nem döglik. A Blahuta kaleidoszkópjába a nyúl jóvoltából nézhettem bele egyszer: téptem ugyanis egy nejlonzacskó füvet, és amikor átadtam a príma minőségű anyagot, belekukkanthattam a csőbe úgy, hogy közben a Blahuta tartotta, és két kicsit fordított is rajta. Akkor éreztem meg először, hogy a fű milyen mámorhoz juttatja az embert. A megannyi kis színes alakzat mozdulatlan állapotában is lenyűgöző volt, de amikor a mágikus henger fordult egyet, az intarzia széthullt, és rögtön utána – új csodában – életre kelt. Ha nincs annyi szemtanú, ott helyben agyonütöm a Blahutát, hogy elzsákmányolhassam tőle a kaleidoszkópot.
Akkor is éppen kaleidoszkópra vágytam, amikor a szomszédban a Platzer Károly elkezdte vésni a falat. A remegő kezű amatőr sakkozó nem tudta, hogy a szobáját csak vékony fal választja el a konyhánktól. Már a második ütésnél átrepült a véső a családi tűzhelyünkön rotyogó vaslábas fedőjére, még szerencse, hogy nem rakott krumpli melegedett jénai üvegtálban. A Platzernak hirtelen annyira elege lett a tervezett konnektorsüllyesztésből, hogy még a vésőért sem akart átjönni.
– Leszarom a vésőt, érted, leszarom, le-sza-rom – ordította, miközben a felesége nem tudta eldönteni, szidja-e, vagy csitítgassa.
A luk hetekig megmaradt. Életem legszebb korszaka kezdődött. A Platzer tizennégy éves lánya délelőttönként sztriptizelt nekem. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy lesem. Pedig a luk olyan méretes volt, hogy a túloldalról majdnem a fél pofám látszott benne, amikor rátapadtam. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor Otília (így hívták a lányt) néhány nap múlva a nyílással szemközti falhoz támasztotta a nagytükröt, hogy elölről-hátulról egyszerre láthassam. A tükör arra is jó volt, hogy segítségével Otília a szoba bármelyik pontjáról rögtön észlelhesse az érkezésemet, amely – micsoda véletlen! – rendszerint egybeesett a műsorkezdéssel.
Én persze először frászt kaptam, amikor szemben egy másik lukat láttam meg, és benne egy riadt tekintetet, amely éppen velem szemkontaktol. Aztán átéreztem a helyzet pikantériáját: több nézőpontból gusztálhatom megfigyelésem tárgyát, miközben önmagamat is szemmel tarthatom. Végül a barom Platzer az Oláh Matyi közvetítésével megállapodott egy közepesen alkoholista kőművessel, és lezárult értelmi és érzelmi fejlődésem leginkább ingergazdag fejezete. Elviekben egyetértettem azzal, hogy minden lukat be kell tömni, de praktice most kivételt tettem volna. De nem akadályozhattam meg az építőipari beavatkozást, sőt a tahó pallért nekem kellett beengednem, hogy a fal konyhánk felöli oldalán is glettet húzzon a lukba nyomorított proknikra. Maradt tehát a betömött luk mögötti csendes vágyakozás. Még szerencse, hogy volt nem létező perzsaszőnyegem és virtuális kaleidoszkópom, amelynek széthulló ábrái mögött többször felfedeztem Otília meztelen alakját. Olyankor geometrikus és organikus valóságábrázolás bámulatos ötvözetének lehettem tanúja. A megfigyelési ügyemnek ez a kéjes utórezgése még sokáig eltartott, csak az után kezdett el – igen sajnálatos módon – lanyhulni, amikor a prolibúcsúban egy ismeretlen krapek megsimogatta a buksi fejemet.
– Nem ismersz meg, ugye? – kérdezte.
– De, bazmeg, csak búcsúban mindig ilyen hülye képet vágok – mondtam volna legszívesebben, de helyette épphogy csak kinyögtem:
– Nem.
– Én vagyok a keresztapád – mondta az idegen, és szorosan magához ölelt.
– Egy kaleidoszkópért akár seggbe is kúrhatsz – akartam mondani, de helyette csak csöndesen szuszogtam.
Keresztpapi végre elengedett, még kettőt simított rajtam, majd a közeli árushoz vezetett.
– Veszek neked valamit – indítványozta.
Eleinte udvariasan el akartam hárítani, mert ugye idegentől nem fogadunk el semmit, de mivel meggyőzött, hogy ő nem egy idegen, hanem a keresztpapi, bólintottam: rendben van, akkor elfogadom. Szemlélni kezdtem az árut, úgy tettem, mint aki töpreng, mit válasszon. Közben hevesen kalapált a szívem. A szám kiszáradt, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Majd rekedten megszólaltam:
– Kérek egy kaleidoszkópot.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu