Nagy Dániel: Cirkusz XXVI. (befejező) rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XXVI. rész

— Induljunk — mondta a porkoláb.
— Már ébresztő van? — kérdezte a pap.
— Nincs — mondta a porkoláb —, de nem várjuk a reggelt.
— Miért?
— Nem tudom — mondta a porkoláb.
S az Isten, a pap, a porkoláb, a katonák megindultak. Hosszú, zárt folyosón mentek végig, s a zárt folyosóba belesivított a szél. Ez a szél a hajnal szele volt. A hajnal szele, dús illattal a dögszagú éj után. Egy szél. Bezörgetett az ablakokon, becsörömpölt, hozsannát fütyült. S az Isten kezén szorosabbra csavarták a láncot, és egy csukott kocsiba dobták. Mint a fertőző hullát.
A lovak megindultak a kocsival, s a kocsi mögött csak néhány lovas katona ment. Vágtattak, mert már pirkadni kezdett, és a kivégzést titokban akarták végrehajtani. Már csak titokban, mert a keserű pohárból kicsordult a keserű lé, s új kivégzettek hörgését nem merték a pohárba dobni. De végre kellett hajtani, mert az erő tekintélyén nem eshet csorba, mert az erő erőtlenségében bosszúért liheg, s elvakul dühében.
A kocsi az erdő felé fordult, a hajnali csöndben csak a szél remegtette a fákat.
Az erdő szélénél szuronyos katonák várták a kocsit, s az erdő egyik tisztásán egy négyszög és egy véres héjú tölgyfa.
A kocsi ajtaját felnyitották, s az Istennek kiadták a végzetes parancsot.
— Lépjen ki!
Aztán a véres héjú tölgyfa mellé állították, s a négyszögből előlépett négy katona.
És szép, fekete lován előlépett a parancsnok is. Az Isten elé lovagolt, papírt vett elő, és olvasni kezdte:
— A törvény nevében... okulással mindenki számára... Végrehajtani...
Egy kard villant meg a levegőben, a négy katona vállhoz kapta a fegyvert, a pap félrelépett a tölgyfa mellől, a négyszög szétpattant a tölgyfa mögött, a kard a föld felé sújtott, s a négy fegyver eldördült.
Az orvos előrejött, az arcán sápadtság ömlött végig, a parancsnokra nézett.
— A levegőbe lőttek — súgta.
A parancsnok másik négy katonát intett elő, a kard megvillant a levegőben, a négy katona vállhoz kapta a fegyvert, s mikor eldördült a fegyverük, az orvos újra odasúgta a parancsnoknak:
— A levegőbe lőttek.
A parancsnok ekkor ezt kiáltotta:
— Ki vállalkozik a kivégzésre?
A négyszög pedig állt, feszesen, némán, mereven, senki sem jelentkezett.
Csönd volt az erdőben, az arcokon dermedt sápadtság.
A parancsnok ekkor revolvert vett elő, az Isten felé ment.
Célzott...
És ekkor megtántorodott.
— Mi ez?
A tölgyfa mögül a halál lépett elő, ujjával az ég felé mutatott.
— Mit akar?
A parancsnok az ég felé nézett, a fejét a válla közé rántotta, felhördült.
— Mi az ott?
A halál hadserege volt. A bénák és a vakok hadserege. A legyilkoltak, vércsorgással az állukon. Koponyaroncsok. Roncsok, vagdalt részek. Lábak és sorvadt karok. Csont, csont, csont, a millió mártíré! Zörögtek. Jajgattak. Átkoztak. S a szél sivítva vitte a hangjukat. Ki az erdőből, messze minden táj felé. Az Isten kezéről lehullt a lánc, és széttárta a karjait.
— Láttam az embert!
Az első napsugarak leragyogtak a földre. A felhők mögött angyalok éneke zsongott, a földön járt angyalok öröméneke, s az Istent a magasságba emelte a dal.
A magasba, az üres és tiszta kékség felé, a titkok végtelenjébe, a szeretet, a jóság s az örökbéke birodalmába.
A halál hadserege pedig megmozdult, megmozdultak az erdő véres fái is, a mezők véres füvei is, a véres göröngyök és a véres vizek, a vérben párzó madarak és a vérben fürdő ember, és hörgésük megrázta a cirkusz selyemsátrát, és a gonoszság összeroppant a földön.

*

Utcagyerekek röpcédulákat osztogattak:

AZ ELŐADÁSNAK VÉGE!
HOLNAP ÚJ MŰSOR!
ÉRDEKES ÉS IZGATÓ ATTRAKCIÓK.
ÚJ SZEREPLŐK. DÍJBIRKÓZÁSOK.
A NAGYÉRDEMŰ KÖZÖNSÉG TOVÁBBI
PÁRTFOGÁSÁÉRT ESEDEZÜNK.
BELÉPTI DÍJ NINCS.

Remike belesikoltott még egyszer a telefondrótba:
— Vért, vért!
— Az előadásnak vége. Holnap új műsor — ordították a gyerekek.
— Vért! — sikoltott Remike.
A művészek pedig dermedten álltak a sátorban, az ujjaik a művészfurulyához fagytak, s az arcukon forró merevség szürkéllett.
— Vért! — vacogták még a foguk közül, s mikor száradni kezdtek a medence csatornái, belekapaszkodtak a telefondrótba és mászni kezdtek rajta, mint a majmok, fel, Remike felé, a csókos szája után. William, Nikolaus, Pinkár, Emanelus, Carri, Vilekon, George, Páni, Petres, Diné, Boluger, Balaga, Trugel egymás után kapaszkodtak felfelé, egyszer csak nagyot pattant a telefondrót, a halálhadserege kettépattantotta, s a komédiások a földre pottyantak. Történelmi pottyanás volt ez: William, a bohóc, Nicolaus, a medvetáncoltató, Carri, a gumiember és Boluger szegény azonnal a nyakukat törték, s minthogy a vérhullám is elapadt ebben a pillanatban: a szép cirkuszlány, Remike is lepottyant az égből, pont a komédiások közé, és ő is egészen szétpottyant. Szörnyű magasan volt, szörnyű gyorsan zuhant, és szörnyen szétpottyant. Szétesett. Ízekre, parányokra loccsant. És az életben maradt komédiások nézték, egy kicsit elfintorították ugyan az orrukat, de aztán felsajgott a szívükben a forró szerelem, a hűség és a vágy örök tüze, és a drága hulla mellé térdeltek, ráborultak, áhítatos csók közt szívták az illatát, pedig Remike ekkor már nem volt illatos, sőt teljesen illattalan volt, azaz nagyon büdös volt szegény: förtelem volt, genny és a belsejében élősdiek burjánzottak, sűrűn, mint viaszbábuban a fűrészpor.
— Remike — suttogták a komédiások.
— A Rém! — mondta az ördög, és kacagni kezdett merészen, cinikusan.
Aztán gyorsan a Remike belsejébe nyúlt, kimarkolt belőle egy csomó vért, s a művészek arcába dobta.
— Most menjetek gyónni — mondta, és eltűnt a szemük elől.
— Remike! — sóhajtották a művészek és az arcukba csapott vért törölgették magukról. És a sárba hullt röpcédulákat fel-felbillentette a szél...

AZ ELŐADÁSNAK VÉGE!
HOLNAP ÚJ MŰSOR!
ÉRDEKES ÉS IZGATÓ ATTRAKCIÓK!
ÚJ SZEREPLŐK! DÍJBIRKÓZÁSOK!
A NAGYÉRDEMŰ KÖZÖNSÉG TOVÁBBI
PÁRTFOGÁSÁÉRT ESEDEZÜNK.
BELÉPTI DÍJ NINCS.

Pártfogoljátok atyámfiai.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu